Ez a vers már az első sorában tanúskodik arról, hogy „verba manent”: jól ismert, kívülről megtanult szavakat idéz: „Látjátok, feleim ...” A szókapcsolat mindannyiunk számára műfajt jelöl: „a” Halotti beszéd kezdődik így, az első (latinból adaptált) összefüggő magyar nyelvemlék. Maga a műfaj pedig arra emlékeztet, hogy az egyszeri és az egyetemes dolgok hogyan kapcsolódnak egymáshoz. A Pray-kódexben talált 12. századi beszéd az egyetlen hosszabb szöveges forrásunk az akkori nyelvállapotról, egyszer előforduló szavakkal, vagyis „hapax legomenon”-okkal mint „isa” (’bizony’) és „heon” (’de’, ’hanem’), és nyilván egy egyszeri eseményt örökít meg: egyszer hangozhatott el egy bizonyos ember temetésén. Hét évszázadon átívelve mégis mindig megdöbbenti a hallgatót, az olvasót: hiszen „nüm igy ember mulhotja ez vermöt”, mindannyiunknak véges számú a szívverése.
Kosztolányi versében elemi erővel jelenik meg a kollektív emlékezés: az egyik szöveg emléket állít a másiknak, a nyelvemléknek, és mindkét szöveg emléket állít egy-egy embernek. Akárkinek, aki lehet középkori értelemben véve is Akárki, azaz az egész emberiséget jelképesen képviselő „egyedüli példány”. A „memento mori” hangulatát erősíti az is, hogy a vers többszörösen megszólít bennünket: „Látjátok”, „Okuljatok”, „Nézzétek”, később egyes számban is: „Keresheted”, „nem leled”. A visszafordíthatatlan véglegesség mellett a hirtelenségre is nagy hangsúly esik az első sorban: „egyszerre meghalt” – vagyis az embert a halál (a másoké, de azt hiszem, a sajátja is) meglepi, készületlenül éri. Az „egyszerre” szóban azonban benne van az egyszeriség, amit a vers utolsó szava is kiemel. Mindenki csak egyszer születik és egyszer hal meg – ez éppúgy a legnagyobb közhely, mint a legmegbotránkoztatóbb igazság. Akármilyen rettenetes belegondolni, valahol az emberi méltóság záloga, hogy egyen-egyenként minden élet „hapax legomenon” a világegyetem olvasókönyvében.
Hogy a tónus ne váljon se közhelyessé, se szentimentálissá, Kosztolányit egy harmadik védő alternatíva menti meg: a humor. Felváltva idézi elénk az emelkedett és a hétköznapi képeket – és az egyszerű mondat: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék” súlyos és magasztos szónoklattá válik, a kővé dermedt, ereklyeszerű kézben pedig pár sorral lejjebb felvillan az olcsó cigaretta emléke. Fantasztikus tiszta rímeket találunk a szövegben – talán ez a vers humorának a legfőbb forrása. Mosolyoghatunk, akár a „nincs már”–„kincstár”, akár az „ételt”–„lepecsételt” rímpár jut az eszünkbe, de az utolsó rím: „vegyszer”–„egyszer” egyenesen frivol: mintha valaki lila-fehér pöttyös nyakkendőt viselne egy temetésen.
Ehhez a szöveghez szívszorítóbb személyes emlék fűz, mint a „verba manent” sorozat előző két verséhez. Másodéves egyetemista koromban jelentkeztem utoljára szavalóversenyre, és ezt a verset választottam. A verseny előtti napon fel akartam venni a szavalatomat kazettás magnóra, hogy viszszahallgatva tudjak még javítani a hangsúlyozáson, a ritmuson. Nem találtam üres kazettát, csak olyat, amire előzőleg nyolcvannégy éves nagyapám (az én hosszas kérésemre) latinul elénekelte a „Kerek a káposzta” kezdetű dalt: „Brassica rotunda” címmel, amit még diákkorában fordított le a barátaival. Persze nem akartam letörölni, így a „Brassica rotunda” után rögtön jött a Halotti beszéd. Egy pillanatra átvillant rajtam, hogy talán mégsem kellett volna éppen ide felvenni, hogy a jövőben milyen furcsa lesz ezt meghallgatni, de hamar túltettem magam rajta, mint akkoriban minden babonán. Másnap délután, mialatt a verset az ELTE Bölcsészkarán a Pesti Barnabás utcai épület első emeleti tanácstermében szavaltam, nagyapám hirtelen rosszul lett odahaza, és annak ellenére, hogy nagymamám azonnal telefonált az édesanyámnak, aki rögtön hívta a mentőket, akik pillanatok alatt kijöttek – már nem tudták megmenteni. „Egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra.” Nem tudtam, hogy mialatt a szavakat kimondtam, valóban „sermo super sepulchrum”, amit beszélek. „Csak szív, a mi szívünkhöz közel álló” – ezt a véletlen egybeesést, ezt az egyszeriséget utólag lehetett csak átélni, elfogadni. A kazettát hosszú ideig nem mertem meghallgatni. Most, hogy írok róla, elővettem. „Mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn”...
Azt hiszem, ehhez az emlékhez és ehhez a szöveghez még két versrészlet tartozik, hogy a „verba manent” gondolata teljessé váljon. Az első mindössze három sor édesapám, Géher István Utóhang című verséből, ami halványan emlékeztethet a sorozat előző költeményére, József Attila Altatójára is:

Elment hát a bajnok. Válláról levette
Éveinek terhét: széktámlára vetve
Rettenetes súllyal függ üres kabátja –

A vers ritmusában és tónusában Arany Toldiját idézi – amit a nagyapám mesélt először mind a kettőnknek. „Hol volt, hol nem volt” – Kosztolányi versében is a mesélés hangulata ébreszt rá a hiány súlyára.
A másik versrészlet Kosztolányi Könyörgés az ittmaradókhoz utolsó szakasza. Egy évvel a Halotti beszéd után, 1934-ben keletkezett, de az 1935-ös Számadás című kötetben kettővel a Halotti beszéd előtt szerepel.

A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át
s széthordva megbocsátó mosolyát
ezüstté bűvöl minden pocsolyát.

Kik azok az ittmaradók? Átmenetileg mi vagyunk (miv vogmuc). És a memoriter több szólamban is működik: bár „por és hamu vagyunk”, amíg lehet, szöveget szöveggel, emléket emlékkel személyre szabva társíthatunk, és ha kancsalnak tűnik is az emlék (mint egy frivol rím, vagy egy latinra fordított magyar népdal), a szívünkben (by heart) megőrizve, mint az „ezüstté bűvölt pocsolya”, „aere perennius”, vagyis „ércnél maradóbb”.