...oly helyhez értem,
hol ezer hang sírt a fület gyötörvén...
Dante

Kedves Szerkesztő úr!
Be kell jelentenem, és még a határidő lejárta előtt, mintha csak feljelenteném magamat, hogy képtelen vagyok a „van szerencsém” hívószavakra írni.
Meghívásával megtisztelt, és én birkóztam is a feladattal reggelenként – és sokszor este is.
Éjjelre dinoszaurusz alakot vett fel a téma, és velem aludt. Álmában ugatott. Néha felriadtunk.
Verdire is gondoltam, aki megrendelésre írta az Aidát; próbáltam az ő Szuezi-csatornára és általában a megrendelésre vonatkozó gondolatait is felhasználni, de ahányszor belefogtam a „van szerencsém” megírásába, beletört a bicskám, illetve bedöglött a tollam.
Öt golyóstollból fogyott ki a tinta az első mondat közben. Ezeket el kellett dobnom. Nem újratöltősök voltak.
Már-már arra gondoltam, hogy nincs szerencsém.
Kedves Szerkesztő úr!, azt hiszem, itt öröklésről van szó, mert az apám is hasonlóan járt. Minél többször ismételgette a „van szerencsém”-et az utcán, ugyanis így köszönt a szembejövő elvtársainak, annál szerencsétlenebbek lettünk. Mármint a család. Egészen mást kellett volna mondania. Ő meg a kalapját is megemelte a köszönésekhez. Ezzel is csak rontott a helyzeten.
Így ágaskodott ki a legsúlyosabb polgári csökevénye – úgy nőtt ki belőle, mint egy elkorcsosult faág. Néha behelyettesítette a „van szerencsém”-et a „tiszteletem”-mel, az „alászolgájá”-val vagy a „kisztihand”-dal, ami persze nem segített, hiszen a „van szerencsém” öröktől benne foglaltatott az alászolgájában meg a kisztihandban is. A Pártnak se kellett, különben mindig-mindig csak tagjelölt volt.
Mondják, egy kutató felfedezte, hogy ezekben az időkben hozzáragasztottak Dante Poklához egy új bugyrot, ahová ezek a „van szerencsémes” és „kisztihandos” lelkek kerültek. Kalapban, nyakkendőben álltak egy gödörben.
Nem tudom, ott állnak-e még.
Már a kutató is elhunyt, a végrendeletében pedig hangsúlyozta, hogy jogtalanság volt Dante Poklához hozzáérni, azt bármilyen módon manipulálni.
Sajnálom, hogy nem tudtam kihúzni a téma gyökereit, de lássa be, nagyon tisztelt Szerkesztő úr, hogy túl mélyre voltak leásva. Ezt mentségemre mondom, és üdvözlöm!