1.

Szia, mondja, amikor elsőként belép a rajzterembe. Kijavítom. Nem szia, úgy kell köszönni: jó napot kívánok. Akár a falnak beszélnék, elengedi a füle mellett, némán tesz-vesz a padjában, mintha egyedül lenne. Fehér arcú, sötét hajú, kellemes külsejű fiúcska, és nagyon emlékeztet valakire, hetekig kísért a déjà vu érzése, ám ennek semmi köze ahhoz, hogy elemibe együtt jártam az egyik nagyanyjával. A család jobb napokat látott a háború előtt – házukban háló, ebédlő, szalon, a cselédlány ágya a konyhában a függöny mögött – és nem voltak menekültek, mint mi, amikor azonban játszani mentem hozzájuk, láttam, hogy hasonlóan élnek; egy szobát fűtenek, a nagymama a cselédlány helyén lakik, mert a sparhelt is ad valami meleget, és egy héten egyszer esznek húst, vasárnap.
Azután elkerültek a városból, évtizedek múlva hallottam róluk újra.
A lány, akivel évekig egy padban ültem az apácák iskolájában, megszabadult valahogy a származásához fűződő hátrányoktól, orvos lett, orvoshoz is ment feleségül, az osztálynaplóban pedig látom, hogy a fia – a gyerek apja – szintén dr., mindez azonban nem ad magyarázatot homályos érzéseimre. A múltnak az a momentuma, amit a gyerek megérintett bennem, a tudatom küszöbe alatt rejtőzködik, történnie kell valaminek, hogy felszínre kerüljön.
Ez a gyerek más, mint a többi. Nem hajlandó rendesen köszönni, gyakran a szia is elmarad. Ha rászólok, némán elmosolyodik. Látszik, hogy nem jókedvében, szája csücske finoman megremeg, mintha sírni készülne, de nem, mégsem, egy férfi soha nem sír, némán leül, megvárja, hogy elfelejtkezzem róla, azután valami váratlan dolgot művel, hogy újra magára vonja figyelmemet. Úgy tesz, mintha beszorulna a pad széle és a könyvszekrény közé, ami lehetetlen, mert legalább hatvan centi hely van a két bútordarab között. Mégis ott vergődik, mint egy csapdába került kis állat. Máskor lefekszik a földre, percekig mozdulatlan, holtnak tetteti magát, néha meg helyből eldől, mint egy krumpliszsák. Nyilvánvalóan játszik, magányos kalandok sorát éli át rezzenéstelen arccal, egy árva szó nélkül, kiszakadva a világból; rajzlapja többnyire üres, egyszer az áll rajta, hogy az Osztáj Legjob Tanuloja, máskor Petőfi, Berzsenyi, Ady nevével rója tele a papírt, és az is előfordul, hogy nyomtatott betűkkel írott verset találok rózsaszínű madarakat ábrázoló félkész rajza alatt. A sajátos helyesírású szöveg arról szól, hogy a flamingók télre elköltöznek, mert fáznak, és akadékoskodó megjegyzésemre, hogy nálunk nincsenek flamingók, halkan suttogva tiltakozik, de én láttam.
Több mint negyven éve tanítok, ám az ilyen gyerekekkel még mindig nehezen boldogulok. A tehetség kényes virág, és nincs biztos módszer sem felismerésére, sem ápolására; egyszer a szigor, másszor a megengedés használ. Az iskola rendje elleni lázadás, a túlzott becsvágy, sőt, a versírás sem feltétlenül a tehetség jele. Olyanok, mint az álom és essős idő a régi álmoskönyvek mottójában: magokban elmúlnak, ezért nem merek beavatkozni. hagyom, hogy menjen a saját feje után, de a kisfiú rákényszerít, hogy foglalkozzam vele. Az hagyján, hogy kizárólag flamingókat hajlandó rajzolni, bármiről meséljek is, hosszú nyakú, rózsás flamingókat, ám egy napon kikéredzkedik, és nem jön vissza. Az utcán találom meg, az iskola előtt sétálgat a hóesésben, és úgy tesz, mintha nem hallaná a szidást, nem méltat válaszra, behúzódik a páncélja mögé. Visszaviszem a rajzterembe, ahol a többiek kéretlenül is elmondják, hogy tegnap ugyanez történt. Délelőtt eltűnt a tornaóráról, és kiszökött ebédelés közben is. Ildikó néni beírt az üzenőfüzetébe, csicsergi egy aprócska kislány, behívatta az anyukáját, egy másik meg elárulja, hogy lldikó néni nagyon haragudott. Leintem a strébereket, ám megértem Ildikó nénit, én legszívesebben elverném a fiatalurat. Eszembe jut az a hat évtizeddel ezelőtti tenyeres, amit a nagyanyja miatt kaptam. Nagyszünetben bújócskázni hívott a templomkertbe, ahová nem hallatszott el a csöngetés. Úgy elmerültünk a játékban, hogy nem vettük észre a sorakozót, és néhány perccel a többiek után oldalogtunk be a terembe. A tenyeres nagyon rosszulesett, viszont soha többet nem kóvályogtam el tízpercben az iskolakapu közeléből.
Tanítás után a várakozó szülők között megkeresem a fiú anyját. Könnyű megtalálni, egykori iskolatársnőm menye feltűnően sminkelt, fiatal nő. Világos rózsaszínű rúzst használ, műkörmei ezüstfeketék, magas sarkú csizmája orrával idegesen rugdossa a kavicsokat, amíg elmondom a történteket, azután szemrehányást tesz, hogy nem vigyáztam jobban a gyerekére. Ettől én is ingerült leszek. Mi az, hogy nem vigyáztam rá? Nem otthagytam a többi tizenötöt, hogy ezt az egyet keressem? A fia második éve iskolás, önállóan közlekedik a közös telken álló három épület között, és nagyon jól tudja, hogy nem szabad kimennie a kapun. Ha mégis megszegte a tilalmat, annak oka van, ezt kell kideríteni, ezért beszélgetünk most. Nem történt esetleg valami otthon? terelem másfelé beszélgetésünket. Ez a legújabb faksznija, csendesedik le a nő, azt hiszi, hogy a lógásért kicsapják, és nem kell tovább iskolába járnia. Az a baj, hogy eddig mindent megengedtem neki. Azt hittem, jót teszek vele, de nem. Pedig okos gyerek. Az összes író nevét megtanulta és azt is, hogy mikor és hol születtek. Ez a gyerek többet tud, mint a tanító nénije.
Kezdem érteni, miért van annyi baj a fiúval. Lenyelem a kínálkozó választ, hogy mi mindent kellene inkább megtanulnia, helyette annyit jegyzek meg: Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle később.
Természetesen orvos, csattan a válasz, mi más lenne? Mi, kérem, orvos dinasztia vagyunk. Csak nem gondolja, hogy a fiam kukásautón fog dolgozni?


2.

A nő szemlátomást kilóg a dinasztiából, válaszából gőgös fensőbbség süvít, és ez újra kihoz a sodromból, de nem sokáig törődöm vele, mert hirtelen történik velem valami, és már hiába rugdossa a kavicsokat, hiába zúdul jeges szél rám a nagyparókia felől. A nő rúzzsal nagyobbra festett szája némán tátog – egyhelyben verdeső, parányi flamingó – mint a moziban a filmen, ha elmegy a hang. Bénultan állok, mert ez az a pillanat, amikor belém hasít a felismerés, és bontakozni kezd, formát ölt a múlt egy rég eltemetett darabja.
A déjà vu onnan jött, hogy a nehezen kezelhető fiúcska Kőrösi Bandira hasonlít, Z. gyerekkori barátjára. Kilenc- vagy tízévesen, amikor Tarzant játszottak a Lúdvári erdő korhadó fűzfái között, vagy indiánost a Püspökkert vadonában, pont ilyen lehetett. Valójában nem emlékezhetnék rájuk, tíz év korkülönbség van köztünk, nem ismertem gyerekként őket, ám Z. elbeszéléseiből olyan erőteljesen és plasztikusan rajzolódnak ki, mintha én is átéltem volna közös iskoláskorukat.
Kőrösi Bandi kései gyerek volt, tartózkodó, törékeny kisfiú, és bár Tarzanként fülsiketítő üvöltéseket hallatott a folyóparton, nem úgy nézett ki, mint aki egy fűszeres és egy parasztlány frigyéből származik. Amikor az évzáró ünnepségen fürtös fejét meghajtva, sötétkék bársonynadrágban és mellénykében kiállt a színpadra hegedűjével, a közönség felhördült az elragadtatástól. Szakasztott a blue boy, a kékruhás fiú, suttogta a művészettörténetben jártas angoltanárnő, és olyan csend lett a teremben, mint úrfelmutatáskor a templomban, aztán pedig szárnyalni kezdett a dallam, Vivaldi Négy évszakából a Tél, Kőrösi Bandi született muzsikus volt.
Személyesen az apja boltjában láttam először, kislánykoromban; a háború után, egészen az államosításig oda jártunk vásárolni. Szépen berendezett fűszer- és gyarmatáruüzletük volt a Korzó mozival szemben a Főtéren. Ketten szolgáltak ki a feleségével, segédet nem tartottak, de a fiút még ünnepek előtt sem állították a pult mögé. Ez nem Bandikának való. Belőle úriember lesz, mondogatta a boltos az asszonynak. Nem fog hajlongani, mint az apja, hogy van szerencsém, bíró úr, van szerencsém, igazgató úr! A mi fiunknak előre köszönnek majd, ő legföllebb azt mondja: tiszteletem, Béla bátyám vagy szervusz, Elemér, kézcsókom feleséged őnagyságának.
A fűszeres alacsony, sovány, mozgékony emberke volt. Rám néz, és tudja, mit akarok venni, az Isten is boltosnak teremtette, mondta róla anyám, és szívesen elbeszélgetett vele vásárlás közben az időjárásról, a családról és a világ folyásáról. Én is szerettem Kőrösi bácsi üzletébe járni, mert mindig viccelődött velem, kiskisasszonynak szólított, és választhattam egy szem cukorkát a pult szélén sorakozó szögletes üvegekből.