OLIVIA:
S te mit csinálnál?
VIOLA:
Kis fűzfakunyhót tákolnék kapudnál,
Hivogatnálak, lelkemet, a házban,
És megvetett szerelmem dalba írnám,
S zengném az éj csöndjén is hangosan,
Visszhangzó dombok közt zengném neved,
S a pletyka szellők is kiáltanák:
„Olívia!” S nem lenne itt nyugalmad,
Ég, föld, fény és sötétség ostromolna,
Hogy szánj meg végre engem.
(Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok, I; 5, ford. Radnóti Miklós)

– Miért, mit csinálnál?
– Szomorúfűz házacskát kapudnál,
Mint magamét hívnám bent lelkedet,
Elítélt verseim szószólója
Versem lenne: ének éjsötétben.
Hegyláncot zengetnék meg neveddel,
Azt dadogná a puszta, pletykás lég is,
Nem nyughatnál se lég, se föld között:
Mondd a Bolondnak: szerencsés-e mégis?

E párbeszéd egy darabból van.
Tudja?
Vízkeresztkor adta egy társulat a nagytermünkben;
szerzője is itt volt,
vidám fickó,
csak szeme nem mulat.
Úgy nézett ránk, ahogyan én szeretnék,
ki egyszerre van kívül és
belül:
bölcsen helyén ül, akkor is,
ha állna,
s szilárdan áll, ha ostobán
leül.

A párbeszédet egy kicsit átírtam,
de ő is
– mondta –
másét írta át,
„A látó lét a fontos, nem a forrás,
résen csak az van, aki
közt, rést
lát.”
Hát nézze meg:
melyik résem a részem?
Amin szavam szól, vagy amin könny dől?
Hogyan ragozzam
Fő Nevét a számban:
-ra, -re, -ban, -ben, -on, -en,
-Ön,
és -ból, -ből?

Tűnődtem már, mit jelent
ülni, állni,
a fenti szerző tudja is,
mi az.
„Magától
úgysincs soha, soha semmi”,
kinek-kinek
más semmi lesz igaz.
Vártam egyszer,
egy semmiért
dicsér meg.
Nagyon komoly
a házacska,
a fűz,
a lég;
résen állok,
ülök,
itt bent,
és az, hogy
van szerencsém:
nem dőlt
el kint se még.