A szerencsével sose tudtam mit kezdeni. Azt éreztem jónak, ha sem így, sem úgy nem függök a szerencsétől. Nem hittem babonákban, nem voltam kíváncsi jóslatokra, horoszkópokra, még a lottózást is értelmetlen pénzkidobásnak tartottam. Belátom, hogy hit és nézőpont kérdése: váratlan és rejtelmes történéseink olykor jók, olykor nem jók, de makacsul logikai okságot, értelmet szeretnénk látni. Legalább a determinisztikus káosz újdonsült elméletét! Természetfeletti lényekkel, ismeretlen szférák erőtereivel vagy a matematikai valószínűség tételeivel magyarázzuk a megmagyarázhatatlant.
Még nem voltam 20 éves, amikor furcsa baleset ért. Nyár volt, tikkasztó augusztus, és a kínosan unalmas (teljesen haszontalan) kötelező üzemi gyakorlat rabolta tőlünk a strandolásra, kirándulásra és udvarlásra való gyönyörű napokat. Reggelente a 63-as villamossal utaztam a gyárba, a Gellért rakparton robogott a villamos, én a második kocsi nyitott peronján álltam, amikor iszonyú gyomorgörcsöm lett, azután elsötétedett minden. Amikor magamhoz tértem, a szirénázó mentőautó már odagurult a Gellért téri járdaszigethez, ahová lefektettek. Elájultam a villamoson, összecsuklottam, lezuhantam a peron padlójára – befelé... Az ellenkező irány valószínűleg halálos lett volna. Pár napig maradtam a Mentőkórházban, semmi komoly bajt nem tudtak kimutatni, „vegetatív neurózis” volt a semmitmondó kórisme.
Szerencse? Vak véletlen? Sorsfonal? Vagy mégis angyal őrzött?
Gyakran nem értettem, ami történt velem, mert az okot a látható anyagi világban kerestem, esetleg önmagam bevallott vagy rejtett vágyaiban, netán mások szándékaiban. Az angyalokra nem gondoltam. Jó időbe tellett, amíg megbarátkoztam velük.
Vajon mi (vagy ki) vezette az események sorát, amikor harmadéves egyetemistaként nem egészen egy óra alatt elvesztettem és kalandos nyomozás után megtaláltam a hatalmas bőröndöt, amiben szinte minden „ingóságom” benne volt?
A nyári szünetben el kellett jönnünk a vári kollégiumból minden cuccal együtt, mert felújították az épületet. Összes ruhámat, benne az egyetlen sötétkék vizsgaöltönyömet, könyveimet, irataimat, indexemet, szóval egész vagyonomat bepakoltam a bőröndbe, és utaztam haza. Mielőtt beért a vonat a ceglédi pályaudvarra, kimentem a mosdóba, mire visszajöttem, bőrönd sehol. A kupé üres volt. Arra sem volt időm, hogy végigrohanjak a vonaton, már be is ért az állomásra. Három éve utaztam ezen a vonalon, általában kéthetente, és soha semmit nem hagytam el, nem loptak meg. Amikor a jókora tömeg leszállt, kétségbeesve tekingettem összevissza, hátha... de hiába. Átvillant agyamon, hogy az állomáson rengeteg ember fordul meg, a vonatok több irányban sűrűn követik egymást, nagyon könnyű gyorsan eltűnni akár Debrecen, akár Szeged felé, sőt, a kisvasúton a környező falvak bármelyikébe. Rohantam a pályaudvari rendőrőrsre (akkor még volt ilyen), de néhány sületlen kérdés után otthagytam a panaszfelvevő közeget, láttam, hogy a hivatalos segítség reménytelen. Hazafutottam hát. Kapunkon benyitva tizenhat éves unokahúgommal találkoztam, akinek gyorsan elmondtam, mi történt; látta rajtam, legjobban attól félek, hogyan mondom el anyámnak. Egy pillanatra visszaszaladt a házba, aztán karon fogott, és már vonszolt is, át a belvároson. Gyorsan előadta ötletét: kérjük meg Ica nénit, akinek autója van, hogy vigyen el a „tett színhelyére”, hátha szerencsénk lesz, és valamiképpen rábukkanunk a bőröndre. Minél gyorsabbak vagyunk, annál nagyobb az esély. Anyjának azt mondta, fagylaltozni megy barátnőivel, arról nem szólt, hogy megérkeztem. Ámultam, milyen találékony, ebben a pillanatban ő volt felnőttebb, az okosabb, én csak hitetlenkedve követtem. Ica néni – anyáink barátnője – éppen tésztát gyúrt, de azonnal vette a lapot, csak a konyhakötényt dobta le magáról, beugrottunk a Moszkvicsba, és irány az a kis állomás, ahol utoljára állt meg pár pillanatra vonat, épp akkor, amikor jöttem ki a mosdóból. Ica néni amúgy autóversenyző volt a negyvenes évek elején, imádott vezetni. Az országút a vasúti pálya mellett vezetett, és menet közben kiszámoltuk, hogy az eltelt 20–30 perc alatt talán még nem jött másik vonat, amire átszállt a tolvaj. Betértünk néhány tanyába, kérdezősködni. Semmi. Senki nem látott senkit nagy barna bőrönddel. Már-már lemondtunk – hiába a gyors akció, nincs szerencsénk. Rajtam átfutott, hogy most akkor tanulmányaimnak is vége, hiszen képtelenek lennénk pótolni az elveszett holmit. Lépésben gurultunk a kocsival, figyelve minden lehetséges jelet, nyomot. Teherautók, motorok, kerékpárok, szekerek... semmi gyanús. Egyszerre a makadámúton szembejött egy robogó, rajta fiatalember, mögötte a csomagtartón meg nagy, barna, négyszögletes csomag. A bőröndöm! Felkiáltottam, másodpercek alatt megfordultunk, és utána eredtünk. Azt dadogta a húszéves formájú srác, hogy keresztapjának viszi be Ceglédre a nehéz csomagot, aki külföldre utazik. Holtbiztos voltam, hogy az én bőröndömet viszi. Hárman voltunk egy ellen, ráadásul nálunk 50 lóerővel több – nem tehetett egyebet, bejött velünk a legközelebbi külvárosi rendőrőrsre. Ott már értelmesebbek voltak, mint a pályaudvaron, ráálltak, hogy mondjam el, mi van a bőröndben, és ha igaz, az enyém, ha nem, vesztettem. Persze, hogy igaz volt. Kérdezték, akarok-e feljelentést tenni; mire azt mondtam, ha nem hiányzik semmi, akkor nem. Nem hiányzott. Kirámolni már nem volt idejük, egyben akarták a zsákmányt. Nem telt bele újabb félóra, hazaértünk. Anyám nagy örömmel fogadott, csak napok múlva mertem, mertük elmondani kalandunkat.
Ha nem velem történik, talán el sem hiszem. Hónapokkal később hallottam a hírt, hogy elfogtak egy vasúti lopásokra szakosodott bűnbandát a Budapest–Cegléd–Debrecen vonalon.
Mekkora szerencsém volt! Szerencsém? Az angyali nyomozóhatóság segített? Vagy a kettő valahogy együttjár? Lehet, hogy a szerencse csupán az események jó kimenetelének formája, egyfajta végeredmény, de a háttérben a szálakat mégis értelmes és célszerű erő mozgatja? És mi az én szerepem ebben a csodálatos „szerencsejátékban”? Kovácsolom vagy ajándékba kapom a szerencsét?