Szláv jövevényszó, nyilvánvalóan a ’szrencsa’ alakból vettük át. Mai szerbhorvát alakja ’szretya’, szlovénul ’szrecsa’ – de jelen van az orosz ’vsztrécsa’ szóban is. Első följegyzett előfordulásának dátuma 1372; az évszázadok során ejtettük ’szöröncsének, szerencsának, szirincsének, szerincsének’ is. Jelent (jelentett) véletlent, boldogságot, kedvező körülményt, jó férjhezmenési alkalmat, kártyában tököt (kb. 1900 óta); tegyük hozzá: Balassinál hadizsákmányt.
Udvariassági formulaként a 18. század hatvanas éveitől használtuk, nyilvánvalóan nyugat-európai (j’ai le plaisir de...) mintára; eleinte föltehetőleg „Van szerencsém + infinitivus” szerkezetben. A „Van szerencsém” köszönés sokkal újabb, bár erősen groteszk dolog újdonságot emlegetni ennyire elavult nyelvi alakzat esetében. 1993-ban százévesen elhalt nagyanyám fiatalasszonyként rendszeresen hallhatta még, de amikor 1945-ben magához vett, már aligha.
Nagyanyám egyébként számos azóta (sajnos) kihalt mondást használt, melyeket azért jegyeztem meg kisgyerekként, mert vagy nem értettem, vagy mert pikánsan szabályszegőnek éreztem. Ím egy kis mustra:
„Mondd ’Jézus’, és dögölj!” Azaz: mondd el az esti imádat, és aludj.
„Se íze, se bűze, mint a nagypénteki szarnak.” Ezt a saját főztjére mondta, ha nagyon elégedetlen volt vele.
Látszatra elegáns, de voltaképpen fél-körgangos, kétemeletes házban nőttem föl, ahol mindenki mindenkit ismert, s mindenki mindenkinek a fazekába belelátott. Az alábbi két mondás némely házbeliek viselkedését csúfolta ki:
„Tegnap rúgtak seggbe, ma jutott eszembe.”
„Tegnap leszarlak, ma lenyallak.” Gondolom, fölösleges a kommentár.
Nagyanyámnak voltak furcsa, azóta szintén kiveszett szavai is. A „derb”, akár a „bissig”, egy ember napi vagy állandó viselkedését is jellemezhette. „Ausgelassen” csakis gyerek lehetett: szertelen, vagy ki nem mondottan kezelhetetlen (elviselhetetlen) gyerek.
Végül ide idézem Nagyanyám életének vezérigéjét: „Huncut, aki panaszkodik.” Igazi anakronizmus ma, mikor a kamerák előtti siránkozás, jajveszékelés, rinyálás a legdivatosabb viselkedési (és zsarolási) formák egyike.
Azt, hogy „Van szerencsém”, soha nem hallottam Nagyanyámtól; néha viszont a „Volt szerencsém” formulával zárt le egy-egy okfejtést – ez egyébként ma sem veszett ki, amint az egyszeri politikus „oszt jónapot”-ja sem.
De hogy az eredeti kifejezésre visszatérjek: van-e, mondjuk, nekem szerencsém? Megúszom a választ (igyekszem megúszni a pátoszt): igen is, nem is.
Olyan világban éltem s élek, melyet József Attila jellemzett pontosan „Ős patkány terjeszt kórt...” kezdetű versében. De nemcsak megláttam a világot (1941-ben), világot is láttam ebben a világban, városokat ismertem meg, csodálatos alkotásokat, remek embereket – szerencsém volt.
Ha pedig belegondolok, hogy az első följegyzett előfordulás (1372) teljes szintagmája: „gonosz szerencsének miatta”, nemzetem hű fiaként azt kell mondanom: az a gonosz szerencse azóta sem igen pártolt el tőlünk. Dehát ebben az országban – ahol hálnak az utcán, ahol retteg a szegénytől a gazdag – itt nevelt föl Nagyanyám, itt éltem/élek feleségemmel, itt neveltük föl gyermekeinket. Itt gyakoroltam gyönyörű mesterségemet negyven-egynéhány éven át jó csapat tagjaként, jó ügy szolgálatában. Szerencsém volt.
Végül is. Végül is?
Huncut, aki panaszkodik.