Amikor a bába végre kiszabadította Ruben Schechtert a rátekeredett köldökzsinór szorításából, Hanna már halott volt. Tizenhat évesen is olyan törékenynek látszott, mint egy kislány; hosszú, izzadt haja a vérfoltos hálóingre lógott, az a nevetségesen kicsi keze meg alig volt nagyobb az újszülötténél. A bába zárta le a szemét, de előbb letisztogatta a gyereket, tiszta gyolcsba pólyálta, és pár percre a meredt tekintetű halott mellé fektette. Ruben Schechter így élete első pillanataiban megtanulta, hogy az élők előbbrevalók a holtaknál, de láthatatlan és bonthatatlan szálak kötik össze őket.
Apja, Efraim Schechter, a gazdag vilniusi boltos másodszorra özvegyült meg. Első házasságából született gyermekei közül a legkisebbik, Miriam már húszéves volt, ám a gazdag hozomány ellenére sem akadt kérője, mert az arcát hatalmas, vörös folt csúfította. Nem szívesen merészkedett az utcára, a gyerekek is kicsúfolták: ott megy a sátán szeretője!, kiabálták, nézzétek a csókját az arcán!, és sárdarabokat hajítottak utána. A házba zárkózva töltötte napjait, a bolt könyvelését intézte, és a rossz nyelvek szerint illetlen könyveket olvasott, amelyeket engedékeny apja szerzett be külföldről. Az idősödő Efraimot összetörte az újabb haláleset, naphosszat a bolt raktárában ült, olykor ott is aludt, a vaníliarudakat kis zsákban a feje mellé téve, hogy Hanna fehér testének illatát felidézze. Az elárvult csecsemő és a bolt vezetése Miriamra maradt, aki habozás nélkül tette, amit kellett: szoptatósdajkát fogadott és széles kámzsájú, bő köpönyeget varratott, amelynek mélyén elrejthette arcát, ha az utcára lépett.
Teltek-múltak az évek, Ruben szépen fejlődött, a házitanítója és Miriam együttes erőfeszítéseinek köszönhetően folyékonyan beszélt és olvasott jiddisül, lengyelül és beloruszul. 1863 januárjában, a lengyel-litván felkeléskor a fiú még csak hétéves volt. A véres megtorlás hetei alatt Miriam bezárta a ház kapuit, bereteszelte az ablakzsalukat, és a tanítóval meg a cselédekkel együtt ott lapultak, míg Muravjov kormányzó parancsára kilencezer embert Szibériába hurcoltak és 127 lázadót felakasztottak. A fatáblák résein át figyelték, ahogy az orosz lovaskatonák összeterelik a katolikus papokat és a lengyel diákokat, megkötözik a lábukat és röhögve kardlapozzák a botladozva szaladókat. Ruben Schechter így még gyerekkorában megtanulta, hogy akárhány nyelven beszél, nem tud mindenkivel szót érteni.
Amikor elült a puskaropogás, és kialudtak a máglyák, Miriam kámzsás köpenyében kilopózott az utcára, hogy megnézze a boltot. A magára hagyott üzletet persze kifosztották, minden mozdíthatót elvittek, csak a kiszóródott fűszerek illata kavargott a levegőben. Hosszú évek óta először Miriam úgy érezte, tanácsot kell kérnie. Efraim már évek óta az ágyat nyomta, néha napokig nem ismerte meg a gyerekeit. Idősebb testvéreire sem számíthatott: Zemira Bécsbe ment férjhez, Baruch Krakkóban talált gazdag feleséget, és hosszú ideje nem látták egymást. Karelitz rabbi háza csak pár sarokra volt, Miriam bekopogtatott hát a bölcsességéről híres rabbi ajtaján. Solomon Karelitz akkoriban már igen idős volt, és a lány egy ideig azt gondolta, talán meg sem hallotta a kérdést, mert hosszú percekig némán maga elé meredt, mint aki kísértetet lát. Ne küldd el a fiút, Miriam, mondta végül. Szerencsét hoz majd rád, és atyád házára. És a lányra kacsintott, mintha valami tréfásat mondott volna. Ruben Schechter tehát Vilniusban maradt, de Miriam, miután áttanulmányozta az újságban a politikai híreket, újabb tanárokat fogadott, akik francia és német nyelvre oktatták a fiút.
Ruben tizenhat éves volt Efraim halálakor. A cselédlány talált az öregre, amikor szokásos reggelijét vitte a szobájába: vaníliás tejbe áztatott kalácsot. Az egykor nagytestű férfi egészen összezsugorodott, de olyan békés volt az arca, ahogy nyitott szemmel feküdt az ágyban, hogy a lány először észre sem vette, mi történt. Fél kezében tartva az ezüsttálcát, óvatosan rázogatta Efraim vállát, s amikor kihűlt kezéhez ért, úgy megrémült, hogy az ágyba borította a reggelit. Ruben még a koporsó körül is érezte az édes illatot, mert Miriam égi jelet látott a cselédlány ügyetlenségében, és egy kis selyemtasakban maréknyi vaníliarudat csúsztatott a halott inge alá.
A fiú a híres Ramaile jesivába járt, és nénje fokozatosan bevonta az üzleti ügyekbe: német és francia leveleket íratott vele, olykor rábízta a napi bevétel számolását, és kisebb ügyek intézését. Efraim a végrendeletében Rubenre hagyta a házat és a boltot, első házasságából született gyermekei csak kisebb emléktárgyakat és némi pénzt kaptak, így Miriam kötelességének érezte, hogy mindent megtanítson a fiúnak, mielőtt nagykorú lesz és átveheti az örökséget. Ruben szó nélkül engedelmeskedett, de a nővére egyre többször kapta rajta, hogy órákra elmaradozik otthonról, és hiába faggatta, hol jár, csak a vállát vonogatta. Sűrű, göndör haja, amit hátrafésülve hordott a kipa alatt, ilyenkor rendetlenül lógott, és éppen úgy húzta össze a szemöldökét, mint az apja, amikor mérges volt. Miriam lányt sejtett a dologban, és vénkisasszonyos féltékenység öntötte el a gondolatra, hogy Ruben néhány éven belül megházasodhat.
Egyszer késő délután elszalasztotta a fiút a rabbi házához egy csomag szárított gyümölccsel, amelyet Solomon Karelitz különösen szeretett. Ruben alig lépett ki az ajtón, Miriam magára borította a kámzsás köpenyt, és a korán beköszöntő sötétben a nyomába eredt. A fiú végighaladt a macskaköves Zhydu utcán, majd a rabbi házát elhagyva továbbsietett a város litvánok lakta negyede felé. Akkoriban a város lakosságának több mint negyven százaléka zsidó volt, és a többségben élő lengyelek és beloruszok mellett a litvánok kisebbségben éltek Vilniusban. A felkelés után az oroszok betiltották a lengyel és a litván nyelvet, és Szibériába hurcolták a latin ábécés könyvekkel foglalkozó könyvkereskedőket és nyomdászokat. Miriam egy kapualj sötétjéből aggódva figyelte, ahogy Ruben kopogás nélkül belép egy alacsony, omladozó ház kapuján. Körülbelül tíz perc után a fiú ismét megjelent, és visszaindult a zsidónegyed felé. Miriam megvárta, amíg az utca végén elkanyarodott, és némi habozás után benyitott a kis házba. Fanyar betegségszag ütötte meg az orrát, és ahogy az aprócska, gyertyával megvilágított szobába lépett, a bűz egyre erősödött, fertőtlenítőszer szagával keveredett és elűzhetetlenül megtelepedett a homályos lukban. Egy rongyokkal borított ágyon sovány férfi feküdt, mellette öt-hatéves kisfiú kuporgott. Némán meredtek a kámzsás alakra, és Miriam gyorsan kihátrált a házból. Futva tette meg az utat hazáig, így előbb ért vissza, mint Ruben, aki még beadta a csomagot a rabbi feleségének. Hosszú ideig nem szabadult, mert Abigail Karelitz, akinek kedvenc időtöltése volt, hogy nyolc lányunokája számára megfelelő partit keressen, alaposan kifaggatta. A rabbi feleségének megtetszett a jó családból származó, komoly fiú, akiről azt beszélték, nagy nyelvtehetség. A mi Ráhelünk éppen illik hozzá – mondta Solomonnak, de a rabbi csak a fejét csóválta, mert a kis Ráhel akkoriban múlt hároméves.
Mire Ruben hazaért, Miriam már várta. Régen nem járt a fiú szobájában, mindig csak az ajtaján kopogtatott, de most megigazgatta az ágytakarót, beakasztott egy ottfelejtett inget a szekrényébe és leült az asztalához. Csodálkozva látta, hogy német nyelvű anatómiai, botanikai és orvosi könyvek sorakoznak a polcán. Ahogy belelapozott az egyikbe, a fiú apróbetűs, szinte nőies írásával sűrűn telerótt lapok hullottak ki: a könyv tartalmát összefoglaló jegyzetek és kérdések, némelyik aláhúzva vagy bekarikázva, mintha Ruben valami miatt különösen fontosnak tartaná, hogy megtudja a választ. Sorra leemelte a könyveket, és mindegyikben jegyzetlapokat talált, újabb kérdésekkel. Egy német patológus, Rudolf Virchow könyvét lapozgatta, amikor Ruben megérkezett. Megállt az ajtóban, és szótlanul figyelte, ahogy Miriam helyére teszi a könyvet. Eszébe sem jutott hazudni, amikor a beteg litván férfiról kérdezte. Jó két héttel korábban kezdődött, mesélte, és ahogy az ágyra ült a lány mellé, Miriam megkönnyebbülést látott az arcán. A kisfiút a raktárban találta, az aprócska szellőzőn bújt be, hogy ennivalót lopjon, de a magas ablakhoz már nem tudott visszamászni. Egy sarokba húzódott, a falhoz tapadt félelmében. Ruben hosszú időn át faggatta, míg elárulta a nevét. Jurgis Tverkusnak hívták, az anyja két éve halt meg, az apja meg napok óta súlyos betegen feküdt, de megtiltotta, hogy segítséget hívjon. Két napja eszméletlen, és már minden ennivalójuk elfogyott. Ruben összeszedett némi élelmet és hazakísérte a kisfiút. Az apa, Adomas Tverkus a negyvenes éveiben járt, egykor nyomdász volt, de Muravjov rendelete után nem volt hajlandó cirill betűs könyveket nyomtatni. Alkalmi munkákból tengődött: zsákokat cipelt, fát vágott, építkezéseken dolgozott. Ruben csak később tudta meg, hogy utoljára egy orosz főtiszt házánál dolgozott, akit néhány litván kamasz el akart tenni láb alól. A nemzeti függetlenségért harcoló hősöknek képzelték magukat, és kezdetleges bombát rejtettek a tiszt hatalmas íróasztala alá. A bomba csak két nappal később robbant, amikor Adomas odébbtolta az asztalt, hogy helyet csináljon a falat javító kőművesnek. A lába csúnyán megégett, egy repesz felhasította a karját. Két munkás segítségével hazajutott, de azt tanácsolták, egy ideig ne mutatkozzon, mert az oroszok meggyanúsíthatják, hogy ő készítette a bombát. Egy litván nyomdásznál, mondták, különösebb indokot sem kell keresni, és egy-kettőre Szibériában találja magát. Ezért nem mert orvost hívni, de pénze sem lett volna, hogy kifizesse, és a sebek elfertőződtek. Amikor Ruben először megvizsgálta, menthetetlennek tűnt.