Talán mégicsak fontosabb a felmérésem eredménye! Nem is értem, miért kell firtatni, hogyan csináltam egyedül, korszerű infrastruktúra nélkül, itt az otthonban, mikor ki se teszem a lábam, még postára sem szalajtok senkit. Nem mindegy?! Sohasem akartam magamra vonni a bulvársajtó figyelmét, márpedig ezek a kérdések odavalók. Megértem: a tudományt könnyebb népszerűsíteni mindenféle színes háttér-hírrel, a tudósról szóló pletykákkal, de hiába, engem menthetetlenül taszít az efféle, és kénytelen leszek makacsul elzárkózni. Nem nyilatkozom az életmódomról, a napi időbeosztásomról, a hobbijaimról – nem, semmiről. Persze nem lep meg az értetlenség és kötözködés; az ilyesmit, mondhatni, megszoktam. Egyszer és mindenkorra hadd jelentsem ki: nem rólam van szó. A buta és lényegtelen kérdések pedig, nem győzök figyelmeztetni erre, magát a kérdezőt minősítik. Jottányit sem változtat a felmérésemen, kivált a kétségbevonhatatlan szociálpszichológiai tényeken, ha megpróbálnak lejáratni vagy nevetségessé tenni. Egyébként az én szerény személyem az égvilágon senkit nem is érdekel. Nem adtam én okot gyűlöletre, még haragra sem – vagyis nem vezetheti meggyőződés és indulat a gáncsoskodást. Minek akkor a sok félreterelő faggatózás?! Csináltam, ahogy csináltam. Nem tartozik a lényeghez.
Felmérésem egyik legizgalmasabb eredménye – még engem is meglepett! –, hogy életkortól, nemtől, s ami a legkülönösebb: társadalmi helyzettől, illetve anyagi körülményektől független, mit tartanak az emberek szerencsének.
Mielőtt ebbe az otthonba költöztettek – nem panaszkodom, ellátnak itt, nem kell nélkülöznöm, az egyetlen szobatársam pedig süketnéma, csöppet sem zavar, azt hiszem, hetvenöt éve jól megvan magában; ő nálam előbb érkezett, és számomra szinte a helyhez tartozik, nem feltűnőbb, mint kis szobánk bármelyik bútordarabja, alig valamivel mozgékonyabb: naponta négyszer-ötször kicsoszog az illemhelyre, oda-odaül a csupasz, fehérre festett asztalhoz megenni a reggelit, az ebédet, a vacsorát. Délután az ágyán fekve majszolja az unokaöccsétől kapott édességeket, mert úgy kéthavonta, vasárnap délután meglátogatja ez az egyetlen rokona, idősödő ember maga is, egyedül jön, cipősdobozban hoz nápolyit, csokoládét, müzliszeletet meg aszalt gyümölcsöt, amennyit egy cipősdobozba bepréselhet; a szobatársam megöleli, és kutyatekintettel nézi, míg velem beszélget. Negyedórát, olykor húsz-huszonöt percet is kibír itt. Minden rendben, mondom neki, jól megvagyunk, minden szerdán jön a borbély, a Gréti nevű takarítónő még itt dolgozik, igen, ő a legkedvesebb, amit kér tőle az ember, megveszi, de nekünk semmire sincs szükségünk. Mikor menni készül, a szobatársam újra megöleli, néha elkapja az öccse húsos, nagy mancsát és aprócska, fonnyadt arcához szorítja; egyszer sírt, álmában-e?, nem tudom, szólnom kellett az éjszakás nővérnek, lázat mértek, reggel bekísérték a rendelőbe és vért vettek tőle, a vizeletét vizsgálták; nem lehetett komoly betegség, mert aztán is ment tovább ugyanaz az élet. A szobatársam unokaöccse és az én unokahúgom, aki beköltöztetett ebbe az otthonba, sohasem találkozott még; ha akarnám, öszszehozhatnám őket, mert egymáshoz valók, milyen szép időskori kapcsolat lehetne, de hát nem dolgom nekem más életét rendezni! –, nos, ott tartottam, hogy már a saját belvárosi lakásomban, ahol ötvenöt évig éltem, és minden vacakságról tudtam, mikor vált vacaksággá meg hogyan került hozzám, ahol telefonom volt és televízióm, és senkire nem kellett tekintettel lennem, én már a magam otthonában foglalkoztam ezzel a felméréssel, de nem szóltam senkinek. Kinek szóltam volna? Kiben bízhattam volna? Én csak a gondolataimban bíztam. És minek szerénykedjek?! Ezek komoly, korszakos jelentőségű gondolatok. Kár is gáncsoskodni! Nekem még így öregen is erőt ad, hogy tudom, a nagy szellemi teljesítményeket minden korban gáncsolták a buta, irigy léhűtők, mégse sikerült nekik semmissé tenni, nem bizony, mert a gondolat erősebb a silány indulatoknál. A felmérésre akkor szántam el magam, amikor már kellő lélektani, szociológiai – és igen, történelmi meg kultúrtörténeti – ismerettel rendelkeztem, és alaposan meghánytam-vetettem magamban, hogy voltaképpen mi a „szerencse”. Hát kérem szépen, bizton állíthatom, nincs képlékenyebb és jellemzőbb valami, mint az emberek szerencse-fogalma.
Mielőtt ide, az otthonba költöztetett az unokahúgom, betörtek a lakásomba, méghozzá fényes nappal, míg én a bankban várakoztam. Sokat gondolkodtam, vajon mennyire volt megtervezett és előkészített a betörés, kifigyelte-e valaki, mikor megyek el otthonról?, hogyan lehetséges, hogy a házban senki sem neszelt fel a szokatlan mozgolódásra?, hogyhogy a közvetlen szomszédom se hallotta a lármát? – mert csöndesen nem lehetett úgy feldúlni a lakást. Kiforgatták a szekrényt, minden fiókot, ledobálták a könyveimet, s mert se készpénzt, se értékesíthető holmit nem találtak, dühösen romboltak. Mindig úgy képzeltem, ketten voltak, két nem is rossz arcú fiatalember, és ezt olyan élénken elgondoltam, hogy szinte lerajzolhattam volna őket. A rendőr gyanakodott, hogy meghibbantam az erős sokktól – honnan tudja, hogy ketten?, kérdezgette, talán látta őket menekülőben? –, aztán figyelnem kellett, ne beszéljek valóságként arról, amit fantáziálok. Meg ügyeljek arra is, hogy állításaimat tényekkel igazoljam. Mondhatnám, javamra fordítottam az esetet, mikor megértettem: bármilyen erősen hiszek gondolataimban, és hiába tudom, a nagy felismerések mindig is megvilágosodásként, voltaképpen villámszerűen érték a gondolkodókat, s hogy sokkal előbbre való az intuíció, mint az aprólékos, irodai pepecselésre hasonlító adatgyűjtés és -rendezgetés – hiába, elengedhetetlen az utóbbi, s nekem még számokkal operáló felmérést is kell készítenem. Minek titkoljam?, nem szívesen, de belevágtam. Biztattam magam, hogy ennyivel megtámogathatom igazságaimat, ez talán még nem nagy engedmény, s a legfőbb érvem – saját hajlandóságommal szemben – éppen az volt, hogy csupán kedvem ellenére kell dolgoznom, de semmilyen elvemet nem kell feladnom. Négy évtizednél tovább hivatalnokoskodtam, és reméltem, hogy nyugdíjas éveimben képzeletgazdagabb, tehetségemnek inkább megfelelő munkát végezhetek, de beletörődtem, hogy egészen nem szabadulhatok az iktatástól, számolástól, ellenőrzéstől – s mert mindezt oly sokáig lelkiismeretesen, legjobb tudásom szerint végeztem, még hasznosíthatom is gyakorlatomat.
A felmérésem így minden szempontból kifogástalan lett, én azonban mégse, még most sem ebben látom művem lényegét. Hanem a társadalomról – megkockáztatom: az egész emberi nemről – kialakított, átfogó felismerésemben: mindenkinek létszükséglete, hogy valamilyen értelemben szerencsésnek vagy épp szerencsétlennek tartsa magát. Az emberek többsége nemcsak azt igényli, hogy a vele történtekben felfedezhessen valami szerencse-jelet, hanem hogy nagyobb és több szerencséje legyen, mint ismerőseinek – vagyis kiválasztottnak és kivételezettnek érezhesse magát. De jócskán vannak, akiknek indok vagy alibi, no meg egzisztenciális elem a sorsszerű szerencse-hiány.
Az unokahúgom – ezt elismerem – az elköltöztetésem előtt majd‘ mindennap jött hozzám Máriaremetéről. Nem kötöttünk eltartási szerződést, hiszen amúgy is ő a legközelebbi rokonom, tehát a törvényes örökösöm, de nyugdíjba vonulásom előtt legfeljebb ha évente egyszer láttam. Azt hiszem, rövid ideig férjnél volt, az utóbbi húsz vagy huszonöt esztendőben biztosan egyedül él. Nálunk a családban – már ha ez családnak nevezhető – mindenki amolyan magának való. Ha komoly munka helyett én például családfakutatással foglalkoznék, ahogyan a korombeliek közül sokan, hát ugyancsak kopár, télies fát rajzolhatnék. Az unokahúgom – most már jól látom – ügyelt is arra, hogy mindenki számára világos legyen: azért jár hozzám nap nap után, hogy főtt ételt és kimosott, kivasalt ruhát hozzon. Amúgy öt mondatot se váltottunk, ellenőrizte, mi van a hűtőmben, megkérdezte, voltam-e levegőn, s rendszerint már ment is. Ezért buszozott, metrózott annyit! – de nem tagadhattam meg a gondoskodását. A szomszédaim duruzsoltak neki, milyen áldozatos, és én hálát adhatok a szerencsémért, a háta mögött pedig elítélték a kapzsiságát. Tudom, hogy haszonlesőnek gondolták, és fogadások is köttettek, mikor dug be valami szeretetotthonba. Méltóságomon aluli lett volna minden vita. A betörés jobban felzaklatta az unogahúgomat, mint engem – utána nemcsak jött hozzám naponta, de unos-untalan telefonált: megvagyok-e. Nem értette a tréfámat, hogy ha agyonvertek volna, az érdeklődése se támasztana fel. Szorongott miattam, mintha bárki számon kérne rajta, és valósággal könyörgött, hogy biztonságban tudhasson. Nem dugott szeretetotthonba, ez a hely másféle. És mindent kívánságom szerint intézett: a belvárosi lakás eladását, a könyveim, a bútoraim elszállítását, százszor kérdezte, ugye, nem hiszem, hogy ő kiforgat engem; nem hiszem, válaszoltam ugyanannyiszor, ő meg telhetetlenül újra faggatott: biztosan nem? biztosan?
Elég az hozzá, hogy mielőtt elhozott ebbe az otthonba – azt mondják különben, gyorsan elintéződött a dolog, mert van, hogy több hónapos tortúrával jár a beköltözés; igaz, én sem húztam-halasztottam, ha így, hát legyen így, nekem még feladataim vannak, nincs időm sokat bajmolódni, hol és hogyan lakom, lakjak valahol, nekem bárhogy jó, engedjék, hogy végezzem a munkámat, így amikor az unokahúgom javasolta, látogassunk ide, töltsek itt pár órát, s csak ha valóban elégedett vagyok, akkor írjam alá a megállapodást, én határozottan ellene mondtam: nem, jobb, ha azonnal és véglegesen megyek. Véglegesen?!, affektált akkor, jaj, de komoran hangzik ez, „véglegesen”! Nekem nem hangzott komoran, mert nem akartam ebbe belemerülni –, tehát azt akarom még elmondani, hogy már az ide kerülésem előtt kész koncepcióm volt, úgy is mondhatnám, pontosan tudtam, milyen eredményeket kapok a felméréssel. Koncepció nélkül fabatkát sem ér semmilyen tudomány.
Engem, szerencsére, nem kényszerített építendő karrierem – jó vicc! hogy nekem szerencsém! Sohasem érdekelt a saját szerencsém, van vagy nincs, ez nem közérdekű, és engem csak a tudományos szempont, a szerencse fogalma, képzete... hogy az emberek miféle hiedelmeket, mondhatni babona-várakat építettek szerencséből, és árokkal körítették, lett híd és őrség, bástya... ezekhez képest az én saját, személyes szerencsém... ez nevetséges szempont –; végül is annyi az egész, hogy én már az otthonba kerülésem előtt, de mégiscsak öregen, így aztán szabadon vállalhattam a koncepciómat, nem kellett senkire-semmire tekintettel lennem, kivált nem kerestem senki tetszését. Nekem bőségesen elég volt, hogy töretlenül kitartottam a tudomány és az igazság mellett, felmérésem megalkuvás nélküli. Ezért mondom, hogy hiába hát a gáncsoskodás, mert ez elvitathatatlan.