Azt álmodtam, hogy a Dréher major vadászkalapos, bricsesznadrágos intézője éppen  befejezi aznapi rendes prédikációját. (Ezekben a szónoklatokban szokta kilátásba helyezni, hogy ha a felnőttek nem kapálják megfelelően a cukorrépát, a gyerekeket elviszik, és más táborokban osztják el őket.) Fenyegetőzéseit anyám fordította németről magyarra, ő pedig anyu vállába kapaszkodva ugrott föl a bricskára, és ostorát a levegőben megsuhogtatva elvágtatott.
Az intéző jól táplált, edzett fiatalember volt, anyu meg tíz hónapja sárgaborsó főzeléken tartott, csontjára fogyott asszony, s ahogy az intéző húsos keze belemélyedt a vállába, az egész törzse oldalra hajlott, kis híján elveszítette egyensúlyát. Rajtam kívül senki se vette észre, hogy anyu megingott, csak én láttam, és elbőgtem magam.
Villanyt gyújtottam, szétnéztem a szoba meghitt rendetlenségén, a tegnap viselt ruhák a szék támláján, papírok, számítógép az íróasztalon, az éjjeliszekrényemen könyvek, szemüveg, pohár víz, itthon vagyok. Se intéző, se felsorakozó foglyok, és hol van már anyu rózsás flanel slafrokjában, amit elvásott ruhája helyett bécsi nagybátyáméktól kapott. (Richárd bácsi árja párja feleségével bécsi lakásukban maradhatott, és szabad emberként bennünket is látogatott.)
Csakhogy azt a jelenetet az anyu vállába kapaszkodó intézővel mégse álmodtam. Az a jelenet megtörtént több mint hatvan évvel ezelőtt, valaki, nyilván a saját, nappal kordában tartott emlékezetem DVD lemezre vette, és ma éjjel váratlanul lejátszotta. Sok minden ráfér a lemezre. Anyu százféle alakban elevenedik meg, most már nem álmodom, a képek az emlékezetemből bújnak elő, megfakultak ugyan, de nem múltak el.
Becsörtet a tehenészné a szálláshelyünkül szolgáló istállóba. A mi istállónk a lovak és a tehenek istállójából nyílik, egész kirándulás megközelíteni bennünket. Ha vállalkozott rá, nyilván fontos neki, hogy ránk találjon. Ki tud maguk közül palacsintát sütni? Természetesen németül kérdezi, anyunak helyzeti előnye van, azonnal megérti, és már nyújtja is a kezét. Én – vágja rá gondolkozás nélkül. Aztán eltűnik a tehenészék konyhájában, a trágyadomb túloldalán. (A trágyadomb az udvar teljes hosszát elfoglalja, árnyékszék, játszóhely és határsáv, elválaszt bennünket a boldog civilektől.) Anyu órák múlva kerül elő kipirulva és jókedvűen. Zsírpapírban szelet vajat szorongat. Ma vajas kenyeret vacsorázol. Nézem a sárgás vajdarabot, se a színére, se az ízére nem emlékszem. A sötétbarna, majdnem fekete komiszkenyérre kenve szétolvad a számban. Anyu füléhez hajolok. Te tudsz palacsintát sütni? Eddig nem tudtam, súgja elégedett nevetéssel, mintha ő falta volna be a vajas kenyeret, amit meg se kóstolt.
Légiriadó. A rendes, megszokott bombázás úgy kezdődik, hogy az intéző két német juhászkutyája sikoltásba forduló hangon vonít. A rádióban megszólal a kukuk jelzés. Ilyenkor van még idő elérni a földbe vájt pincét, hisz a kukukolást a voralarm követi, aztán következik a flígalarm, de akkor már hullik a bomba. Csakhogy közeledik a front, a kutyák vonítanak, a rádiónak nincs ideje kukukot, később voralarmot mondani. A bombázók nehéz zúgásukkal a fejünk fölött vannak, aranylón csillognak a felhőtlen égen. Rohanok a pincék felé, szemben velem a lovak száguldanak az istállókba. Vagy a lovak taposnak el vagy a repülők találnak rám kioldódni készülő bombáikkal. Anyuék hajnal óta a cukorrépa földeken dolgoztak.  Éjszaka háromkor költötte őket az éjjeliőr. Mágyárok felkelni. Otthon büdös zsidók voltunk, itt váratlanul magyarok lettünk. A kutyák vonítása a répaföldekre is elhallatszik. Szaladnak anyuék, hogy a pincékben összetalálkozzanak a gyerekekkel. Futunk egymás felé, nem is futunk, repülünk. A félelem úgy mar belém, mintha a kutyák harapnának. A fejemen érzem a bombázógépek súlyát. Mindjárt agyonnyomnak, mindjárt lecsapnak rám. A rémült lovak patája magasra veri a port. És akkor a porfellegben, a bombázók arany ragyogásában meglátom anyut, szétnyitott karja összeborul a hátamon, a gépek tébolyodottan zúgnak fölöttünk. De már nem érhet baj, anyu ölelése megvéd tőlük. Megmenekültem.
A hazafelé úton ő navigál. Útbaigazítást kér, ha ránk esteledik, szállást keres. Keresztülbotorkálunk a fronton. Lőnek elölről, lőnek felülről,  robajlik körülöttünk a világ. Alacsonyan szálló repülők pásztázzák az országutat. Anyu egy orosz tisztet szólít meg – németül. Merre menjünk, hol biztonságosabb az út? A tiszt korrekt németséggel válaszol. Zsidó ő is, hamar kiderül. Azt tanácsolja, szabaduljunk meg a sárga csillagtól, ami eddig kötelező viselet volt a ruhánk legfeltűnőbb helyén. Az övéi se szeretik a zsidókat, jobb, ha nem hangsúlyozzuk, honnan jövünk. Az első jelzés az orosz antiszemitizmusról.  Értetlenül nézünk össze, hisz bennünket az oroszok szabadítottak fel. Anyu egyetlen pillanatra veszíti el a fejét. Legközelebbi szálláshelyünkre részeg orosz katonák törnek be. Németeket keresnek, valójában azonban nőket ráncigálnak ki az ágyukból. Anyu felkap, és velem együtt az ágy alá bújik. A barátnője rángat ki bennünket. Megőrültél, első dolguk az ágy alá világítani. És tényleg, már bent is van egy ordítozó katona, germán, germán, kiabál, és az ágy alá irányítja a puskáját.
Állunk az endrődi ház üres szobájában. Anyu arca meg se rezzen. Annyit se mond, hogy itt volt az ágyunk, a lábánál meg a te fehér rácsos ágyad. Ettől a perctől kezdve tudom, hogy tárgyak miatt nem kesergünk. Ha eltört, eltört. Ha elveszett, elveszett. Mi az összetört porcelánt szó nélkül söpörjük össze. Akkor is, ha herendi. Akkor is, ha meisseni.
A szép Fenákelné, így emlegették anyut a falubeliek. Évtizedekkel később döbbentem rá, hogy  harmincéves volt. Viruló, egészségtől duzzadó, férje szerelmében fürdő fiatal nő. Aztán rászakadt az ég. És ő megtartotta.