Jacques Ellul francia szociológus szerint a tömegtársadalomban egyértelműen
az értelmiség a legfogékonyabb a propagandára, mégpedig három okból. Először
is: ők fogyasztják a legtöbb másodkézből származó, ellenőrizhetetlen
információt. Másodszor: múlhatatlan szükségét érzik, hogy koruk valamennyi
fontos kérdéséről véleményük legyen, így aztán megemésztetlen információk
kapcsán hamar megadják magukat a propaganda kínálta vélekedéseknek. Harmadszor:
magától értetődőnek tartják, hogy képesek az önálló ítéletalkotásra.
De fordítsuk figyelmünket a szócső túloldalára!
A propaganda felismerését nehezíti, hogy a hazugságról régóta áttért a sokkal
hatékonyabb féligazságokra, azaz a korlátozott érvényű és összefüggéseikből
kiragadott igazságokra. A propagandának ezért – mily furcsa – érdeke az
oknyomozás, a tényfeltárás. Mennél több igazságot kell felszínre hoznia –
persze nem az összeset. Ahogy a hasfájás szüli a reformgondolatokat, úgy szüli
a manipuláció az információt: a körülöttünk nyüzsgő információk jelentős része
a propaganda hullámain érkezik. Tartalmi elemzéssel nem lehet megkülönböztetni
az információt a propagandától. Megfordítva: minden tényszerű közlést vagy új
gondolatot lehet olyan összefüggésbe helyezni, hogy propaganda váljék belőle.
A propaganda kiagyalóinak nem kell hinniük saját szövegükben, sőt, ha nem
akarnak versenyhátrányba kerülni – nem is szabad. Kapóra jönnek viszont a
propaganda sodorvonalán kívül igaz hittel szónoklók, akiket környezetük hiteles,
igaz embereknek tart – feltéve, ha mondandójuk alkalmas kontextusba helyezhető.
Ezt nem értik a felületes összeesküvéselméletek hívei: ők mindenkit ugyanazon a
húron pendülő tudatos manipulátornak tartanak.
John Ruskin angol költő, művészeti teoretikus, majd utópista reformer írásait
Tolsztoj és Gandhi is lelkesülten olvasta, mert Ruskint a szív emberének
tartották. A reformer az 1870-es évek elején úgy beszélt a képzőművészet iránt
érdeklődő oxfordi hallgatókhoz, mint az uralkodó osztály tagjaihoz, akik a
szépség, a jogrend, a szabadság, az illem és az önfegyelem nagyszerű
hagyományának letéteményesei. Csakhogy, mondta Ruskin, ha nem tudják ezt
kiterjeszteni Anglia alsóbb osztályaira és a világ nem angol tömegeire, akkor a
hagyományt nem lehet megőrizni, mert a tömeg az angol uralkodó osztályt el
fogja süllyeszteni.
1870 után a brit imperializmus már kifejezetten erkölcsi kötelességének
tekintette a hódítást, amit a társadalmi reformok szükségességével indokolt.
Egyik hallgatója például évtizedeken át magánál hordta első beszédének kézzel
leírt változatát mint az önigazolás sajátos amulettjét. Az illető, akit Cecil
Rhodesnak hívtak, titkos társaságot alapított, melynek célja a brit birodalom
kiterjesztése volt az egész világra. Rhodes Lord Rothschild támogatásával
monopóliumot szerzett a dél-afrikai gyémánt és aranybányák felett, s óriási
vagyona birtokában belevágott Afrikában a kapitalizmus társadalmi feltételeinek
kiépítésébe. Szeme előtt egy Fokvárost Kairóval összekötő vasút terve lebegett.
Mégsem reformértelmiségi volt, hanem manipulátor. Magasra emelte a liberális
humanizmus zászlaját, távol állt a rasszizmustól, de adott esetben a
megvesztegetést vagy a népirtást is megfelelő eszköznek tekintette. Filantrópia
és nyereségvágy Soros Györgyöt idéző találkozása.
A nyitott társadalom mint huzatos gang című írásomból idézem a
reformértelmiségről szóló sorokat: „ők fogják elsőként elhinni, amit a hatalom
elhitetni készül: íme itt egy eszme, és most megvalósul! Ők azok, akik mindig a
politikai jelentések alapján, a maguk elé teregetett tervrajzaikon követik a
fejleményeket, soha a valóságban... Csak akiket védett állásukból
kipenderítenek, vagy éberálmukból más okból felriadnak, csak azok a
boldogtalanok pillantják meg a valóságot: a triumfalizmusukkal felfűtött
gépezet szélvészsebesen halad, teljesen más okokból és más célok felé, mint
képzelik: a politika logikája szerint.” Hadd hozzak két példát!
A 16. század elején sok körben vallottak Luther eszméihez hasonló gondolatokat,
a korrupt egyházat még többen kárhoztatták, minden különösebb eredmény nélkül.
Luther soha nem emelkedett volna ki ebből a sorból, ha nem szerzi meg Bölcs
Frigyes szász választófejedelem támogatását annak gyóntatója révén, illetve a
nyomdák nem kezdik sok ezres példányszámban ontani röpiratait. A kor
médiamoguljai nélkül nem terjedhetett volna futótűzként a reformáció. Így
viszont meglett a program, melynek pajzsa mögé a politikai erők
felsorakozhattak, hogy hamarosan egymásnak essenek a harmincéves háborúban.
Az afgán tálib reformerek uralma az ezredfordulón szorosan összefügg azzal,
hogy Zbigniew Brzezinski, Carter nemzetbiztonsági főtanácsadója 1979-ben
megindította a szovjetbarát erőkkel szembeszegülő militáns iszlám
fundamentalizmus támogatását. A cél az volt, hogy a Szovjetuniót beugrassák egy
kilátástalan, erejét felmorzsoló háborúba. A nyolcvanas évek elején az Egyesült
Államok nemcsak fegyvereket és kiképzést nyújtott, de maga szerkesztette és
nyomtatta még az afgán elemi iskolai olvasókönyveket is. Vajon az új rend buzgó
hívei közül hányan gondolták, hogy nem eszméik ereje emeli őket egyre
magasabbra, hanem azok, akiktől, úgy képzelték, éppen távolodnak?
A legtanulságosabb ívet mégis az orosz reformértelmiség sorsa rajzolja ki. Ez a
19. század elején papok, hivatalnokok, katonatisztek, dzsentrik idealista
fiaiból verbuválódott réteg egy nyugatosító önkényuralom szolgálatában
buzgólkodott a gazdasági-társadalmi fejlődés felgyorsításán. A felülről
vezényelt reformok az íróasztal mellett kifejlett értelmiségi öntudatnak azóta
is pompás táptalaját képezik.
Az uralkodók, bár lépést kellett tartaniuk a Nyugattal, óvakodtak a nép
felszabadításától. Amit az egyik cár elkezdett, a másik visszacsinálta. A
feladat nélkül maradt értelmiség először a hatalomban csalódott, majd
lassanként a nyugatos eszmékben is, mert látták, mekkora nyomort szül a
kapitalizmus. Mivel az ortodox egyházat a cár kiszolgálójának tartották,
eltolódtak a szlavofil eszmék felé. Az értelmiség az idealizált, tiszta
hagyományokat őrző népben látta meg azt az erőt, melyet elképzelései mögé
állíthat. Ez azonban nemcsak idealizmus volt, hanem a valóságismeret hiánya is.
A parasztok gyanakodva fogadták a narodnyikokat, mert azok egyház- és
kormányellenes nézeteket hangoztattak. Javaslataikat elutasították. Az
értelmiség keserűen vonta le a következtetést: nem talált olyan társadalmi
csoportra, amire reformjait alapozhatta volna. Mivel az emberek rejtett
tökéletességéről és a maga forradalmi javaslatainak helyességéről meg volt
győződve, arra keresett magyarázatot, miért nem fogja fel a nép tervei
jelentőségét. Addig a néphagyományt aranyfényben fürdette, most arra jutott,
hogy törekvése akadálya maga a hagyomány és az állam.
Nem a részvét mozgatja a reformert, hanem a maga baja. A zsákutcába került
megváltóknak nem maradt más, csak a nihilizmus és az anarchizmus: minden
tradíció megtagadása. Ahogy Bergyajev fogalmaz: „Ez magából kifordult ortodox
aszkétizmus, ami nem ismer kegyelmet... az orosz nihilizmus mögött a világ
ortodox elutasítását találjuk... a gazdagság és a luxus, a művészi teremtőerő
és a gondolkodás bűnös voltának eszméjét... A nihilizmus intellektuális
aszkézise a materializmusban nyert kifejezést; bármiféle, ennél árnyaltabb
filozófiát bűnnek nyilvánítottak... Aki nem materialista, az erkölcsi
értelemben gyanús. Ha nem vagyunk materialisták, akkor az emberek szellemi és
politikai szolgasorba taszítását támogatjuk.”
Az anarchisták a megoldást az állam kiküszöbölésében látták: 1881-ben sikeres
merényletet követtek el II. Sándor cár ellen. Az elkövetkező évtizedekben aztán
nyilvánvalóvá vált, hogy az államot a terrorizmus eszközével sem lehet
eltakarítani az útból. A hátszélre vadászó reformértelmiség egyik fele már a
pánszlávizmus világmegváltó ábrándját kergette, ahol az apokalipszisben a sokat
szenvedett orosz nép lesz a világ megmentője. Másik fele rátalált a városi
proletariátusra: megérkezett orosz földre a marxizmus. A bolsevizmus hátszelét
a háború zűrzavarában mégsem az orosz munkásság adta, hanem például az orosz
nyomás csökkentésére törekvő németek, akiknek titkosszolgálata zárt vagonban
csempészte Lenint Svájcból Pétervárra, vagy az orosz ásványkincsek mihamarabbi
kitermelésének monopóliumaira vágyó amerikai tőkés csoportok, amelyek maguk is
szerették volna, ha nem áll útjukba a Raszputyin hatása alá került, degenerált
cári udvartartás. Később átadták az oroszoknak a korszerű technológiát, és
óriási pénzekkel támogatták az új modernizációs diktatúra propagandakampányát.
Nélkülük az orosz filmművészet sem szökkent volna szárba.
Talán ennyiből is világos, hogy ennek a történetnek nincsen vége. A reformerek
gyomrának savhiánya sosem jön rendbe igazán.