←Vissza

Liget.org   »   2010 / 2   » Gárdos Bálint  –  A leglegebb – Hazlitt Lear király-esszéjéhez
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1896

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A Lear királyról a tizenkilencedik század elején csakis szuperlatívuszokban beszéltek. „Ilyen jelenetet sem azelőtt, sem azóta nem írtak soha” – jelentette ki Coleridge Lear harmadik felvonás negyedik színében olvasható pokoljárásáról. „Ha csakis látványnak vesszük, félelmetesebb, mint amit Dante inspirációjára Michelangelo festhetett volna” – tette hozzá. Keats szerint „a művészet nagysága intenzitásából fakad, hatására minden elillan, ami kellemetlen, mert közelébe visz a Szépnek és az Igaznak. Vizsgáljátok meg a Lear királyt – tanácsolja testvéreinek –, s látni fogjátok, ezt példázza az egész.” Shelley is hasonlóan nagyra tartotta a tragédiát: „a Lear király, amennyiben ilyesfajta méricskélésnek egyáltalán alávethető, az egész világ drámaművészetében a legtökéletesebb darabnak tekinthető.” A romantikus gondolkodás a darabban legalapvetőbb és legösszetettebb kérdéseit hallotta visszhangozni – fájdalmasan, de menthetetlenül –, s így könnyen megértjük Hazlitt titkos vágyát: „bárcsak egyetlen szó nélkül átugorhatnánk ezen a darabon”. Szorítkozzunk tehát a hazlitti megközelítés néhány jellegzetességének kiemelésére.
Hazlitt – mint kortársai általában – Shakespeare drámáit elsősorban pszichológiai szempontból olvasta. Már Shakespeare-ről szóló könyve címében (Shakespeare drámai jellemei) is nyilvánvalóvá teszi, hogy elsősorban a jellem (ahogy ő mondja: a karakter) érdekli. E megközelítés szélsőséges példája Charles Lamb Hazlitt által idézett Lear-értelmezése. Lamb arra épít, hogy a darab szövegének olvasásakor belépünk az agg király elméjébe: úgy azonosulunk vele, ahogy ő azonosul őrületében a „vén” mennyekkel.
De mit kezd a karakter-pszichológiára összpontosító olvasó a drámai konfliktusokkal? Lehetünk-e egyszerre a szereplő lelkében és azon kívül is, hogy a lélek tanulmányozása közben a mű egészének struktúrájáról is gondolkodjunk? Nem szakítjuk-e el teljes egészében a műveket a mindennapi valóságtól, ha pusztán az egyes figurák elméjében mozgunk, elfeledkezve a külvilágról?
Ezek kétségkívül nem elhanyagolható kérdések, különösen egy huszonegyedik századi olvasó számára. Hazlitt Shakespeare-t próteuszi, azaz bármivé és bárkivé átalakulni képes zseninek mutatja be; erre a leírásra alapozta Keats is a maga költő-ideálját. Shakespeare Hazlitt szemében „önmagában semmi sem volt; mégis azonos volt mindenki mással, s mindazzal, amivé válhatnak. Nem elég, hogy minden képesség és érzés csírája megvolt benne, de intuitíve, azok minden változását megelőlegezve, követni tudta őket bárhova.” Szerinte a szimpátia képességén keresztül, a lélek minden zegzugába behatolva teremti meg Shakespeare drámai figuráit. Képzeletét nem korlátozza illem, erkölcs, sem egyéb normák. „Zsenije egyként ragyogott a gonoszakra és a jókra, a bölcsekre és az ostobákra, a királyra és a koldusra.” De tud-e Shakespeare határtalan jellem-teremtő zsenije drámai egészet formálni? Ha különleges képessége abban áll, hogy bármilyen figurát létrehoz, kérdés: létezik-e olyan középpont, amely egybetartja a határtalan sokféleséget?
Hazlitt néhány írásában a szerző pszichológiájára koncentrálva keresi a választ. Egy 1824–1825 telén keletkezett esszéjében például azon töpreng, hogy Shakespeare alkotói módszere mennyiben lép túl az egyes szereplők megformálásán. Hol tűzhöz hasonlítja a drámaíró géniuszát, amely mindent felizzít maga körül, hol kiáradó folyamhoz, amely megtermékenyíti a partja mentén húzódó földeket.5 Iszonyatos energiájú origó (közép- és kezdőpont) kisugárzása tartja egyben a műveket. A szerző maga sehol nem jelenik meg, de a drámai konfliktusok, indulatok, a nyelvezet intenzitása mindenütt az alkotó kezéről árulkodik.
A válasz azonban az olvasó nézőpontjából is megfogalmazható: nemcsak az egyes szereplők, de a befogadó pszichológiája is elemzés tárgya lehet. A Lear-esszé jó példája Hazlitt strukturális kérdések iránti érdeklődésének: hogy miképpen tükrözi és ellenpontozza Gloster története Learét, milyen logika szerint viszonyul egymáshoz a Bolond, Edgar és Lear őrülete, hogyan fonódnak össze a cselekmény szálai – ezek ugyanolyan fontos kérdések számára, mint a főszereplő lelkiállapotának alakulása. Vagyis a pszichológiai megközelítés kiterjed a formai elemzésre is. Az olvasó lelki folyamatait a darab mint megkomponált egész formálja, s ez lehetővé, sőt, szükségessé teszi, hogy a lélektani alapokon álló értelmező átfogó strukturális kérdéseket is tekintetbe vegyen.
Hazlitt rá nem mindig jellemző rendszerességgel halad végig a dráma cselekményén, s így annál feltűnőbb, hogy a darab akkoriban (s talán azóta is) legtöbbet elemzett részlete, a vihar-jelenet mellett szinte szó nélkül, sőt, bizonyos mértékű idegenkedéssel siet el. A legnagyobbnak tartott szerző legjobbnak vélt műve legfenségesebb, legmetafizikusabb jelenetéhez, amelyben Lear a mennyekkel perlekedik, és az égiekkel azonosul, mintha egyedül a hallgatást tartotta volna méltónak. Lear tragédiája így (metafizikájától megfosztva) egy apa tragédiája, akit megbántottak a lányai. S ez elég is. Mert az igazán fontos kérdések Hazlitt szerint ember és ember drámai viszonyában dőlnek el.