←Vissza

Liget.org   »   2010 / 2   » Petrik Iván  –  Klári szép volt
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1886

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A térkép fölé hajoltunk mindketten. Nem tudtam eldönteni, hogy gondterhelten vagy nyugodtan szemléljem a finom tapintású papírra rótt apró jeleket. Nagyon szerények ugyanis a térképolvasási ismereteim. A tiszt hirtelen fölegyenesedett, aztán komótosan rágyújtott és mélyet szívott a cigarettájából. Az arcát néztem, hátha elárul valamit a helyzetünkről. De az arcolvasási képességeim is meglehetősen szerények. Csak a bizonytalanságom nőtt lassan, nagyon lassan, és ijedten vettem tudomásul, hogy akármit is teszek: folyamatosan. A sovány, szakállas férfi végül megszólalt. Hangja nyugodt volt, talán kissé bizalmaskodó, ami bánthatott volna, hiszen alig pár órája ismertük egymást, de nem éreztem magam abban a helyzetben, hogy megsértődhessek. Másrészt ahhoz túlontúl ingerült voltam, hogy ennél finomabb különbségeket tegyek. „Meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy belecsöppent ebbe a történetbe. Még ha ezt végtelen sok változat kuszaságából válogathatta is össze.” Mosolygott, talán arra várt, hogy válaszoljak. Nem tudtam, mit mondjak. Rá akartam gyújtani, de nem volt cigarettám. Nem kértem. Ha nem ajánlotta fel magától, a kéréssel még kiszolgáltatottabbnak érezném magam. Arra gondoltam, hogy most arra gondol, rá szeretnék gyújtani. De csak mosolygott tovább nyugodtan. Beszélni kezdtem, mintha válaszolni akarnék korábbi, fel sem tett kérdésére. „Azzal hitegetem magam, hogy mégiscsak lehet majd máshogyan. Ha újragondolom ezt az egészet, már akkor is, még egy mondat befejezése előtti pillanatban is. Mindig, tényleg mindig.” Mind a ketten mosolyogtunk. Ha mást nem is, legalább azt elértem, hogy ezúttal egyikünk sem tudta, miért. „Mégis, mit lát a térképen?” „Hogy mit? Hát a barátomat.” „A barátját?” Kerekedett el a tiszt szeme, és tett egy lépést az ajtó felé, de megállította a mozdulatát. Egészen az arcomba hajolt, úgy kérdezte. „Hogy érti ezt?” „Tudja, én mindig, mindenhol őt látom, ha úgy érzem, bajban vagyok.” „Miért lenne bajban?” „Erre a választ, azt hiszem, egyedül ön tudja.”

Felbontatlan levél hevert az ágya melletti kis asztalon. Gondosan megcímzett fehér borítékba négyrét hajtott lapokat dugtak, kicsit talán többet, mint amennyi kényelmesen belefér. A felpúposodott boríték talán nem is vízjeles fehér papírokat, hanem valami otromba tárgyat hordoz magában. A címzésben azonban nem az ő neve szerepelt. A város, az utca, a házszám – mesebeli árnyékai egy sosemvolt világnak. Meg nem írt regények címei. Ez persze nem jelenti, hogy rossz helyre került, amikor valaki, egy gondos kéz, elhelyezte az ágya melletti asztalon. Borítékba szorult világ, eltakart, megismerhetetlen életekkel. Bizony, egy egész világ, ahová nem lehet csak úgy benyitni, mint egy aprófával felfűtött párás ablakú konyhába. Nem lehet belekezdeni, csak beleszédülni, belezuhanni, és úszásra, úszótempókra emlékeztető gesztusokkal jutunk egyre beljebb az ember, egy másik ember életébe. Mert hiába könnyelműsködtem, hiába nagyképűsködtem, felolvastam Klárinak, amit írtam neked. Pedig mindez tényleg csak neked szól, senki másnak. Olyan bizonytalanok ezek a körök, ezek a viszonyok, és persze úgy alakítottam, úgy képzeltem el, mintha a levelet neked olvasnám fel. Teljes csendet és nyugalmat akartam, felmentünk hát a padlásra, tudod, abba a kis helyiségbe, amit édesapád kitakaríttatott nekünk, hogy feljárhassunk ide olvasni, beszélgetni, tanulni, titkolózni. Ide jöttünk tehát, ahol még ketten egy időben sohasem voltunk. Mindig csak üzeneteket hagytunk, apró papirosokat, kis karcolásokat az asztal szélén. Kár, kár, hogy nem töltöttünk ott el egyetlen percet sem együtt. Bár amikor Klárinak felolvastam, amit neked írtam, jobb volt így. Lehetővé tette számomra, hogy úgy képzelhessem el, ahogy én akarom – akadályok, tények nélkül – a pillanatot, amikor az ablak alatt mellém ülsz és rám nézel figyelmesen. (Ezt a figyelmet szánom neked mint legfontosabb tulajdonságodat. Ebben élsz, ebben a folytonos figyelemben nemcsak irántam, minden iránt. Ez szép és becsületes tulajdonság, e köré tudom a legkönnyebben összerendezni arcvonásaidat, mozdulataidat, szavaidat.) Klári szép volt, mint mindig, de kicsit szomorú is. Úgy tűnt, féltékeny arra, amit írok. Nem rád vagy rám, hanem erre a levélféleségre. Ő szeretett másokat meglepni ilyesmivel. Egy váratlan távirat, egy kis csomag jól megválasztott ajándékokkal, vagy egy levél, egy pontosan és jól megírt levél, ami mindig mindenkit szíven talál. Aztán úgy alakult, hogy ő ült az asztalhoz, és én, mivel nem akartam, hogy túl közel legyen hozzám, hogy lássa, amit olvasok (a betűimet, a túl nagy, ábrándos, bizonytalan vonalú betűimet), az ablakhoz sétáltam. Ekkor elkövettem egy hibát. Az elsőt, ám nem az utolsót aznap: kinéztem a ablakon. Kicsit lábujjhegyre ágaskodva pont az udvarra láttam, és észrevettem, ahogy édesapád a két kopóval éppen sétálni indul.
A két kutya boldogan vakkantgatott és ugrándozott apád körül. Cseppet sem emlékeztettek arra a két kis fekete gombócra, akiket én hoztam a házhoz két éve Losoncról. Akkor is pontosan ugyanez a nap játszódott le. Máshol voltunk éppen, én nálatok, te ki tudja, hol. Az állomás előtt mégis találkoztunk. Kértelek, várj egy kicsit, mert tudtam, nemsokára megjön értem apád, Klári, talán édesanyád is velük tart, de nagynénéd egészen biztosan. Tétováztál, mitévő legyél. Már hajlottál rá, hogy maradj, de beállt a pesti vonat, és nem magyaráztál el semmit. Búcsúzkodni sem szerettél, és mire összegyűjtöttem a megfelelő szavakat, a megfelelőnek gondolt mondataimat, már mosolyogtál. Kedvesnek neveztél, és nem hagytad, hogy megigazítsam a zakód alól kikandikáló inggallérodat. „Mennem kell” – ennyit mondtál komolykodva. Soha világosabban nem éreztem, hogy van mondat, ami nem jelent semmit. Aznap vittem el hozzátok a két kutyát, és még annyi mást, amit Losoncon összevásároltam apád utasításai szerint. Minden megegyezett. Megrendeltem a bútorokat, a két egyforma kétajtós szekrényt, meg a komódot, az öreg asztalosmesternél a Mózes utca 27. szám alatt. Aztán ruhaanyagot választottam magamnak meg Klárinak, végül az apróságok: fűszerek, cukor, kávé, lámpaolaj, gyufa, szappan. A gépalkatrészeket édesapád intézte, helyetted. Érződött, azt szeretné, ha mellette lennél és segítenél neki, bár soha egy rossz szót nem szólt ellened, még a hangsúlyaiban sem érződött megvetés vagy harag, ha rólad beszélt. Nagyon világosan, pontosan él bennem az a pár perc, amit akkor együtt töltöttünk. Azóta, ha eszembe jutsz, az a kép jelenik meg előttem. A pályaudvaron állsz délutáni verőfényben, könnyű nyári öltönyben. Később félhomályos szobákban, szalonokban, vagy éppen nagyobb, túl nagy társaság fényáradatában találkoztunk. Mindkét változat elmossa a kontúrokat, nem tudtalak látni egészen. Részleteket, törmeléket kaptam csak belőled, másokhoz intézett szavakat, arcod egy egészen különös domborulatát, ahogyan közel hajolsz. Máskor a ruhádat látom csupán, ebből is valami lényegtelen, nekem mégis fontos részletet: egy mandzsettagombot, egy kézbe fogott cigarettát, a zakód ujjain a ráncokat (amiket nagyon szerettem mindig). Ezekre talán szívesebben is emlékszem, de az ott Losoncon volt a teljesség: s mint minden teljesség, az egymást kioltó ellentétek extázisa. Ez a nap jutott eszembe ott az ablakban, kezemben a hozzád írt levéllel. Néztem a papírt, az összefutó sorokat, amikor Klári megszólalt. „Azt is írd meg neki feltétlenül, hogy befolyt a templomba a víz!” Másra figyeltem, másra gondoltam, nem értettem, miért olyan fontos éppen ez. Csak lassan eszméltem, de aztán egyre nyilvánvalóbb lett, hogy igenis nagyon fontos. És sajnos, tényleg kihagytam a levélből. Annyi mindent akartam leírni, annyiféle fontosságot és semmiséget, részletet és összefüggést, hogy pont ez kimaradt. Néztem Klárit, és nem tudtam hirtelen mit mondani. Nem tudtam, mit tehetnék. Visszaszaladjak a szobámba és csapjam hozzá a végéhez ezt is? Esetleg kezdjem újra az egészet? Vagy egyszerűen nem veszek róla tudomást, Klárinak azt hazudom, hogy..., de akkor nem olvashatom fel neki a levelet, pedig éppen erre készültem. Mégis jobb mindjárt az elején tisztázni, mi maradt ki a levélből, amit persze a végén lehet látni majd pontosan. Mindent egyszerre kellene most már elintézni: a levélírást, a felolvasást, a postára adást, azt, hogy elolvasod. Mindent. Nem bírtam belekezdeni a felolvasásba. Az a tudat, hogy valami hiányzik ebből a levélből, egészen megbénított. Mert ha tényleg hiányzik belőle egy jelentőségteli részlet, márpedig hiányzik belőle, akkor eleve reménytelen az egyidejűségnek, az összemosódó párhuzamos cselekvéseknek, az egyszerre, ugyanarra vonatkozó létezésnek a lehetősége. Akkor nem tudok írni, nem tudok olvasni.
Végül Klári felnevetett. Láttam, segíteni akar, megérezte bénultságomat, és most kiszabadít belőle, s mint mindig, elegánsan és a lehető legmegfelelőbb módon teszi ezt. „Na persze, biztosan nem templomokról leveleztek. Vagy a plébános úrról, ahogy elindul borovicskáért...” Ezeknél a szavaknál egészen felfújta az arcát, amitől kissé kivörösödött, hangját elmélyítette, hogy igazán hasonlatossá váljon a korpulens, pálinkaivó paphoz. Ettől aztán nekem is nevetnem kellett, bár egy pillanatra majdnem meggyűlöltem azért a kegyetlen, de talán jó szándékú pontosságáért, ahogy megfog néha, és ahogy elenged. Miközben nevettem, megint rád gondolhattam. Te tudtad utánozni legjobban döcögő papocskánkat, bár ha a közelébe kerültél, rögvest megjuhászodtál. Tisztelettudóan meghajtottad a fejed előtte még mostanában is, mint gyerekkorunkban, amikor reverendája titokzatos mély zsebeiből színes cukrokat (ahogy mi hívtuk: papcukrot) húzott elő, hogy megajándékozzon minket valahányszor elhadartuk neki a köszöntést: laud’eturjezuszkrisztusz. Ugyanazzal a finom biccentéssel üdvözölted legutóbb is, mintha arra várnál, hogy nagy, párnás tenyerével megsimogat. És ez a mozdulat azt mutatta, nem változtál meg igazán. Tudod még azokat a dolgokat, amelyeket együtt tudtunk, és amelyeknek a tudása oly szorosan fog össze minket, hogy ha soha többet nem látnálak, akkor is hozzám (úgy értem, mihozzánk, ide) tartoznál leginkább. Ez a fejbólintás megmutatta, hogy ezt nem lehet elfelejteni, sem akaratlagosan elveszíteni. Ez jutott eszembe, ahogy Klári utánozta, amint te utánoztad a plébánosunkat gyerekkorunkban. Ettől persze azonnal jó kedvem kerekedett. Elfelejtettem a kihagyott részleteket, és azzal, hogy ezt végiggondoltam, mégiscsak bekerültek a levélbe Klári nevetésével együtt. Mindezeket azért írtam, hogy a legnehezebbet elhalaszthassam kicsit. Bár ez sem igaz, hiszen eddig tart az a levél, amit én írtam neked, és most kezdődik, amit mások helyett írok. Ez utóbbi talán a fontosabb, de velünk, kettőnkkel mindig valami előtt, valami helyett történtek meg a dolgok, mégis ezek voltak számomra a legszebb pillanatok. Ennek a levélnek is itt kellene, hogy vége legyen, ha arra gondolok, én írok neked, és csak arról, amit én akarok. Sajnos, ez így nem megy, erre most nincs lehetőség. Mégis, mi történt velünk? Még nem tudom, hogyan fogom a következő pillanatban közölni veled a rideg tényeket. Félek, kitörik a tollam hegye, felszakad a papír, megbénul a kezem. Kell vennem egy nagy levegőt, és várnom egy, remélem mindörökké tartó pillanatot.