←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 3   »   Horgas Béla  –  Közállapotos március
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1630

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

1948. március 15-én olyan meleg volt, hogy rövidnadrágban mentünk a falu főterén rendezett centenáriumi ünnepségre. Az iskolából vonultunk az oroszlános emlékmű köré, és bátran harsogtuk, újdonsült úttörők, hogy Gábor Áron rézágyúja föl van virágozva. Ragyogóan sütött a nap, igazgatónőnk a világszabadságról, a forradalmi útról szónokolt, és vitathatatlan tényként szögezte le, hogy egyik ember annyi, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér. Jó volt hallgatni, könnyű elhinni, fújtuk a nótákat akkoriban templomban, utcán, kultúrházban, gyűlésen, a szentmisén és az énekkarban – nekem valahogy ugyanarról szólt valamennyi: vágj neki, csináld meg, gyerünk. Tizenegy éves voltam, pár hónapja költöztünk az erdő közepén lévő bakterházból abba a  nagyobb faluba, bár a vasúti őrházba, mégis szinte a település közepébe. A

 

t á r s a s s á g

 

első kalandjait éltem, a magányos, szorongásos ős-gyerekkor után az együtt felszabadult korszakát. Az iskolai keretben kibomló köztér ajánlatai elragadtak, beléptem és elvállaltam, jelentkeztem és megcsináltam, ami elém került, faliújságot szerkesztettem és selyemhernyókat tenyésztettem, repülőgép-modellt építettem, ministráltam a templomban, színdarabban játszottam, verseket mondtam fejből, ki tud több Petőfit, haloványul a gyáva szavamra, rajvezető voltam, csapattanácselnök – kivettem

 

r é s z e m e t   a z   e g é s z b ő l.

 

Most, ahogy 2009 első napján beülök a belső ruhatárba, ez a naiv, rövidnadrágos március dereng fel előttem mint ígéretes kezdet, s vele mindjárt bekattan a már felnőttként kialakult tudat is, hogy hazug volt az a centenáriumos tavasz és a következők egyre inkább. Az irodalom medrébe keveredve próbáltam évek múltán megérteni, milyen is volt hát az én valódi gyerekkorom, s mintegy megválaszolni, hogy

 

m i    k  ö z ö m   v a n   a   k ö z h ö z,

 

a szűkebb és tágabb aktuális világhoz. Ez ma is eleven kérdés, s ha a történetem során adott válaszaimat itt a belső ruhatárban ülve jelmezeknek képzelem, a rövidnadrágos modellt meghatározónak látom. Viselőjét átverték, aztán tiltották, és azóta is: a butaság dühét, a lélektelenítő kattogást a társasság köznapi tényeiben, az intézményi világban, az irodalmi berekben újra meg újra, a mai napig tapasztalja, de a kezdet személyes vetületét illetően részéről nincs átértékelés.

Csalódás, nekikeseredés azonban bőséggel akad, és nem a naiv idealizmus ábrándjaihoz mérve. Az ember tudja és látja is, hogy az együtt és a szabadon gubancai hamar kínokká torzulnak, és próbál belátó lenni, próbálja a veszteségeket tévedésnek minősíteni, a gyakorlatlanság és nem az aljasság számlájára írni, a közállapotokat a diktatúrához hasonlítva menteni, de ez már végképp és eleve elfogadhatatlan csúsztatás a szememben, s egy közönségességi szint, egy zagyvasági fok, egy hamisítási arány után, amikor ténylegesen megmutatkozik, hogy

 

n i n c s   s e   s z i n t,   s e   f o k,   s e   a r á n y:

 

apátiába süllyed vagy dührohamot kap az ember. Tavaly írtam egy csapkolódó alkalmi verset a közállapotokról, különös tekintettel hajdani költő-játszótársam nyilvános megjegyzésére, hogy 2008-ban március 15-e (“nekünk”, mondta; “nem”, mondtam) 9-ére (a népszavazásra) esett, s ahogy most ülök itt a belső ruhatárban, szorongva érzékelem, elkerülhetetlen, hogy idemásoljam és megkérdezzem: idén is aktuális lesz a múlt évi kilátástalanság?

 

fölpuffadt világ bugyuta elegye ulugya csukoda

politika pingálta hatalmi hektika lotykosan

pötykösen oson át fölszított dölyföse mind

amint kattogtat kereplő szájakat sajnálatos

utálatos közállapotos burjánzó pocsék szutya

milyen hangzatokat is nyöghetnék rálátástól

vakulásig alázva hiába tudom hol élek (itt) és

mikor (most) semmi új kétezernyolc magyar

márciusa típusa szipusa totál szétcsinált hiú

miremegyek tízsorveled hakifújlak semmire

 

De a kérdéseknek ezzel még nincs vége... Ha idén is aktuális lesz ez a közállapotosság, nem festem-e a ruhatár falára az ördögöt, s leszek részese a pocsék és szutya előállításának (megnevezésének akár) ahelyett, hogy valami

 

e l l e n p o n t t a l

 

próbálkoznék? Nem csapódom-e én is számos véleményformáló elme újévi huhogásához, akik a világgazdasági helyzet ihletésére nyilatkoznak a hatalom megtartása vagy megszerzése érdekében? Tudom, a szigetként létező Liget hatásfokát tekintve ez a veszély bízvást elenyészőnek minősíthető –  de akkor is megkérdezendő, mert ebben is megragadható az a szint, fok, arány, ami az értelmi ember elemi sajátja (ha el nem löki, ki nem irtja magából). Megkérdezem hát, és a dramatizálás romanticizmusától sem visszariadva, azt válaszolom, hogy nem, mert a tehetetlenség kifejezése, még verses, tehát korszerűtlen kifejezése is valami jóra való (jóra valló) tény (jó szó), kapaszkodó lehet a hasonlóan érzőknek és gondolkodóknak.

A közállapotoktól függetlenül is? Nincs utolsó kérdés.