←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 3   »   Bécsy Ágnes  –  Vásárra viszem a bőrömet
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1627

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Valamikor az elmúlt évszázad utolsó évtizedének küszöbén, midőn a társadalmi változások lelki turbulenciái közepette az irodalom tudós munkásait először kerítette nálunk hatalmába a pozícióvesztésből származó demoralizálódás azon undora, mely oly sokaknál hamarosan a szellemi és morális pánik öngyilkos cirkuszi mutatványaihoz, még többeknél a katatón depresszió élőhalott állapotához vezetett, egy maroknyi irodalomtörténész félszeg kísérletet tett az irodalomtudomány klasszikus éthoszának kimenekítésére valamifajta rezervátumi baráti közösség együttléteibe. A találkozók programjának „szakmai” traverzeit tervezgetve azonban a megváltó vállalkozás – ha számukra nem is nyilvánvalóan azonnal – elvérzett. A program ugyanis lényegében azonos lett az egyetemi és akadémiai intézetek akadémikus vitáival: terítékre kerül egy dolgozat (amit valaki szakmai célokra akadémikusan úgyis megírt, mert foglalkozásszerűen meg kellett neki), a többiek pedig ezt segítő jószándéktól buzogva szakmailag megvitatják (vagyis mindenki diadalmasan bemutatja, hogy ő minden jelenlevőnél és még a hosszú fejtörés szülte dolgozatnál is ex tempore – és egyáltalán – okosabb). Hiába: a „szakma” a kompetenciák életre-halálra szóló versenypályája, s a győzelemhez a „fokozatok” fordulóin át visz az út; a kompetenciát pedig a legkorszerűbbnek deklarált „szakirodalmi” tájékozottság és a legtöbb filológiai „adat” birtoklása jelenti. Ezen az sem változtat, ha közben a baráti vendéglátás kulináris kellékeit szívélyes bőségben adogatjuk körbe.

 Alakulhattak volna pedig a dolgok talán szerencsésebben is, hiszen a tervezgetés kezdeti, komolytalanabb fokán az egyik jeles filosz fölvetette a lehetőséget, hogy esetleg elemezzünk közösen verseket, hiszen olyan szerteágazó eszköztárral és kaotikus módszerekkel szorgoskodunk tudományunk tárgyai körül, hogy nem ártana megtekinteni, miként kapcsolódnak ezek – vagy épp nem – az esztétikumot hordozó szövegekhez, azok értelméhez, s eszerint miként kapcsolódhatnának egymáshoz. Ám még végig se mondta naivan gyermeki ötletét, s máris dadogó szabadkozásban vonta vissza: ezer érv született nyomban az összeráncolt szemöldökök mögött az ötlet parttalansága és tudományos megbízhatatlansága ellen. „Noná – morogtam magamban sátáni pillantással méregetvén a tudomány versengő barátait –, fogjátok is ti kockáztatni az őszinteséget! Vásárra vinni a bőrötöket?!...”

 Kétséges ilyenformán számomra az is, hogy jobb irányba fordulhatott volna bármi attól, ha a rezervátumi társulat valamiféle science fiction kegyelméből tanulmányi kirándulást tesz akkoriban a nevezetes L.-béli Erasmus kávéházban, s ott figyelmessé tétetik a „szövegbe helyező szerkezet”-re. Mert ugyan a filosz-fajtánál megvesztegethetőbb sznobot képzelmünk aligha talál, s L. földrajzi tájolása, patinája és gazdagsága mélyen impresszionálta volna sóvár szellemét, Poe, Kierkegaard és más effajta celebek diszkrét társasága pedig egyenest a megdicsőülés mámorával tölti be lelkét, Remko barátunk találmánya átvillanó udvarias érdeklődésnél és meggyőződéses tartózkodásnál nem számíthatott volna többre – elvégre a korszerűség és tudományosság parancsa, hogy kipróbáljuk a technikai forradalom barbárainak játékszereit is, ámbátor erről első pillantásra lerí, milyen primitív vágyfantázia szülte, blőd ketyere (kivált, mióta már tapadókorong se kell hozzá, egészen vezeték nélkül on-line): majdnem így működött négyéves koromban orvosi táskám legfőbb műszere, a „dódító” nevű csodatevő cipőkanál is, mellyel puszta rátétel útján minden betegséget azonnal meg lehetett szerelni. Na, nem! – egy felnőtt filológus mégsem röhögtetheti ki magát, az irodalom és az ő tudománya halálosan komoly dolog, valódi vakbélgyulladást kioperálni pedig nem gyerekjáték, hanem véresen nehéz sebészi munka.

 Na de, vethetik szememre, térhetnék már végre a tárgyra! – s egyébként is miért beszélek ilyen kitartóan a tűnt időkről? Hiszen a régi filológia és historizmus bölényei lassan már mind vagy éhen halnak szűkülő rezervátumaik szikjén, vagy a kilövetés rémétől űzve új filológusokká és historikusokká maszkírozzák át magukat, a irodalomelmélet divathullámainak lionjai egyre sűrűbben cikázhatnak L.-be és más vadnyugati tájakra a szájensz újabb és újabb fikcióinak szükségletétől hajtva, a bolognai infantilizációs program meg egyenesen fölverte a digitális technikák ázsióját, s már nem is a szöveg dekonstruálása a legfrissebb szenzáció a műtőasztalon (mióta sikerült mindent úgy kioperálni belőle, hogy a történelem iróniája folytán már a Semmi se semmíthet benne semmit tovább), hanem maga a szöveget re- és de-generáló és -konstruáló medialitás! A végén még akár a „szövegbe helyező szerkezet” szétszerelésére is sor kerül?... És kiderül, hogy a jámbor kütyübe milyen elképesztő „szakirodalmi” tájékozottság zsúfolt bele milyen hihetetlen menynyiségű filológiai, nyelvészeti, filozófiai és poétikai „anyagot” (no, persze, köztünk szólva, így hiányos, meg úgy kritizálható módon...)? Talán ne sürgessük; aggályos, hogy a tudós professzorok azonnal megtalálnák a vakbelét, s menten kivágnák: azt a bizonyos személyt.

 Nos, hosszú kitérőm oka épp ez az egyes szám negyedik személy: nékem is legszemélyesebb őm. Mert a magam élettörténetével azonosan s arra vonatkozóan, a legalanyibb érdekkel tudok csak katartikus értelemben belehelyezkedni Kállay Géza kötetébe, hogy megértsem ezekkel a szövegekkel egyszersmind önmagamat (úgy is mint hajdan szerény tanárát, immáron szerény pályatársát, aki mogyorópálcaként suhogtatván a rozsdás cipőkanalat, bízvást egyre bizarrabb látványul szolgálok a mai tanítványoknak a bolognai magyar irodalomtörténet kreditrendszerének digitalizált rubrikáiban); s hogy képes legyek úgy érteni meg magamból őt, s benne magamat, a legteljesebben intim személytelenséggel, mint egy valósággá formálódó, kezdettel s véggel bíró értelmes történet esélyét.

 A történet értelme – legyen bár hőse az irodalom alkotója, tudósa vagy éppen csak olvasója –, a logika és a kötőmód egybeesésének paradoxonában teljesül – derül ki a kötet utolsó írásából, hol az alapgondolatok tanulmányokon, műelemzéseken átfűződő szála visszatér a trilógia kezdőpontjára, az Erasmus kávéházba s a pályakezdő tanulóévek tereihez. Ebben a kierkegaard-i szertelen áradással poe-i fantasztikus elbeszélésbe szőtt filozófiai dialógusban világosodik meg végleg a rejtélyes negyedik: az abszurd erejével teremtő hit legbensőbb személyességét és a lét (és létező szöveg) kérlelhetetlen logikájának objektív tudását önvalóságává egyesítő végső és teljes személy; valamiképp mindegyre kívülünk imbolygó, de mindegyre magunkba vonni vágyott súlypont; ez a legintimebb személytelenünk, melyben maradéktalanul azonosak lehetünk önmagunkkal, már csak azáltal is, ha hiányzik. A végen innen (hol a kezdet is még bizonytalan homályba vész), nem több, mint a legnagyobb földi kockázat és bizonyosság: „tudjuk, hogy hogyan léphetünk tovább” (301. o.).

 A magam tudása („ön-tudásom”) a továbblépést illetően, mely meghatároz engem – azt, amit érthetek és élhetek, mondhatok a következő pillanatomban –, természetesen távolról sem az az értelem, ami Kállay Géza szövegét létrehozta. De nem is olyan értelem, aminek egyetlen porcikáját is birtokolhatnám immár nélküle. Ami nem a könyv maradéktalan elfogadását és jóváhagyását jelenti, hanem súlyos ítéletet. Csakhogy ez az ítélet nem fejezheti ki magát a szokásos kritika formájában (mely a persona mögé rejtezett léha ego műfaja volna), hanem csak abban, amit – továbblépve – én magam írhatok. Feltéve, hogy Kállay Gézához s önmagamhoz hasonlóan vállalom azt az „őszinteséget”, amit a honi „szaktudomány” legvégső ínségében is hajlamos kiátkozni, és vásárra viszem a bőrömet.

 Ez azonban még a várható kritikus fogadtatástól eltekintve sem akármilyen megpróbáltatás, ha tekintetbe vesszük, hogy ami az esztétikum lehetséges világában a metafora felfénylő lelki valósága, az életvilág véres valóságaként maga a két lábon járó vonatkoztatási téboly. Képzeljük csak el, amint a Shakespeare-elemzésbe belebódult professzor úr két szeminárium (és két strófa) közt a menzán kéjesen csámcsogva befalja ihlető tárgyát! Úgy tűnik, az irodalom épp az effajta atrocitások ellenében létszükséglet. Mindazonáltal a művek tisztességes vegyelemzésében, ha mégoly egzaktan tudományos óhajtana is lenni az opus, alighanem elháríthatatlanul marad valami fenyegetően alkímiai mozzanat. (Különben miért kellene untalan újraolvasni s -értelmezni a költészetet?) Az adeptus pedig jó, ha tudja – az utóbbi időkben jobbára C. G. Jung megszámlálhatatlan beavató irataiból tudhatja –, hogy az effajta misztikus operáció a készületlenre könnyen halált és őrületet hozhat; a végső kincsként elnyerhető bölcsek köve mindenekelőtt a legyőzendő fenevad maga (mondjuk amerikai puma: felis concolor), s a filozófusok fája egyben a Krisztus keresztje is. A Maria Prophetissa híres, nyelvi rejtvényszámba menő axiómája óta – „ek tou tritou to hen tetarton” (a háromból lesz az egy [mint] negyedik) – sokakat elriasztott, bizony-bizony, a szimbólumok értelme – mint megtestesült pszichikai realitás. Fenyegetésük ellenében csak a filozófus értelem nyújthat védelmet – egy kommentárokat kommentáló „szaktudomány” önmagában soha. Lehet, hogy e nehézség magyarázza, miért kezdődik Platón Kritiaszba torkolló Timaiosza a filológusoknak annyi hasztalan fejtörést okozó, csúfondárosan enigmatikus mondattokkal?

 

„SZÓKRATÉSZ Egy, kettő, három – de hol a negyedik, kedves Timaioszom, azok közül, kik tegnap vendégeim voltak, ma pedig házigazdáim?

TIMAIOSZ Valami rosszullét lepte meg, Szókratész, különben a maga jószántából aligha maradt volna el összejövetelünkről.”