←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 3   »   Horváth László Imre  –  Hegedülni
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1605

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Mindkettőnknek volt legendás

László nev nagyapja.

Róluk beszélgetünk. Az enyémet

nem ismertem, pedig

állítólag nagyon hasonlítok rá, nevemet

róla kaptam, tőle örököltem

valami eleganciát, a mélyből

néha rám köszön, meglep, sőt, a hülye

járásmódomat is, ha magam

alatt vagyok, az őrületbe tud kergetni,

mint idegesítő ajándék, amit már

nem lehet visszaadni (mondjuk, túl

hangosan ketyegő óra).

Bujkált, géppisztolysorozat elől

cikcakkban futott, hogy én legyek,

mosolyog a fényképeken, lássam

az arcát és meghatódjak,

fiatalon halt meg, én is úgy fogok,

ötven körül, a másik vonalon sem

értek meg elődeim hosszú kort.

 

Van mit mondanom. De inkább te beszélsz.

 

László nagyapád neked a gyerekkor,

első éveid és az ő utolsó évei ugyanazok.

Szerelmes lehettél belé,

kiderül ma este. Jól jön nekem, hogy

engem is Lászlónak hívnak (van ebben

a lászlóságban valami, mindig is

sejtettem, hasznomra lesz egyszer).

 

A háború alatt nagyapád gyönyörű,

fiatal feleségét és két kisgyerekét

az oroszok elől a spájzba rejtette

(az a vidám film később készült).

A spájz ajtaja elé szekrényt tolt és várt.

Milyen lehetett az a várakozás?

Mint műtétre, előadásra – tragédiára,

amit megpróbál nevetséges népmesei

fordulattal majd megakadályozni.

 

A fosztogató seregből az ő házukba

három fegyveres katona jutott.

Mocskosak voltak és fenyegetőek,

lényegtelen voltaképp, milyenek

éppen ők, együtt hárman sötét

lehetőség, ami azokban a napokban

tízezerszám beteljesült.

 

Könnyedén mesélte neked,

a kislánynak, kisgyereknek utólag?

Végül is leültette a három oroszt,

úgy tett, mintha egyedül élne

a házban. Itatta őket, s mert

tudott hegedülni, játszott nekik.

A katonák csak késő estére

rúgtak be. Amikor László látta,

hogy nagyon közel vannak

az eszméletvesztéshez, mély-részeg

álomhoz, mintha magyar nótát

énekelne, azon a beszéd és sírás

közti hangon üzent a lélegző titokhoz,

aki a mulatozást két kisgyerekkel rettegte

végig a szűk helyiségben:

„ne aggódjatok, szeretlek,

tarts ki, nincs semmi bajom,

nem lesz semmi baj.”

 

A kerthelyiségbe, ahol ülünk,

hegedűszó hallatszik, benn népzenész

társaság; örömzenélnek.

Én is hegedültem gyerekkoromban.

Ismerős a törékeny hangszer súlya

kezemben, a húrok bevágása

ujjbegyeimen, másik kezemben a vonó,

hogy meg kell gyantázni, és egy-két szál

mindig kiszakad, ha erősebben játszom

(nagyapádnak nyilván végig így kellett akkor).

Emlékszem a hegedűre, nem

tudtam megtanulni, gyűlöltem.

Te a zongorát, ugyanabban az időben,

ugyanazért: nem értetted, hogy lehet

annyi időt eltölteni ilyen hülyeséggel.

 

Sosem tudtam átlépni azon a határon,

ami után, ha minimálisan is, kezdődik

a zene. Vajon nagyapád azokban az

idegtépő órákban is belefeledkezett,

és élvezte a saját muzsikáját?

Emlékszem, milyen beszorítani a hegedűt

felemelt vállam, leszegett állam közé.

Sose ment nekem, hogy egyszerre tartsam

a hangszert és énekeljek, bár ezt

a leghétköznapibb zenész is tudja.

Nagyapád épphogy csak játszott,

vagy kiemelkedően, talán felfedezetlen

tehetségként bánt a hegedűvel?

 

Végül elmentek a részeg oroszok.

László megnyerte élete csatáját,

valódi harcot, fegyverrel, életre-halálra

a hazáért (a férfinak az leginkább

a felesége teste).

 

Három-négy mondatban meséled el.

Azt mondom, nagyon magyar az egész,

a dal, a kiszolgáltatottság, a lelemény.

Hajnalig beszélgetünk, idővel

megcsókollak megint, az Andrássy úton

egy padra még leülünk álmodozni, aztán

elbúcsúzunk a Köröndön, itt laksz.

 

Indulok hazafelé. Nézem az órát,

kilenc elsuhant, bizonyítva

számomra, egymásnak vagyunk

teremtve. Fél év múlva többé

látni sem akarjuk egymást.

Még mindig nem tudok hegedülni,

a világpolitika meg így és úgy, nyugtalanító

ez akkor is, ha tested egyelőre

nem az otthonom, gondolom hirtelen,

világosodik, piszkos a város,

fáradtan botorkálok aludni,

mint reménytelen szerelmet,

érzem, magyar vagyok, most megint

azt hiszem, mindig lesz valahogy.