←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 3   »   Levendel Júlia  –  Arany-hímzés
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1602

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Azt hittem a télen, hogy fűbe harapok:
De látom, ez egyszer tán még fűre kapok.

Arany János: Zöld vers a Ligetben, 1870.


Reggel ötkor – de reggelnek mondható-e a decemberi öt óra? – mintha csak a kinti, véghetetlen-alaktalan, vagy inkább tömbösödött és szertelenül mindjárt öblösödött sötéttel feleselne, még élesebbnek, szinte felismerésnek tűnik egy-egy cikkanó ötlet. Hasítani kész a sötétség-masszát. De még a máskor satírozott sejtelem is szúrós, szálkás. Aki hajlamos szélsőségek között hintáztatni indulatait, jól teszi, ha ilyenkor a nappalinál is gyanakvóbban kezeli a maga józannak tetsző gondolatait, szelídnek hitt érzéseit, s különösen ésszerű és egyszerű terveit. De hogyan tudná az éppen érző-gondoló-tervező megítélni: józan-e a józansága és kivitelezhető-e az egyszerűsége? Saját gyakorlatom alapján állítom: sehogy. Ez persze nem segít megkapaszkodni – egyáltalán lenni – abban a hajnali űrben. Ugyanakkor az abszolút bizonytalanságban, amibe oly könnyen zuhan egy-egy felriadáskor az ember – világítson bár a sarokban kislámpa, adjon némi fényt a telehold vagy a szemközti lakás még vagy már fénylő ablaka –, a kapcsolatok maradéktalan eltűnését érzékelve (mert még önmagunkhoz, saját helyünkhöz, időnkhöz, nevünkhöz sem vezet semmi, az ismeretek mintha soha nem is lettek volna), ebben a majdnem öntudatlan, mégis rémült, a metafizikai tapasztalatok befogadására pedig leginkább alkalmas állapotban, noha létformánk mintha visszatántorult volna az újszülött-ösztönösséghez-rebbenékenységhez – ilyenkor, mondjam mégis egyes szám első személyben, én valahogy mindig a praktikus ötletek kikötőjébe vetődöm. Lehet, hogy már a „kibírás” eredményeképpen; lehet, ha jó sorsom nem kavar oda, akkor egyenesen a nem-létbe jutnék – nem tudhatom. De hogy hajnali bolyongásaim közben pattannak elő a nagyon is szellemi, ám a legtöbb gyakorlati tennivalóval járó ötleteim, az biztos. Meg az is, hogy ha már előpattantak, ha egyszer szépek, izgalmasak, a kivitelezés csupán megoldandó feladattá lesz. Kategorikus imperativus. (Elképzelem, Kant mennyire örülne, ha örömfélére valaha is kapható volt, hogy lám, van aki konkrét gyakorlatban alkalmazza tézisét.) Ez a magamra vett „kell”, tudhatom, kórosan fejlett kötelességérzetembe kapaszkodva a makacsság netovábbját képes majd előadni – bár kétséges, elválasztható-e, megkülönböztethető-e a feladat felismerése-kijelölése és a teljesítési kényszer képessége. Ha az „ötlet” egy-egy megírandó novella, esszé, regény volna, még elmerenghetnék, hogy talán az „ihlet” titokzatos keletkezéséről, működéséről szerzek tapasztalatokat, csakhogy gyakran más természetű hajnali felviláglásban van részem: s például ha nem egyszemélyes, hanem műhely-jellegű a terv – folyóirat, könyvsorozat –, kivitelezésének bonyodalmassága, az anyagi háttér biztosítása, a mindenféle lélek- és agyölő szervezés, ügyintézés, a hosszú évek múltán is kísérő, és kísértetként visszajáró következmény – terjesztési küszködés, számlázás, visszáruzás, tárolás stb. – azzal a sötétet hasító villanással szinte egyszerre ér hozzám, vagyis kevésbé költőien: az első perctől, mielőtt az első kivitelező mozdulatot tenném, mielőtt pontosan megfogalmazhatnám, miről is van szó, tudatában vagyok, hogy az ötlet testesítése mivel jár. De hát muszáj belevágni – bizonyára „Vész és vihar hajt... Tovább! tovább!” –, akkor már muszáj bányalóként vinni-húzni.
Muszáj-e?
Visszakérdezésemet csak néhány hónapja hallom – egyre sűrűbben. Nyilván ez is az öregedés tünete.
A minap kora délután a Mammut egyes épületének harmadik emeletén vártam az üvegezett liftre. A postáról jöttem át – azt hiszem, akkor is láthatatlanul vigyorogtam magamban, hogy lám, így alakulnak a dolgok, vagy inkább, hogy ez a világ sora, mert nap nap után még mindig, másfél év elteltével is mulatságosnak tűnik, hogy A posta fala című írásom után csakugyan eladták a Krisztina körúti főposta épületét (kinek? úgy hírlik, szálloda lesz belőle; egyelőre lakatlan, halott, lélek ott se be, se ki) – és mi tagadás, felemás érzéseket kelt, hogy a bevásárlóközpont harmadik emeletén mintha csakugyan kulturáltabban működne a hivatal, és az ügyintézők kivétel nélkül jobban, sőt, otthonosabban érzik magukat itt, az új helyen. A tizennégy pultnál gyorsabban és átláthatóbban megy a munka, valahogy mindannyian öntudatosabban néznek a monitorra és az ügyfélre; valószínű, a sorszámhúzós rendszer önmagában elegendő volt, hogy bankhoz hasonlóvá tegye a postát, és értelemszerűen banki alkalmazottá a postahivatalnokot, ez pedig nem csekély előrelépés, illetve felfelé jutás a társadalmi ranglétrán. Szégyellni illene hát, hogy sajnálkoztam, sőt, huhogtam a „változás” hallatán? Lehetséges, hogy minden sötét előrejelzés, ökológiai- és egyéb katasztrófa-jóslat ilyesféle? Hogy ebben a parányi jelenségben megmutatkozik, ami a nagyra, a globálisra is érvényes: a veszélyesnek minősített, ha megvalósul, ha bekövetkezik, legalábbis kétesélyes? Honnan tudható akkor, hogy az a kivágás, lebontás, vagy az a felépítés, az a tiltás vagy az az engedélyezés helyes vagy helytelen? A közöny biztosan helytelen, de a valamilyen előjelű viszonyulás is roppant ingatag. Nekem réges-régen van néhány földrengésbiztos igazodási pontom: a legelső, hogy eleve nem hiszek el semmit (lebontás, megépítés, beszüntetés, megvásárlás stb. szükségességéről), amit olyan pozícióban lévő emberek állítanak, akiknek a „változtatás” anyagilag előnyös, ráadásul akik önnön érdekeik képviseletét-reklámozását finanszírozni tudják, s így duplán kiváltságos helyzetben vannak. Túlontúl könnyű érvelni és ellen-érvelni, pontosabban „szakemberek”-kel érveltetni és ellen-érveltetni, amikor minden porszívókereskedő cégnek „filozófiája” van, de még a filozófiai intézetek, tanszékek is tüntetően ideológiamentesek – mikor általános, de tudomásul nem vett tapasztalat, hogy az értékegyenlőséget játszó kapitalizmus éppen ezzel a „tágassággal” ámít, a „szabadság”-ot tűzi horgára, így fogja ki (és be) a lelkeket...
De talán aznap, hogy a Mammut II-ből battyogtam át a „régi”, valamivel korábban elkészült épületbe, mert még a bankba is be kellett mennem, minderre mégsem gondoltam, nem is volt akkor láthatatlan vigyor, vagy ha volt, reflexes csak, mert túl voltam egy zsúfolt, ügyintézős délelőttön; a két épületet összekötő átjáró vitrinjei között szaporábban léptem, el a görög meg olasz vendéglők előtt; az üvegezett liftre várva telibe talált az egész harmadik emelet illattobzódása – és a látvány: abban a félpercnyi időben, míg megjött az egyik lift, ajtaján a felindult fiatal nő reklámképével (az írás szerint azt kiáltja: Állítsák meg! Ki akarok szállni!), én magamat néztem a makulátlanul csillogó tükörben. Tudtam, hogy magamat látom, hogy most ez látható belőlem. Ezt látták délelőtt a hivatalnokok, imént a postai alkalmazott, s hamarosan ezt látja a banki pénztáros. Egy néni arca, alakja, tartása. Az égvilágon semmi feltűnő nincs rajta. Megdöbbentett, hogy a hajnali bolyongóhoz mennyire más test tartozna – a húsz, harminc vagy negyven évvel ezelőtti?, mert a bolyongás az akkorihoz hasonló? –; a diszkrepancia szélsőséges következtetéshez vitt: talán nem való már nekem ez az érzület, a loholás-lobogás, az új és új hajózás; talán idétlenség is, kínos tévesztés, mintha miniszoknyát viselnék. Az epigramma-tanácsot ízlelgetem, hogy „Ifjúkori munkát öregen ne végezz... Mert a keverék-mű a fejedre támad” – de Arany valójában önmagát inti, és túlontúl átlátszó, hogy ez inkább mentés és magyarázat az elakadásra, nekem azonban nincs latolgatási lehetőségem, mert nem „munkavégzés”-sel, hanem kényszerrel, méghozzá történelmi és életidőm szerint is korszerűtlen kényszerrel birkózom. Mindenesetre a kérdés, hogy muszáj-e, így még szorongatóbb.
A hatvanas évek közepén egyetemi tanárom kedvenc témája volt a „mégis morál”. Szenvedélyesen magyarázta, hogy a huszadik századi költők – az igazán nagy és haladó költők – pesszimizmusa viszonylagos: lássák bár tökéletesen reménytelennek a világ s a maguk sorsát, egy-egy döntő ponton mégis hitet tesznek a küzdés és a jobbító elszántság mellett, s így, éppen ezzel a daccal hívják, és mindjárt szolgálják is az emberséges jövőt. Erős mimikával, széles gesztusokkal kísért, jócskán turbóztatott indulata persze nem általában az emberséges jövőt, még csak nem is a jövőt, hanem az éppen adott kurzust és kultúrpolitikát szolgálta, mert többek között a minden író számára amúgy is kötelező optimizmust (a „kivezető út” meg-, illetve felmutatásának szükségességét) szorgalmazta. Szabadon és józanul gondolkodva az ember úgy véli, hogy amikor a sötéten látás vagy a kétségbeesettség bűnnek minősül, az „erkölcsös” irodalommagyarázó eleve szembefordul a kultúrhivatalnokokkal, és az írók, a mégoly pesszimista vagy szabványokhoz alkalmazkodni képtelen alkotók pártjára áll. Hogy a szerencsétlen „mégis morál” kifejezés – tételezzük fel, van értelme – a lázadást, a szellemi szabadságharcot jelenti, legalábbis ezek eszköze. De talán így, ennyi sem igaz, mert a „mégis”, a „csak azért is”, a teremtő dac bármilyen megnyilvánulásában felfedezhető az ösztönösség – a költői „mégis”-ek, a remények és sóhajtós vágyak meg többnyire életösztön-jelek. Ezért is visszatetsző múltbeli tetteket, döntéseket hősiességként, önmeghatottsággal elő- és eladni! Kínosan hamis az efféle, mint az érdekeltség motiválta fejlődés-hirdetés vagy fejlődésellenesség.
Nekem például világéletemben fejletlen volt a kompromisszumkészségem, és kórosan erős a dacosságom – számtalanszor tapasztalhattam, hogy nem elvi megfontolások, hanem zsigeri indulatok késztetnek egy-egy kemény „nem” kimondására. Ezzel a ténnyel azonban nem a manapság roppant divatos erkölcsnélküliséget idealizálnám és ideologizálnám – sőt. Erkölcsös lehet, ahogy az ember visszanéz a maga ösztönös tetteire, vagy akár az ítéleteire – és mindenképpen erkölcstelen, ha nem néz vissza. Szerencse dolga volna, hogy oly sokszor érzékeltem a számvetés felkínálkozását is?