Tacitus szövegének csattanójához próbálok kapcsolódni, hogy az lesz a rosszabb, aki győz, s persze a beszélgetés-sorozat címéül választott szólás ihletését követve. A "kell egy jó szó" pedig azt is jelenti ugyebár, hogy kimondója legyen jóindulatú, keresse az empátia konkrét mozzanatait, és törekedjék belátásra, néven nevezésre, konstruktivitásra - valami jóra. Törekszem. Akkor is, ha a kapcsolódás választott pontja olyan mélységesen keserű, mint az enyém. Mert Tacitus napjainkig újra meg újra szemlélhető, szenvedhető megállapítása bizony az, hiszen elfogulatlanul, mintegy történetietlenül tekintve rá, azt kellene gondolni: aki győz, az a jobb. Csakhogy Otho és Vitellius személyében két rossz versenyez, Tacitus szellemessége legfeljebb variálható, a jobbik a rosszabb. Figyelni kell, mit beszélünk. Nem mindegy, hogy a kifejezés milyen környezetben szól, hogy aki győz, milyen történetben szerepel: háborúban, futóversenyen vagy parlamenti választáson, és milyen eszközökkel szerzi meg az elsőséget. Nem mindegy, hogy a szó konkrétan mit jelent. Otho és Vitellius polgárháborús, hatalomért folyó ocsmány versenyét az erő és az ügyesség a vakszerencse medrében, föluszult csoportok közegében löki előre - s jaj a legyőzöttnek, akárki is az.
És máskor nem?
Amennyire meghatározó a konkrét történet, annyira érzékelhető a győztes-vesztes relációban egy homályos, de eleven és általános vonatkozás is, hogy a vesztesnek egyébként valahogy, valamilyen módon és fokon: mindig jaj. Tehát nemcsak a háborúban. Már a mitológia is rögzíti ezt a képletet: Apollón ostoba állatnak vélte a fuvolázó Marsyast, de versenyre kelt vele, s amikor döbbenten meghallotta, hogy szebben játszik, mint ő, gátlástalanul élt isteni adottságával, megfordította a hangszert és lantként pengette, amiben a szatír nem tudta követni; vesztett. Gerjedelmét levezetendő, az isten megnyúzta és bőrét felakasztotta száradni, majd - ahogy Weöres Sándor tudósít szonettjében - a roncs ágyék szőrébe törölve / gőzölgő kését, nézte gyilkosa / a kopár mennyboltról a völgyi poklot: // lenn ujjongott, dobolt ezernyi törpe, / katlanban főtt az óriás husa / és sok kis szájban péppé szertefoszlott. A völgyi pokol jelenik meg a Néró halála után dúló polgárháborús örjöngésben, és azóta is.
Tacitus szerint a hatalmi harc eleve és mindenképpen veszélyes, hiszen majdnem felfordult a világ akkor is, mikor jók küzdöttek az elsőségért, Julius Caesartól Brutusig, de csak majdnem, mert a végső soron legfőbb érdek, a birodalom megmaradása szerencsére érvényesült. A rossz és a jó nagy írói erővel és lélektani-társadalmi ismerettel újra meg újra sokrétűen, szinte testiesen mutatkozik Tacitusnál, de állandó jelzőként, az etikai nézőpont kiemelésére is szolgál. Az idézetben s a bővebb szövegkörnyezetben elsősorban a vezérek személyére vonatkozik, a mese egésze azonban a rendszerre, sőt, a világra is érvényes, azt hiszem, miközben a történetíró persze rendre hangoztatja, hogy a kormányzás a legyőzhetetlen végzettel operáló istenségre tartozik.
Elkerülhetetlen hát a kérdés: ha nincs istenség többé (sem barbárok, akik mégis megoldás voltak valahogy, ahogy Kavafisz mondja versében), akkor mi van? Úgyis a megmaradás a végső tét? És az marad meg, aki győz? De akkor miért nem a jó győz, ha egyszer az a jó, s ha nem mindig, hát többnyire; és miért olyan gyenge a jó hatásfoka a rosszhoz képest, miért olyan aránytalanul könnyebb pusztítani, mint építeni, miért érvényesül olyan lassan és többnyire csupán melléktermékként a jó?
Vagy végső soron (hosszú távon) mégiscsak a jó érvényesül (a rossz ellenére, vagy akár általa is, amit aztán később eufémikusan a tévedés kiigazításának lehet nevezni), hiszen az emberfaj és értelemmel teremtett világa ma is, a rettenetes 20. század után is megvan, s hogy megvan, az jó. És az van meg, az a féle-fajta ember, aki győz, aki eddig még minden rosszat túlélt, az önmaga által létrehozott és újra meg újra elszabaduló borzalmakat, a sorozatos és különféle vesztességeket is.
Vagy ez nem győzelem, hanem szelekciós termék, melyben a vakszerencse is jelentős tényező, s hogy eddig nem történt meg a végpusztulás, az semmi biztosítékot nem jelent a jövőre nézve, hogy akkor sem - különösen mióta nemcsak elgondolható, de gyakorlatilag is kivitelezhető?
Vagy az egészre vonatkozó túlélés mit sem módosít az egyes vesztesek kínján, a kezdettől áradó, minden korban működő rosszon? Erre legalább határozottan mondható: nem bizony.
Ennyi kérdés után nem állom meg - némi romantikus vagy posztavantgárd ötlettel feltételezni: hogy az "aki győz" címkéje a katasztrofális csalódások után (amikor inkább az "aki veszt" mutatkozik reálisnak), a legmaibb mában sem kidobandó - kidobható. Talán lehetséges olyan szövegértelmezés, ami a versengés nélküli, a másiknak kárt és sérelmet nem okozó létrehozás jelentését társítja hozzá.