Liget.org »
2008 / 10 » Z. Karvalics
László – Állati Amerika - 1. rész
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=77
Ma már nehezen tudnám megmondani, hogy a Virginiában eltöltött egy év alatt mikor és miért fordult figyelmem az állatok és különös történeteik felé.
A természetes élőhelyeket meghódító motorizált kertvárosi környezetben persze nehéz elkerülni a mindennapos találkozást a faunával, igaz, ez túlnyomórészt az elgázolt mosómedvék szomorú látványa. Az úttest takarítását sem szakemberek, hanem az autófolyamnak fittyet hányó és minden szabad pillanatot csipegetésre felhasználó ravasz és óvatos, szürkésfekete madarak végzik. Ha szerencsénk van, az alacsonyabb rendű utakon kósza szarvascsapatokra bukkanhatunk, rosszabb esetben keresztezik az utunkat, még roszszabb esetben ütköznek a járművünkkel.
A Wisconsini Autómúzeum őrzi Peter Gilbert utazó ügynök 1989-es Saab 900 SPG-jét, amely 17 év alatt több mint egymillió mérföldet tett meg úgy, hogy a hét minden napján használatban volt. Többnyire az eredeti alkatrészek maradtak benne, gazdája mintaszerűen vigyázott rá, csak elsőrangú olajat használt, negyvenötezer mérföldenként lecserélte a gumikat, és szigorúan betartott minden egyéb karbantartási előírást. A motorháztetőt és a karosszéria kisebb elemeit kellett mindössze cserélgetnie, mert átlagban minden második évben, összesen nyolcszor gázolt szarvast. Hát igen, ami az egyszeri látogatónak, különösen a gyerekeknek idill, az a kényszer-életközösség szereplőinek állandó feszültségforrás. Great Falls külterületén egy türelmét vesztett ezredes időnként íjjal pusztítja a négylábú útonállókat, a megsebzett őzek és szarvasok ilyenkor vércsíkokkal borítják be a környéket - szerencsére, amikor mi a vadászterületén tapostuk az ösvényeket, ő Irakban volt, így ezt a látványt elkerültük.
A rádióból, az újságokból, a televízióból és az Interneten keresztül folyamatosan ömlöttek az érdekesebbnél érdekesebb hírek az ország minden szegletéből, a nagy texasi pingvinbalesettől a coloradói medvék kukakalandjain át a floridai oposszumcsóválásig, amelyek elől nem volt menekvés. Nem lehetett nem odafigyelni, mert különlegesek, izgalmasak, szokatlanok voltak. Ráadásul jártunkban-keltünkben is beleszaladtunk ismeretlen állatokba, amelyeket fel kellett fedezni, legyen az a porcupine (na, ki ismeri?) vagy az észak-karolinai vadló. Csatát kellett nyernünk a gonosz és szívós fejtetű ellen. És a kérdezősködés, nyomozgatás, keresgélés, kutakodás, blogbejegyzéssé formálás közben lassan világossá vált, hogy az állattörténetek valójában úgy is működnek, mint egy gyorsfénykép-sorozat: egyre gazdagabban rajzolják meg a kortárs Egyesült Államok gazdasági, politikai és kulturális portréját, minden furcsaságával, különösségével, szépségével, ellentmondásosságával együtt. Kiderült, hogy bár látszatra "csak" állatokról van szó, valójában kitapinthatóak az összetett érdekviszonyok, betekinthetünk a média boszorkánykonyhájába és jobban megérthetjük az időskori elgyengülés jeleit mutató demokrácia hétköznapjainak dilemmáit is. A mese végül is az emberekről szól, és nemcsak a soknyelvű, sok-kultúrájú, bátor, szabadságszerető, mozgékony, zárkózott, szenvedélyes, felszínes, ügyes, találékony, korlátolt, programozott viselkedésű, hatékony és gyakorlatias, olykor kíméletlen, gyakran középszerű és szinte mindig korrekt és kiszámítható amerikaiakról - rólam is, aki ezt írom, talán arról is, aki mindezt olvassa.
Vadlovak és buckalakók
Valamikor Virginiához tartozott, ma Észak-Karolina része.
Nem éppen hívogató táj, még a hurrikánok is messzire elkerülik. A spanyolok
talán pontosan ezért döntöttek úgy 1523-ban, hogy felmerészkednek idáig délről,
és birtokba veszik a sivár szigetet. A merész kolóniának aztán (ahogy néhány
emberöltő múlva az első angol telepnek is a közeli Roanoke-szigeten) gyors és
rejtélyes vége lett. Járvány? Indiánok? Éhség? Talán sohasem derül ki. Ami
azonban nem sikerült az embereknek, sikerült a lovaknak: a kistermetű, a
A partvidék indiánjai azonban nem lovagolták őket: a 18. század elején erre utazó John Lawson feljegyzi, hogy az elejtett szarvasok hazaszállítására használták lovaikat. És - ahogy az Amerika-szerte történt - az indiánok kiirtása vagy áttelepítése után új életközösség alakult ki a szigeteket lassan benépesítő halászfalvak lakóival. Nagy részüket a farmokon szokásos feladatokra, szállításra, kocsihúzásra fogták be, de hasznukat elsősorban a halászhálók kihúzásakor vették. Bőven maradt azonban terület, hogy a vadlovak napja se áldozzon le. Amikor 1926-ban Melville Chater a National Geographic számára cikket ír az észak-karolinai dűnéken barangoló póni-musztángokról, számukat még mindig öt és hatezer közé teszi.
Az idill nem tartott sokáig. Outer Banksre 1968-ban megérkezett az elektromos áram, 1974-ben a telefon, majd 1984-ben megépült az első szilárd burkolatú út is - és ezzel megpecsételődött a patások sorsa. Kisebb csoportjaik átjutottak a szárazföldre, de a jobb megközelíthetőség az ingatlanbefektetők és az üdülni vágyók csordáit szabadította a buckákra, s a megmaradt lovak kénytelenek voltak a még háborítatlan területekre visszahúzódni. Legnagyobb számban a lakatlan Shackleford szigeten találtak menedéket, a többiek a dűnevilág északi csücskébe, Corolla falu határain túlra fészkelték be magukat.
Gyorsan kiderült, hogy még így is nehezen lehet szó békés egymás mellett élésről. A közút megnyitása után 4 év alatt 17 lovat gázoltak el, köztük négy vemhes kancát. A paci-simogatáshoz és az etetés meghitt pillanataihoz szokott nyaralók a romantikus élmények helyett a baleseti statisztikákat kezdték gyarapítani: szinte minden napra jutott egy kórházi kalanddal végződő veszélyes rúgás vagy harapás. A szigorú rangsorhoz szokott, a rendet egymás között sebek osztogatásával fenntartó őslakók kétségbeesetten védelmezték veszni látszó világuk utolsó darabkáit is. Az üdülőtelepek pénzért vásárolt nyugalomhoz szokott lakói pedig nemigen tudtak megbarátkozni a felborított kukák és a betört üzletajtók látványával. Elkezdődött a lovakat az üdülőktől egyszer s mindenkorra elválasztó, a sziget északi nyúlványát keresztben átszelő kerítés építése.
Ekkor ébredtek fel téli álmukból a hatóságok meg a környék természetvédői is. Észak-Karolina törvényhozói "meghatározó történeti és kulturális kinccsé" nyilvánították a vadlovakat, a helyiek pedig 1989-ben létrehozták a Corolla Vadló Alapítványt. Az utolsó pillanatban jött figyelem a DNS-vizsgálattól (amellyel meggyőzően sikerült igazolni az ősi eredetet) a gyógyításon át a tájékoztató táblákig és a tájékoztató füzetekig terjedt, de az állomány apadását nem tudta megállítani. A corollai vadlócsapat létszáma ma már nem éri el a százat, és egyre ritkábban látni a kószáló állatokat. A megmaradt musztángok közül a legjobban Ocracoke szigetének két tucat lakója érzi magát, a Shackleford-sziget több mint kétszáz vad pónija megterheli a környezetet, ezért az állatvédők tervezik, hogy kisebb csoportjaikat más szigetekre telepítik. Egy-egy magánrezervátumban elszórva találunk még néhány családot, a legügyesebb és legkitartóbb példányok a mai napig szabadon vándorolnak.
Az államhatárokra fittyet hányva eljutottak többek között Virginia népszerű üdülőövezetébe, Virginia Beachre, lett is rögtön nagy sürgés-forgás. A virginiai törvényhozás 2007 januárban döntött egy közalapítvány, a létrehozásáról, amelynek feladata a vadlovak befogása és átköltöztetése, többek között helikopteres felderítéssel. A már régóta létező észak-karolinai civil szervezet tiltakozására az alapítvány nevét ugyan megváltoztatták (most Corollai Vadló Alapítvány helyett Vad Spanyol Mustáng Alapítvány), de a cél ugyanaz: örökségvédelem címszó alatt megtisztítani a zavaró vadlovaktól a vidéket.
A nagy kérdés: vajon jut-e, marad-e olyan terület, ahol eredeti környezetükben, az emberekkel való kényszerű együttélés nélkül fennmaradhatnak a musztángok?
A legismertebb és "leglátogatottabb" példányok, amelyeknek a sorsa a leginkább kérdéses, a Corollán túli kerítés mögött, az elveszett spanyol kolónia nevét őrző Carova körzetében legelésznek. Háborítatlanságuk viszonylagos. Mivel itt már nincs út, csak dűnék, ameddig a szem ellát, ez az úgynevezett "négykerékmeghajtású övezet", a hatalmas abroncsokkal felszerelt terepjárók, teherautók, átalakított furgonok birodalma. A parti sávot a sporthorgászok és a bámészkodók járművei lepik el reggeltől estig, ritkaságszámba megy, ha köztük feltűnik egy-egy vadló. A homokdombokból álló belső részeken is egyre több, az üdülőövezetekben mindenütt megszokott, két-háromszintes, könnyűszerkezetes ház terpeszkedik, az öböl felé szorítva a négylábúakat. Ha néhány mérfölddel arrébb állították volna fel az ingatlanokat, ahol rendezett utak, kertek, csatornák és közművek vannak, egymillió dollár fölé is kúszhatna az értékük. Így jóval kevesebbet érnek, de abban is van izgalom, hogy a "civilizációtól" távol, pusztán villamos árammal felszerelve adnak módot pihenésre (és nem is kevés bucka-robinzonnak szolgálnak állandó otthonul). A házak egy részét folyamatosan kínálják eladásra vagy bérlésre, a tengerhez közeli részek helyrajzi és tulajdoni szempontból felosztottnak tekinthetők. A "közmű nélküliség" romantikája azonban nem tart sokáig. A gazdag virginiaiaknak, akiknek hosszú és fárasztó autózás után még egy órát kerülniük kell, hogy az első Sam Adams sörüket már az Outer Banks-i nyaralóban hörpintsék fel, régi vágyuk, hogy a sziget északi oldalán is legyen egy híd, így több mint egy órát megspórolhatnának az útból. Márpedig ha ez megépül, az egész dűnevilágban felhajtja az árakat, és a legértékesebb rész pont az a néhány hektár lesz, ahová most a musztángok visszaszorultak. És akkor nincs választás: ami egykor az indiánokkal, az történik a vadlovakkal is.