Liget.org »
2008 / 10 » Aczél Géza
– (kontra)galopp
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=73
a ráción túli világ számomra nem megírható aprócska koromtól agyamban csak
az volt biztató haladvány ha szenzuálisan jól bemért tapintott és látott bábokat
rakott elém a hétköznapi élet persze később a lelki átvillanások okoztak
némi furcsa nehezéket mivel az érzelmi szikrákat nem lehetett követni a szeretet
sugárzása úgy húzott át közöttünk mint a semmi egy tekintet volt olykor
egy elbizonytalanodott mozdulat melyben a matériát nem tudtad megkeresni
pedig már rég végigcsorgott rajtad az öröm később sötét tónusokat zuhogtatva
a gyász s bár sosem mondtál másokkal egy fölszakadt gyógyító imát érezted
ez a kockás papiros észjárás gyanúsan kevés a mögöttes a között a parának
mondott másvilágok kacarásznak valahol gyilkosan feléd mikor üveges szemmel
magad elé nézve a jelenségek halmazát töprengések hosszú éjszakáin átgondolod
ki ekkor eldől a sziluett-világba majdnem bolond de azért a kardigános tanítót is
megnézheted ki mindenről azt képzeli hogy egyszeregy s tanítványai felé
elégedetten homlokát megemeli szóval kéretlen szerelmek motiválatlan érzéseit
az ifjú parázna módon lelegeli csak mikor összegyúródik benne a családi mítosz
és a csábosan anyagtalan távlat a szellemi kies szintjére sodorva már alig
ajnározza a nagy pinákat ahogy gondolom manapság a megzaklatott szingli
igyekszik olykor a merevedő inas dárdák monoton böködéseit elfeledni
miközben nem túl szimpatikus futamokon magánya körvonalait elmaszatolja
bár ez legyen a szingli dolga én az universitas eszméjéhez épp hogy beértem
akkor a hat húszassal s zsebemben egy gyűrött húszassal az olcsó kocsmákat
tartósan megültem ez aztán nem a gondolat átvetése csakhogy a sok tízezer
könyv mely időközben rám rogyott precíz rendelésekkel szaglással
tapintással fülszövegekkel tapétázva ki a könyvtáros holnapot mint vegyészbe
a méreg dolgos parasztba a megszakított föld illata a génekig érve örökre
megfogott jobban mondva egyelőre hagyjuk az utolsó éveket ott a lét értelme
már minden dimenzióban megremeg rányitva a végső hosszú szobára
melyben az árnyéknak az árnya suhan a falon nincsen visszapörgetett múlt
s nincsen alkalom a sávok közti viszonyításra én épp beülök egy tágas
könyvtárszobába hol izgatottan olvasom máskor unottan lapozgatom
s utólag talán ez a legfontosabb tapintom is a könyvek sorát nincs
jobb hasonlat miként vakokban igazítja át a szenzuális többség az örök
éjszakát ránövesztve a szagot a ritmust az anyag finom vonzását
a megdermedt recehártyára valahogy úgy szokom rá tudatlanul
egy virtuális olvasásra hol már terel a nyomda illata mécses a papír mérete
s a betű típusának a karakternek is lélegzik vegyjele az alkotó pedig
már mezítelen áll az első hangütésben a hiányos tapasztalás akár
egy nagy ívű érdem érdemtelen és igaztalanul egyszer csak a becsületes
mikrofiloszra visszahull ki riadtan nézi sármolatlanul hogy ihlete a részletek
mocsarában elakadt tudom tudom az itt a tét hogy a kettő között
találd meg magad néha jó sorok kellemes futamára is rá kell nézni csakhogy
a minden olvasása maga a prézli a szürke rabiga s magam ki szellemileg
szintén eljutottam a lábjegyzetelésig a sír előtt riadtan nézem végig
a fába szorult szúk vonulását ahogy mintegy a létezés kártékony mását
leképezi nem bánt nem ütközik csak éppen felezi az életes ritmust
mely ha pezseg mint a friss must előbb-utóbb álnoksággal betakarja felül
a korpusz miként a béke barátja bagarja barátságosan mosolyog de alsó teste
kentaur módjára dobog toporzékol és kirúgja alólad a lábad kínosan
eszméltető volt az élmény mihelyt a tágasabb világnak nekivágtam ellesve
néhány sandaságot melyek alján kétségtelen jogos önvédelem is virágzott
ám a födetlen arc hiányával nehezen békülve csak szebb lenne ordibálva
és felhevülve egyszer hüvelybe dugni a rozsdásodott balassi-kardot
mint valami nagy akarnok ki bizton tudja mi a haza töröm is a fejem
évtizedek óta ám ezek szerint nem rólam szól a nóta mivel semmi okosat
ki nem találhatok pedig kis tót beütéssel én is magyar vagyok - nagyon
nem hozom a faji érveket az a fain ha egyszer betemet az a sok kellemesen
hullámzó szintagma melyeket bölcs sörök közül fingtam ma gondolom
eléggé determináltan a rezzenéstelen világba hol a hamisan csengő
mítoszokat és a körkörös bizniszt egy végtelen örvénybe csöndesen berántja
mágneses terébe a kies hon magánya hogy szent magánügy legyen
az ember kimegy megkavarja illatos zúzapörköltjét és hosszan
elmereng és persze áldja is a régiséget mikor a gyanútlan huzataiba
betéved nem győzi utánozni dallamát magam is áhítattal lapoztam
át az ősi költők tárát ám mielőtt rátörne az emberre a virágzás tudni kell
a csinom palkót és a dózsázást abbahagyni mert uraim ez is hakni a kor
megannyi hiányos áttételével s ha az alkalom úgy kívánja nagy fekete
kalapokban húzni el a lével mihelyt a polgárok zajos bazárja a zsigeri
ambíciók karmait levágja - nagyot kalandozva most így múlik a kedvem
pedig jó harminc évet elkeveredtem a nagy könyvtári szobából melynek
homályos ablakán a szellemi életben mint fura szandokán lazán benézett
az avantgárd kócos feje valóban idegen volt mégis ezzel lett életesen tele
a csibukos gyáva szocializmus a gesztus kellett nagyon belőle amint
merész asszociációkkal belőve a lázadó ízlés a rücskös kapanyélre és
a kormos csákányra fölkanyarodott nekem tetszett bár az esztelen
csörömpölések azért izgattak nagyon s elvétett indulattal igazi
kispolgárként végül is a szalon lázadalom lett a dalom hazám -
te klasszikus az ám mihez rögtön jött a manír ma már eléggé
nevetséges méltósága zavart szemmel néztem a nagy paraszt fiúkat
s a barátságban úgy kerestem a kiutat hogy meg ne sértsem kikben
azért bekódolt a szemérem s így maradtam ellentmondások buja
bokra ittam hosszasan a jó csajokra s mikor épp nem volt
kivel kiváló sörökben sakkozni elkezdtem tétován kassákozni
tudják azok a széles lírai átlók melyek íve mentén éjszakánként
átlóg a balladás tengerihántásba az iparilag módszeresen felduzzasztott
idő otromba darabossága és valami finom észlelés hogy a begombolt
tudományos zubbony már kevés a jövő populáris dicsőségét kitapintani
no azért nem mindig tetszett nekem ez az ortegás hallali ahogy a
túlcifrázott ezoteriákat is egye meg a fene paskolt hát a szakmában
előre a modernitás közhelyes szelleme s úgy a hetvenes évek
közepére váltam végleg árva utassá kihez nem tapad már a zsíros
hazai hites sár másoknak meg eléggé globálisan nem kerengek
tacitusos közepe vagyok a történelemnek rozoga hajó a parthoz
se közel a tőle se távol parancsa talán akkor még egy született
mihaszna de ahogy most egy eltorzult korból visszanézek
az aranyközépútban is találok élhető menedéket kihátrálva a metszetekből