←Vissza

Liget.org   »   2008 / 10   »   Kállay Géza  –  A negyedik személy
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=72

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az Erasmus kávéház majdnem sötét volt; egyik sarkában két férfi ült.

    - Egy kis bort? Parancsol? - a kérdés udvariasan, mégis lekezelően hangzott.

    A férfi mozdulatai is kiszámíthatatlanok, rókaszerűek. Bal kezével dobolt a pohár oldalán, jobbja az asztalhoz hanyagul odatámasztott sétapálcához vándorolt, és görbült ujjai görcsösen kulcsolták a gombfejet.

    - Nem, nem - nekem néha egyetlen pohár a fejembe száll. Nemigen bírom az italt.

    A másik mellénye csak félig volt begombolva, gyűrött inge és a nyakán lazán megkötött kendő inkább szürke, mint fehér; mintha árokban töltötte volna az éjszakát. Kicsi, lekonyuló, fekete bajusza kiemelte arca sápadtságát, és kétségbeesett, már-már fancsali kifejezést kölcsönzött tekintetének.

    - Akkor nem kínálgatom, bár az ön kedvéért rendeltem Amontilladót.

    - Remélem, nem akar befalazni - morogta a fekete bajuszos, és savanyúan mosolygott.

    - Egyszer két pohárral talál meginni egy csapszékben vagy kávéházban

- folytatta a sétapálcás, mintha jóízű adoma jutna eszébe -, télvíz idején, hogy felmelegedjék; hazafelé menet elesik, elalszik az út szélén, és halálra fagyasztja magát.

    - Nem tudom, ne nevezzük-e ezt szerencsés halálnak.

    - Van, akinek az élete egyetlen hosszú, halálos betegség. - Szeme nagyra kerekedett, mint egy csodaváró gyereké karácsonykor: mély, mindent megbocsátó kedvesség villant benne. - Örülök, nagyon örülök, hogy eljött. Néhány rejtélyes, egyenesen hátborzongató története roppant figyelemreméltó, különösképp egyik költeménye a hollóról. Az igazi vers az én szememben olyan, mint a legnagyszerűbb opera, például a Don Juan. Komikus és tragikus egyszerre, és mindenekelőtt: zene és dráma!

    A bajuszos hátradőlt a széken.

    - Maga is ír verseket?

    "Védtelen" - gondolta a sétapálcás, és egy szójátékot ízlelgetett magá-ban: "de nem vád-talan... szegény... kétségtelenül vér-szegény", de hangosan ezt mondta:

    - Csak kamaszkoromban, mint, azt hiszem, szinte mindannyian tesszük. De novellával vagy regénnyel sem próbálkoztam, színművekről nem is beszélve. Ámbár kétségtelen, hogy néhány esszémet, tanulmányomat, például A csábító naplóját, amit bevettem a Vagy-vagyba, regényként is lehet olvasni.

    - Agy-agyba?

    - Bocsánat: nem mondtam elég hangosan: Vagy-vagy.

    - Hol és mikor olvasta A hollót?

    - A koppenhágai egyetemi könyvtár kitűnő intézmény, gyakran betérek oda. Majdnem minden lapot járatnak, az American Review-t is.

    - Szinte hihetetlen! Sajnálom, hogy én eddig még az ön nevével sem találkoztam.

    - Többnyire álneveken írok: Johannes Climacus, Johannes de Silentio...

    - Climacus, ez jó! - nevetett rekedten a bajuszos. - Tudja mit, mégis kérek egy fél pohárral. Kérem, idézzen valamit a legkedvesebb írásából!

    - Akaszd fel magad, vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni - mondta a sétapálcás nagyon komolyan, s közben bort töltött a másik poharába. - Ez éppen a Vagy-vagyból, az "Extatikus előadásból" való.

    - Ügyes - bólintott elismerően a bajuszos, és poharát a másikéhoz érintette. - Lehet, hogy lesz miről beszélgetnünk.

    - Olyat igyekeztem idézni, amiről méltán remélhettem, hogy felkelti az érdeklődését.

    - Miért használ álneveket? Csak felesleges bonyodalmakat okoz, szerzőségi vitákat...

    - Talán egyetért velem, ha azt mondom: amikor írunk, így is, úgy is kilépünk önmagunkból; a szó több értelmében kiírjuk magunkból magunkat.

    - Nem; épp hogy akkor leszünk azonosak azzal, akik vagyunk.

    - Ami nálam ugyanazt jelenti. Beszélő álneveimmel azt a viszonyt pecsételem meg, vagy le, ami számomra inkább az írás előfeltétele. A végeredmény, hogy én ki leszek, vagy az olvasóm kivé lesz, már személyes ügy.

    - A személyt csapdába kell csalni, vagyis szórakoztatni kell, legalábbis eleinte. Olvasóimat beavatom valami bűnügyi rejtélybe, banális rémhistóriába, szerelmi történetbe: szinte befalazom őket. Akkor már azt teszek velük, amit akarok.

    - A szórakoztatás fontos szempont, de úgy találom, elég, ha írás közben arra összpontosítok, ami a legjobban foglalkoztat, és hagyom szabadon áradni a gondolataimat. Néha a tollam sehogy sem tud lépést tartani az ötleteimmel. De a felelősség alól semmiképpen nem szeretnék kibújni. Egyszer minden álnevem feloldását megadtam.

    - Okosabb lett volna, ha rejtvényként adja fel az olvasóknak. Ügyesen elhullajt néhány utalást, amelyből egy intelligens ember mindent kikövetkeztethet, feltéve persze, hogy alaposan dekódolja a szöveget. Néhány történetemmel meg akartam tanítani olvasni az olvasót.

    - Feltétele túl sokat feltételez. Azt hiszi, mindenki rendelkezik azokkal a képességekkel, amikkel az ön Dupinje?

    - Éppen nem. Az olvasót az első mondatokkal kerítem be. Ki tudna ellenállni egy őrült gyilkos vallomásának, ki ne látná, hogy a leggyönyörűbb téma egy ragyogó szépségű leány korai halála? Az igazi feladat azonban ezután következik: hogyan lehetséges a helyet, az időt és a lelkiállapotot a leginkább odaillő szavakkal, a lehető legpontosabban megragadni, hogy az előre kiszámított arányokon és a feszes szerkezeten keresztül az olvasó átélhesse, amit a legmagasabb, örök szépségnek nevezek.

    - Túl sok a "leg". Csak nem hisz valami személytelen, önmagának elegendő abszolútumban, mint Hegel?

    - Sohasem olvastam. Én a szépben hiszek; lehet, hogy ez valami abszolút, de az biztos, hogy az élet, ez a legnyomorúságosabb útszéli árok, amiben rendetlenül, de megállíthatatlanul folyik a szenny, csak akkor válhat széppé, ha az elemeket a legszigorúbb logika törvényei szerint fűzzük szorosra.

    - Inkább hagyná, hogy képzelete, érzései, gondolatai szabadon áradjanak a maguk törvényei szerint, hogy önt is a hátukra vegyék, és megmentsék a sötétség démonaitól. Hogy mik ezek? A terméketlenség, az unalom, az értetlenség, az indolens közömbösség és az elmebaj, ez a vigyorgó bohóc, amely mindig készen áll, hogy ránk terítse tarka ruháját, és végképp megszabadítson a gondolkodástól. Hányszor adtam hálát vadul vágtató gondolataimért, amelyek kiragadtak e szörnyek és lidércek közül!

    - Nem; az áradás rendetlenségének gátat kell vetni: a legfontosabb, amit visszatartok, amit a lehető legnagyobb önfegyelemmel sikerül nem kimondanom.

    - Nem; az áradás ellenére is fájdalmasan ... a lehető legsiratnivalóbban sok marad a mélyben, a kimondhatatlanban. Még így is csak mutogatni, utalni tudok.

    - Azzal utalok, ami a gondosan megválogatott szavak mellett árnyékban marad.

    - Azzal utalok, amit véletlenül a felszínre sodor a képzelet áradata, ami benne meg-megcsillan, ami hullámverésével ki tudja mosni a lélek odvaiba szorult, a szellem zugaiban rejtőzködő... nem, nem gondolatokat... nem érzéseket. Inkább: az alaktalant.

    - Az alaktalanból implikációk révén lesz váz, majd szerkezet. A kimondhatatlan a viszony, ami közvetlenül nem megjeleníthető, mégis érzékelhetően fűzi össze az előre kiválogatott összetevőket. Az összetevők már tartalmazzák a viszonyt. Ennek kell elsöprő hatást tennie az olvasóra.

    - Az elemek nem egymás mellett vannak; így még mindkettő halott. A dolgok egymásban vannak, de csak a képzelet felkorbácsolt tengere képes megeleveníteni, és megmutatni, hol és hogyan ölelkeznek össze, mi űzi, hajtja őket, hogy elérjenek egymáshoz, hogy aztán éljenek és teremjenek.

    - Tegyünk egy próbát!

    - Én is épp javasolni akartam.

    - Írjunk egy történetet?

    - Inkább válasszunk ki egyet és beszéljük meg.

    - Szóval olvassunk inkább? Az én szememben olvasás és írás egy és ugyanaz.

    - Én is így gondolom, de az ön feladata inkább az írás, az enyém az olvasás és a kommentár.

    - Semmit nem ígérhetek. A téma?

    - Természetesen a szerelem.

    A fekete bajuszos arca összerándult, mintha a másik megütötte volna.

    - Muszáj?

    - Ön mondta, hogy az olvasót szórakoztatni kell. És van bármi, ami jobban érdekelné az olvasót, mint a szerelem? Ránk tör, nem térhetünk ki előle: birtokol bennünket, így sohasem érthetjük meg.

    - Magának nem volna nehéz verset írni.

    - Mindegy, mit írunk: esszét, novellát, regényt, verset, drámát - a sétapálcás felemelte meggörbült mutatóujját -, a fontos, hogy a szerző az élete árán írjon. Ne kíméljen senkit és semmit, legkevésbé önmagát. Mindig az élet, sőt, a lét a tét. A Félelem és reszketésben azért adtam példaként szerelmi történetet, mert úgy gondoltam, ez mindenkit érdekel.

    - Hol és hogyan kezdjük?

    - Adódik valami. Figyeljünk.

    A két férfi egymásra emelte poharát.