Liget.org »
2008 / 10 » Levendel Júlia
– Vak darázs
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=70
Azon a nyáron, s még ősz elején is, amikor a régóta lakatlan ház padlásán húztuk meg magunkat, s majdnem sikerült elhinnünk, hogy bujkálunk ott, hogy üldözött szerelmesek vagyunk - azon a nyáron felőlem süvíthetett a szél, nyikoroghatott a félig leszakadt eresz, állatok vonyítottak, burukkoltak, nyávogtak, ugattak - ez nem kutya, sakál inkább; hogy kerülne ide sakál? mért nem mindjárt farkas?; lehet, hogy farkas, ebben az erdőben vaddisznó is él... róka biztosan... azt hiszed, éjjel nem merészkednek eddig?; azt hiszem, ezeket csak képzeled, de képzelhetnél párducot és tigrist is; jó, nem vitatkozom... szerinted azt is csak képzelem, amit nagyapám mondott?... hogy muszáj volt fegyvertartási engedélyt kérni és tanár létére megtanulni, hogyan kell elsütni?... szerinted képzelem?; az régen volt, te nem is láttad a fegyvert, igaz, nem láttad soha? hallottál róla, rendben... nem lőtt persze nagyapád se, de nem is maradt veszélyes vad ebben az erdőben... biztosan nem maradt... -, még ha az ajtón kaparászást, furcsa koppanásokat hallottam, ha fülelve úgy véltem, a korhadó falépcsőn jön fölfelé valaki, megesett, hogy pisszegtünk egymásnak - jön... jön valaki... -, azért védettebb voltam, mint bármikor azóta, s védettebb, mint annak előtte... igenis azért, mert veled voltam... és nem én vádaskodom, hanem te. Alighogy belekezdek, máris hallom a hangodat, most is, mindig te vádolsz, hogy én csak alibit keresek magamnak, és téged okollak az elcseszett életemért, meg hogy egyszer, legalább egyszer magamba nézhetnék... vagy tükörbe... nem tudom... hogy milyen vagyok, mire vittem... miért, kiért tennék meg valamit?... ha szapulsz, leállíthatatlan vagy, még mindig úgy ismételgeted: ki akadályozott... ki... ki... ki?, mintha böködnél... ki akadályozott, hogy többet teljesíts... no, ki, ki? világéletedben lusta voltál, egyszerűen lusta... valami csüggesztő lelki renyheségben szenvedsz... Elég! Elég legyen!
Én már századszor vagy ezredszer kezdtem bele. Végig kell mondanom, rendeznem kell az egészet... ez az utolsó, a legeslegutolsó lehetőségem: végiggondolni, végigmondani... különben hamarosan minden kicsúszik alólam. Mióta elhagytál... ne szépítsük: elhagytál, lapátra tettél... de ne szólj... mondom, most nekem kell beszélni... légy már könyörületes! ha nem is tudsz megérteni, légy könyörületes, mint egy földönfutóval, egy koldussal vagy... beteggel... nem kívánok lehetetlent, a könyörületesség elég elvont... ennyi belefér... szeretni persze már nem tudnál... erről nem is ábrándozom, ha látnál, ha a közelembe kerülnél, borzonganál, de nagyon iparkodnál, észre ne vegyem azt a pici rángást, ahogy a vállad, az orrod megremeg... bár lehet, rajtam kívül senki nem látja, mert láthatatlan, hidd el, láthatatlan, és csak te érzed... a szemhéjad egyáltalán nem mozdul, a pupillád kicsit tágul, a szemed ettől inkább barna, mint zöld... meghökkennél, hogy valamikor ölelkeztél velem... ezzel az emberrel, aki vagyok... mosdatlan, zsíros hajú... már amennyi hajam maradt... iszonyatosan nincs kedvem... semmihez, és nincs erőm eljátszani bármiféle kedvet. Nincs senkim. Az a luk, ahol tengődöm, ahol most is vagyok... de ezt hagyjuk, nem ide tartozik, nem szánalmat kértem, hanem könyörületességet... persze most hallgatsz. Helyes. Én minduntalan alaposan felkészülök... végére akarok járni a magam dolgának, de úgy látszik, ebben is ügyefogyott vagyok, ez nem mentegetőzés, csak puszta tény, hogy amint nekifogok, nem telik bele két perc, és már hallom a hangodat, közbeszólsz, cseszegetsz, te mindent jobban és igazabbul tudsz, azt is, amit érzek... szóval végére kell járnom.
A nagyapádék lakatlan nyaralóját te ajánlottad... eddig nincs vita?... hogyan javasolhattam volna én? sejtelmem se volt a nyaraló létezéséről... én téged akartalak, az életből csak azt, ami te vagy, ennél sokkal vadabbat is elfogadtam volna, követtelek, mint egy vak darázs... és kész lettem volna nem egy nyáron, hanem az idők végtelenségéig... örökkévalóság?... mindegy nekem... ott maradtam volna akármeddig... nekem elég volt, hogy kaját vettünk a kisboltban... az a kaja is elég volt, és beértem volna, ha rőzsét gyűjtünk, és télen azzal tüzelünk... nem mintha gondoltam volna a télre... Nem hazudok. Nem gondoltam. Még az őszre sem. Elhiszem, hogy hülyén bámultam, mikor minden előzmény nélkül egyszer csak bejelentetted: késő délután hazautazol, mert másnap reggel, inkább hajnalban sorba kell állnod az egyetemi beiratkozáshoz... Ne ámítsd magad azzal, hogy tapintatosan hallgattál az én dologtalanságomról. Minden volt az a hallgatás, csak tapintatos nem. Nagyon is durván értésemre adtad, hogy léhűtő vagyok, egész nyáron eltartottál, csakhogy vége a nyárnak, és nincs kedved tovább etetni... A dologtalanságomról meg... nézzük úgy... miért is ne nézhetnénk úgy?... tulajdonképpen te mit csináltál akkor?... két hónapnál is tovább? Rávágnád, hogy pihentél... a vizsgák után te megérdemelted a pihenést... különben nem így mondtad, nem pontosan így, hanem hogy mindenkinek szüksége van kikapcsolódásra... erre emlékszem, erre a furcsa... szörnyen idétlen szóra... kikapcsolódás... neked kikapcsolódás volt... kikapcsolódtál velem azon a nyáron... és ennyi... Nem sértődtem meg és nincsenek üldözési tévképzeteim. Jól értem a kérdést is, és ha válaszolnék... különben akkor válaszoltam... nem tagadhatod... felesleges ez a műkacaj... most is azt válaszolom, hogy gondolkodtam. Sokat gondolkodtam akkoriban, és semmire sem emlékszem jobban, mint amikre akkor gondoltam, így nem lehet hiábavalónak vagy elvesztegetettnek nevezni azt az időt... Hogy rád raktam volna minden terhet és felelősséget?!... sejtelmem sincs, miféle teherről és felelősségről beszélsz. Mint a vak darázs, mondtam már... mint a vak darázs röpültem utánad, bármire rávehettél volna... talán még a szokványos életre is. - Csupa toldozás-foldozás ez a ház... a nagyapám már nyaralónak mondta, pedig gyerekkorában itt laktak, télen is... a dédapám... igen, a nagyapám apja a dédapám... szóval azt hiszem, ő erdőkerülő volt... s ez a szolgálati lakása, vagyis háza... százévesnél is több... az alapja... a konyhát, aztán meg a fürdőszobát, a tetőteret később építették... de jóval a születésem előtt... valaki, valamikor bevezette a vizet és a villanyt...; olyan vagy, mint egy idegenvezető... kezdd elölről... mondd el angolul, aztán franciául; nem mondok semmit... nem érdekel... - Ha azon az utolsó délelőttön előállsz azzal, hogy normális életet szeretnél... mondjuk, igazi otthont... ha azt mondod... gyereket akarsz tőlem... azóta sokszor elgondoltam, milyen apa lennék... szinte megkívántam a saját apaságomat... hogy apa legyek, meg hogy a gyereknek milyen jó lennék apának... De te nem mondtad... hogy akarsz tőlem... velem valamit. Kivártál? Megfigyeltél? Próbálgattál, és nem jött be... nem, nem erre gondoltam... és közölted, hogy hazautazol. Kedvetlenül és kiábrándultan kárhoztattál az eltelt... az elkótyavetyélt nyár miatt - mi ez az istenverte szirénázás?, mi van most?, kitört a háború?, honnan jön ez a rengeteg helikopter meg repülő?; méltó kíséreted lesz hazafelé...; Kutai bácsi, mi történik?, nem tudja, mi történik?... délután visszaadnám a kulcsokat... hazamegyünk... hát igen, sajnos, vége a tespedésnek -, te elkótyavetyélted, én nem... de ne hagyd rám, így ne!... elég, hogy beleszólsz... összezavarnál, hogy még a tisztázás se sikerülhessen nekem... nem is fog, hiába igyekszem, hiába készültem... nem fog... de legalább vitatkozz tisztességesen!... milyen bágyadtan cseszegettél akkor is... őrült finoman akartál lapátra tenni... csakhogy azt finoman, illedelmesen nem lehet. Úgy jelentetted be, hogy hazautazol, mintha az egész nem túlságosan érdekelne... épp csak megemlíted... nincs jelentősége... tessék-lássék meg is magyarázod... őszintén, nyíltan... várj!, még volt egy ilyen pompás-eredeti szavad... most nem jut eszembe... őszinte, nyílt... és... mindegy... rohadtul takarékoskodtál az indulataiddal... ez készített ki. Soha többé... tudtam, hogy innen nincs visszaevickélés. Flegmán eldaráltad, amit napok... lehet, hogy hetek alatt barkácsoltál magadban... miért magadban?!... ez aljas volt... hogy kizártál, mikor rólam ítéltél... Hipp-hopp csak leadtad az ócska magyarázatot... a szájad közben elvékonyodott, az orrod meghegyesedett, a hajad megőszült... az a sok májfolt a bőrödön... szőrös szemölcs az álladon... rémületes volt, ahogy az öreges szövegedhez alkalmazkodva egyszerre... iszonyatos sebességgel vénültél... mint egy trükkfilmben... ha egy perccel tovább mondod, megérkezik a falu kisiskolás küldöttsége, hogy százéves születésnapodon köszöntsön... de hát nem mondtad egy perccel se tovább... Egy kukkot... esküszöm, egy kukkot se értettem belőle... Tavasszal mindennek épp az ellenkezőjét állítottad... fellázadtál az egész begyöpösödött, szenilis szokásrend ellen... a mindenséggel szembeszegülve hívtál abba a félig-meddig titkos nyaralóba vagy mibe... olyan voltál, mint egy barikádhős... nem érdekelt senki véleménye, én fülig szerelmesen nem tudtalak kinevetni, pedig nevetségesen hőbörögtél. Ez az igazság. Nevetséges voltál... végtére ki és mi ellen indítottál forradalmat?... Nekem akkor se volt ehhez érzékem... semmi késztetésem... gyanús is a világmegváltás... azóta végképp gyanús... de mindegy, nem érdekelt... én akárhová, akármibe követtelek... te váltottál... és minden átmenet nélkül... hozzám vagdostad a nemrég még kiirtásra ítélt sablonokat... méghozzá unottan... mint egy megcsömörlött, rutinos zsonglőr, dobáltad... őszintén, nyíltan persze... és... hogy nem viszem semmire, nincs semmi ambícióm, lelki renyheségbe süppedtem... nem dolgozom, nem tanulok... nem tudod velem elképzelni a jövődet, mert semmi támpontot nem adok a jövő elképzeléséhez... ha rajtam múlna, a híd alá költözhetnénk, koldulhatnánk... De mindezt daráltad. Jobb lett volna, ha nekem esel! Milyen ambícióról szövegeltél?! A sírásod a vonaton... megkérdeztem, menjek-e korábbi vonattal... felesleges volt könnyezned...