Belső ruhatár
Anyám órái

Az órás alacsony, kopasz emberke volt, hegyes orral, fekete klott könyökvédővel és hegedűvel. A zene volt a szenvedélye, a városi szimfonikus zenekarban játszott, és régi kuncsaftjainak rövid bemutatókat tartott kedvenc darabjaiból, de néha muzsikálással próbálta lecsillapítani alkalmi ügyfeleit is. Inkább ezt hallgassa meg, kapott hangszere után kárpótlásul, ha nem készült el időre a rosszul járó vekker vagy tányér alakú konyhai óra javításával. Hallja az úr, mondta neki egyszer egy komor arcú tanyai ember - lovai türelmetlenül dobrokoltak a bolt előtti macskaköveken -, tegye le azt a nyírettyűt, osztán fogjon hozzá a reperáláshoz, mert letöröm a derekát.
    Anyám csak úgy hívta, a bolond Barbián, és piacról jövet mindig benézett hozzá. Az órásműhely útba esett hazafelé, letehette a megpakolt garabolyokat, megpihentette fáradt lábát, az igazi ok azonban az órák iránti vonzódása volt. Fiatalabb korában régi kronométereket gyűjtött, ám ezektől megfosztotta a háború, odamaradtak minden más holminkkal egyetemben.
    A Barbiánhoz járkálásnak meglett az eredménye: anyám vett egy kakukkos órát. Drága jószág volt, de anyám nem tudott ellenállni. Ormára madár helyett kakast faragott a tiroli mester, és szerkezetét sötétpirosra festett, fenyőtoboz formájú, öntöttvas súlyok tartották mozgásban. Kék zománcos fémmadár lakott apró ajtaja mögött, öcsémmel alig vártuk, hogy halljuk a hangját, de az idő mintha állt volna akkoriban; a leckeírásnak, a hétnek, a tanévnek, a várakozásnak nem akart vége szakadni. Ősz, tél, tavasz egyenként is kitette az esztendő hosszát, és sokszor a nagymutató hatvan perces körútjába is belefért az egész örökkévalóság. Június azonban - bármilyen lassan mozgott is nagy- és kismánus - végül mindig megérkezett, és mi zabolátlan csikók módjára vágtattunk a forró, aranyló nappalok, langyos, kékbársony éjszakák végtelen lankáin, nevetgélve nagymama érthetetlen kívánságán, adjátok már ide a kendőmet, fázik a derekam. A legnagyobb kánikulában is maga köré csavarta vastag, fekete berlinerkendőjét, aztán hunyorogva felnézett a kakukkos óra számlapjára, és felsóhajtott: Istenem, mindjárt dél. Ó hogy rohan az idő! Persze, a rohanó időn is mulattunk, nekünk ólomlábakon járt, szívesen ösztökéltük volna gyorsabb futásra a perceket.
    A kakukkos órát hosszas töprenkedés és számolás után vette meg anyám. Még virágzott a háború végén elburjánzó feketekereskedelem, a pengő napról-napra értéktelenedett, ezért búzavalutában kellett lepengetni az árát, a tényleges fizetőeszköz azonban nem gabona, hanem egy pár arany fülbevaló lett, a visszajárót pedig lehegedülte az órás. Van kedve egy kis Schuberthez? pislogott anyámra, és rögtönzött hangversenyt tartott a sikeres üzlet örömére. A hegedűszóhoz órahangok adták a kíséretet; a bolt falait öreg kronométerek borították, halmokban álltak a javításra váró szerkezetek, és mivel Barbián nem bíbelődött beállításukkal, szüntelenül ütöttek és zenéltek, elmúlt órákat jeleztek és eljövendő perceket, csak a jelen időt nem mutatták soha. Anyám ezért is járt szívesen oda, mert mint csiga a házába, úgy húzódott vissza a múltba, régi szép napok árnyékában reménykedett a soha el nem érkező jövendőben, ami visszaadja mindazt, ami elveszett: az óráit, a zongoráját, apám szerelmét, talán a fiatalságát is.
    Nem vettem észre, mikor kezdtek el nekem is sietni a mutatók. Észrevétlenül gyorsultak fel. Csak azt láttam, hogy egy napsütötte reggelen - a gyerekeimet vittem éppen iskolába - Barbián helyett egy vaskos fiatalember akasztja le szuszogva a rácsot az üveges ajtó elől, sildjére pedig Óraszalon van írva az Órás helyett. Nagymama fonott karszéke is üresen várta, hogy beleüljön valaki, rajta az ottfelejtett berliner kendő. Anyám olykor vállára terítette, fáznak a csontjaim, Dudukám, panaszolta, és bogosodó mutatóujjával megfenyegette a kipattanó óraajtóban megjelenő madarat: Mit sietsz annyira? Most kakukkoltad el a delet, és már megint itt vagy? Mars vissza a helyedre.
    Egy délután asztalnál ülve találtam, szemén dupla szemüveggel a szétszedett kakukkos óra alkatrészei, apró fogaskerekek, szíjak, csavarok között matatva. Hiába bújsz el, úgyis megtalállak, motyogta, türelmetlenül füle mögé simítva egy szabadult szürke tincset. Azt hittem, a madarat keresi, itt a kakukkod, mutattam rá az orra előtt heverő kis figurára, itt, nem látod? Mit akarsz vele?
    Nem érted, nézett rám a két lencse mögül tiszta, égszín pillantással, nekem nem a madár kell, hanem ami mögötte van. Tudod, súgta halkan, azt keresem, ami mozgatja, de megint elszökött. Nem tudom megfogni a kis bestiát, tárta szét tehetetlenül a karját, ruhaujjával lesöpörve az asztalt. Kezéből kiesett a csipesz, és a parányi kerekek, srófok szanaszét gurultak a padlón.
     Mostanában, ha számlálgatom a Westminster dallamot játszó ingaóra - Z. karácsonyi ajándéka - sűrűsödő ütéseit, összébb húzom magamon nagymama gyapjúkendőjét, és anyám elveszett óráira gondolok. A kakukkos sincs már meg. Barbián utóda, a dagadt, asztmásan szuszogó öreg órás, akihez a temetés után elvittem, évekig hitegetett, hogy így-úgy, nemsokára megjavítja, szerez hozzá alkatrészeket, már van is néhány, de egy napon Családi ok miat zárva cédulát találtam a redőnyére ragasztva, és amikor újra kinyitották az üzletet, a mesterre kiköpötten hasonlító kövér fiú mit sem tudott anyám órájáról.
JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE