Horgas Judit
MONDÁ ÉS LŐN
(részlet)

"Eh, mi a név? Mit rózsának hivunk, / Bárhogy nevezzük, éppoly illatos" - mondja Júlia az erkélyjelenetben, s kijelentése talán megbocsátható, ha fiatal korát nézzük, és hogy olyan nagyon szerelmes. A név, különösen a növények esetében azonban több ezer éven át komoly gondot okozott. A névadás története nemcsak a növénytudóst érdekelheti: az irodalmi művekben lépten-nyomon felbukkanó botanikai metaforák, allegóriák, hasonlatok értelmezését is segíti, ha tudjuk, mit sajátíthattak el az írók, költők a korabeli természettudományos ismeretekből. Az egyre pontosabb rendszerbe illeszkedő nevek jelzik, miként tudtak meg a botanikusok mind több részletet a növényekről. A felhalmozódó megfigyelések lassan beszivárogtak a köztudatba, és a művészek eszköztára is gazdagodott, hiszen a festő és a költő is plasztikusabban ábrázolhatta a virágot, amelynek ismerte gyógyerejét, felhasználási lehetőségeit, hogy melyik évszakban nyílik és milyen formájú a kelyhe. Mindez nem feltétlenül jelentett alapos természettudományos tájékozottságot, és akárcsak manapság, jó néhányan készpénznek vettek mindent, amit olvastak vagy hallottak.
    A Shakespeare-kortárs John Gerrard 1597-ben kiadott herbáriuma például hemzsegett a hibáktól. A kezdetleges nyomdatechnika korában a könyvekhez készült fametszet-illusztrációk drága nyomóelemeit a kiadók igyekeztek minél többször felhasználni. Ez történt Gerrard könyvében is: csakhogy a szerző tájékozatlansága miatt a frankfurti kiadótól kölcsönzött 1800 kép sokszor nem a megfelelő leírás mellé került. A kötet zárásaként a hiszékeny szerző néhány új felfedezésről is számot adott, helyi kuriózumként például az észak-angliai csodálatos lúdfáról (barnacle tree) is olvashatunk, amelyen levelek helyett szárnyasok nőnek. A vándormadarak költözése akkor még ismeretlen jelenség volt, s csapatos felbukkanásukat hihetően magyarázta, hogy a víz fölé hajló fa termései. Gerrard tudományos nevet is adott a lúdfának: Britannica concha anatifera. A lúdfa létezéséről szóló történetek még a 18. században is terjedtek, komoly teológiai vitát okozva, hogy vajon a fán termő szárnyasból fogyaszthatnak-e a hívők böjt idején.
    Mások szerencsére józanabbul és több tudással fogtak munkához. Theophrasztusz, aki Arisztotelész tanítványa, könyvtárának örököse és a peripatetikus iskola vezetőjeként utóda volt, a botanika ősatyjának nevezhető: sok egyéb írása mellett elsőként kísérelte meg a növények osztályozását.
A ma ismert 422 ezer növény közül csupán ötszázat írt le, de alapvető kérdéseket fogalmazott meg. Több mint kétezer hallgatója előtt arról morfondírozott, miért tekinthetünk egyes növényeket hasonlónak: talán a levelük, a formájuk, a magasságuk, a gyümölcsük, az illatuk, az ízük alapján? Hogyan írhatjuk le? És hol bújik meg a növény lelke? Azt is megfigyelte, hogy az Árkádiában, Macedóniában vagy az Ida hegyén termő növény más-más tulajdonságokat mutat, s felmerült benne a kérdés: vajon csakugyan ugyanarról szólnak a beszámolók? Máskor meg, éppen fordítva, ugyanazt a növényt különböző néven hallotta említeni. Ki tudna rendet tenni ekkora összevisszaságban?
    A növények pontos megkülönböztetése nem elvont tudományos feladat volt, hanem élet-halál kérdés. Már Hippokratésznél olvashatunk a gyökérvágókról, akiktől az orvosok a gyógyszerekhez felhasznált növényeket beszerezték. A rhizotomoszokról Szophoklész színdarabot is írt, ami bár nem maradt fenn, az mégis sejthető, hogy az ősi tudás őrzői rendkívül babonásak voltak, és szörnyűséges büntetéssel (halállal, vaksággal) fenyegették a kontárokat. Theophrasztusz számos intelmet lejegyzett: a bazsarózsa gyökerét például éjszaka célszerű kiásni, mert ha munka közben az ember megpillant egy harkályt, azonnal megvakul. A babonák persze kapóra jöttek a gyökérvágóknak: elijesztették az üzletüket rontó amatőröket. Az is előfordult (az ókorban, a középkorban és manapság ugyanúgy), hogy az ősi tudás lelkiismeretlen árusokhoz került. A 17. századi Thomas Johnson arról panaszkodik, hogy a piacon vásároló gyógyszerészeket az árusok nap mint nap szégyentelenül becsapják, mert a patikusok nem képesek megkülönböztetni a gyógyfüveket. Így aztán a nehezen beszerezhető és drága növények helyett sokszor könynyen hozzáférhető, de hatástalan, vagy akár mérgező füveket adnak. Nehéz mesterség ez, és hiába védik a céhet szigorú törvények, sok a kuruzsló, aki elhalássza a hasznot. Az Erzsébet-kori gyógyszerészek közül a leghíresebb talán Shakespeare Patikáriusa, akit Romeo leírásából ismerünk meg:

Eszembe jut egy patikárius...
Itt lakhat: erre láttam őt minap,
Toprongyosan, kócos szemöldökével.
Aszott gyógyfüveket szemelt aszottan:
A nagy nyomor csontig lerágta húsát.
Sötét boltjában teknősbéka lógott,
S egy alligátor, s förtelmes halak
Kiszáradt bőre. Fent a polcokon
Ütött kopott üres kis tégelyek,
Zöld bögrék, hólyagok, dohos magok,
Zsineg-végek, száraz mézes-kalácsok,
Jól széjjel rakva, hogy mutassanak.

A borzongató kép a darabban egy szegény mantovai gyógyszerészt és boltját ábrázolja, de tépelődő válasza, amikor Romeo mérget kér ("Van ily szerem, de törvényünk szerint: / Ki árusítja, fejével fizet."), híven tükrözi az Erzsébet-kori viszonyokat is. A leírásból nemcsak az derül ki, milyen nyomorúságos körülmények között él a gyógyszerész: a részletgazdagság alapján az is feltételezhető, hogy Shakespeare látott már hasonló boltot Londonban. A baljóslatú, varázslatosnak hitt egzotikumok mutogatása már Hippokratész korában a vásárlók csalogatását szolgálta, ahogy ma minden gyógyszertárban egymást érik a különféle készítmények reklámtáblái. A gyógyulásra, fiatalságra vágyók bármilyen szert kipróbálnak: ezt aknázza ki Ben Johnson 1606-ban írt komédiájának főhőse, Volpone, aki vándor doktornak öltözve azzal hirdeti csodaolaját, hogy "hatszáz különböző gyógyfű kell hozzá, azonkívül, kötőanyag gyanánt, meghatározott mennyiségű emberi zsír, amit az anatómusoktól vásárolunk." A kuruzsló keverékében a megdöbbentően széles tudást sejtető hatszáz növény a kellően rémisztő, és éppen ezért hatásosnak tetsző emberzsírral elegyítve talán nem gyógyítja a májeldugulástól a bélcsavarodásig az összes bajt, amit Volpone felsorol, de rendkívül hatásosan nyűgözi le a hiszékeny városiakat - és ez a cél.