Centauri
SARKVIDÉKI KÖD
(részlet)

Keresett pár dollárt a vasútépítésen, aztán néhány hét alatt, ráérősen elügetett Friscóig. A lovat, a párduc-tarka Appaloosát eladta, bár a szíve majd megszakadt érte; a dokkmunkáért kapott pénzzel megtoldotta az árát, végül hajójegyet váltott, és ekkor már biztos volt, hogy sikeres kalandorrá válik. Ezzel az édes és határozott érzéssel kortyolgatott Erison Bird, amikor a Salt Lake City-ből érkező, kissé túlsúlyos McBurney-vel együtt az északra induló hajóra várt a Bálna Fogadó dohos falai között (nem azonos a New Bedford-i fogadóval, hogyan is lenne az).
    Véletlenül sodródtak egymás mellé a tömegben, eleinte külön-külön fröccsöztek a söntésnél, később együtt sörözgettek, végül három rumot is legurítva olyan hatalmas bizakodottság vett erőt rajtuk, hogy émelygő duettjük leszámolt volna egy hadsereggel is.
    - Hagyjuk az emlékeket, az alantas melókat, a nyafogó asszonyokat másra, inkább találjunk ki magunknak határozott stratégiát! - kiáltotta Erison a poéta megszállottságával az elhízott és elbizonytalanodott McBurney-nek, akit addig hírből se ismert. Burney pedig örült, hogy egy ilyen kockázatos út kapujában, az indulás előtt néhány órával, nálánál magabiztosabb emberbe botlott, olyanba, aki vele is szóba áll. Erison lelkesültségét tovább srófolta, hogy vérmes reményeit végre megoszthatja valakivel ebben a magányos, lázas és reménytelenül nagyra duzzadó tömegben.
    Így hát némiképp spiccesen, de mint a régi barátok, együtt léptek a Nord Scourge sikálásra váró fedélzetére; a lelkes matrózok vizet zúdítottak az ácsorgók talpa alá és rágörnyedtek a csikorgó gyökérkefékre. A barakkok közül füst, pemmikánhoz használatos zöldségek, olcsó kétszersültek illata szállt; harci-ribancok, olcsó fűzőket hordó lotyók istenhozzádjai és szitkai repkedtek; cserébe trágár matrózok disznóságai; kíváncsi sirályok csapongtak az árbockötelek körül. Szekerek és konflisok csattogtak a parton; tébolyult lovak, acsarkodó kutyák, nyájas idegenek és gyanús alakok masszája forrongott az imbolygó palló körül. Olyan lelkes, ádáz és makacs volt ott minden emberfia, mintha valahol - ahová a Nord Scourge indul - úgy bányásznák a boldogságot, mint a Ruhr-vidéken a szenet; mintha a kalandos messzeségben, a tengeren túl öblös csövekből törne fel a boldogság óramű pontosan, akár Yellowstone gejzírjei, vagy az emirátusok Seherezádé-olaja.
    Abban a néhány pillanatban, míg a parti őrség tisztjei a papírjaikat nézték, s alábbhagyott a parti bacchanália, kevéske pénzükkel MacKenna kapitánynál külön kabinra alkudtak, hogy ne kelljen a tat alatt kuporogni a bűzben, mocsokban, patkányhúgytól nedves rongyok között, osztrigaszagú lószőrpokrócokon, tetvektől hemzsegő priccseken, együtt a marakodó bumburnyákokkal, akik soványabbnak tűntek, főként a joviális McBurney mellett, magányosan, barát és ivócimbora nélkül útra kelő söpredéknek.
    Ugyan már, mit számít ez a kis plusz kiadás, az a néhány dollár? Mi értelme volt túladni a remek Appaloosán, ha mindjárt az elején nyomorogni kell? - gondolta Erison, miert azt hitte, északon májusi sétagalopp várja őket virágmézben úszó, részegítő réteken; vasárnapi horgászkaland, pisztrángozás, műkedvelők legyezése a Blue Stream surranóin. Olyan lesz, mint egy piknik, gondolta, befaljuk a sajtot és a sonkát, megisszuk a kaliforniai zinfandelt, hogy legyen hely a batyuban a köröttünk mázsaszám heverő aranynak. Most a nyomor indít útnak, és az vezet a hágókra is, de ha végeztünk, úgy baktatunk vissza onnan, hogy aranytól recsegő zsákok húznak le mindkettőnket; s lefelé tartva, ahogy haladunk a Fehérló-tó partján, akár a kutyagolásba beleunt, árvaházi kölykök, aranyrögöket rugdosunk majd. Mit számít akkor, ha el-vásik a cipő orra, hisz Saskatch Mount vagy Dawson határába érve különbet veszünk. Nótázva baktatunk lefelé, hazafelé pedig?, nem egy kabint bérlünk csupán, mint most, nem ilyen siralomházi dáridótól billegő teknőn jövünk; és ha találkoznánk vele a kikötőben, MacKenna is leszáll majd a magas lóról, kezét tördelve ő lesz a legkészségesebb, ő könyörög nekünk, menjünk vele, és ne másik hajóval. Most azt hiszi, ez az egész, az aranyláz, a kalandorok lázadása, ez csak humbug, bár neki szép jövedelmet hoz, nagyobb hasznot, mint a csempészet, a kalózkodás és az osztrigatelepek fosztogatása. Azt hiszi, ennek a láznak hamarosan új hajót köszönhet, talán egy egész flottát, de amikor visszatérünk a hegyekből, belátja majd: jobban tette volna, ha tisztelettel bánik velünk már az első napon, s nem alkudozik annyit. Belátja, hogy többet kereshetett volna ő is, ha a klondájki vadonba megy, s hagyja a kockázatos hajózást, a csatározást a halőrséggel; mert visszafelé kibéreljük az egész hajót, vagy a Nord Scourge-t, vagy egy még pompásabbat. A rakodótér a mi holminkkal lesz tele, ha ugyan azt a hajót meg nem vesszük, ki tudja? Micsoda út lesz az! Istenem-atyám, ahogy csöndesen, nem hánykódva, nem hallva a burkusok böfögését, meggazdagodva a fedélzeten lebzselünk, míg a hajóorr császári nyugalommal, minden teketória nélkül hasítja szét a hullámfejeket; nyugodt és derűs időben a taton borozgatunk, számba vesszük az aranyat újra meg újra; csakúgy, mint az emlékeket. És akkor már én sem bánom, cseppet sem, hogy búcsú nélkül hagytam el az asszonyt, a szeretőmet és a családot is. Büszkeségem alig lesz kisebb, mint amilyen Kolumbuszé lehetett. Kalandorságom értéke vetekszik majd Izmaelével is. És azt a nyugtalanító napot életem legszebb napjának gondolom, azt a délutánt, amikor megálltam a város határában, és elnéztem nyugatra, oly hoszszan, ahogy a homok nyújtózik álmosan Sierra Nevada aranyló talárja alatt. Amikor különös érzés lett úrrá rajtam, csak álltam ott, és mert nem történt semmi, nőttön-nőtt bennem egyfajta láz; olyan lassan úszott az alkonyban a nap, mintha sosem érne célba. Nem történt semmi, épp ahogy velem se - soha semmi - és ezt valami porból szálló furfang csodának mutatta aznap. Mit mondhattam volna erről azoknak, akiket magam mögött hagytam? Mit arról, amit magam se értek? Végül harsány, állati rivalgás szakadt ki belőlem, mint az indiánokból egykor, ha ugyanezt látták; amikor azon a pénteken a vörös ostya előtt elvonuló darvak lágyan hullámzó rózsafüzérét néztem; amikor a préri, a világ, a jövő minden korábbinál tágasabbnak tűnt. És bár nem döntöttem róla, felkiáltottam másodszor is. Azt ordítottam az alkonyba: Hurrá, megyek én is Alaszkába! És amikor visszafelé jövünk dúsgazdagon, erre a délutánra, erre a kiáltásra révedek majd vissza, és talán kiállok a hídra egy hajnalon, s onnan üvöltöm az óceánnak: Hurrá, hazamegyek végre!