Centauri
PROSZEKTÚRA
(részlet)

Ultra-naiv vagyok, akár a szirmoktól származó koravén gyermek, amikor egy hóhullásos, tél eleji napon szokásos éjféli sétámra indulok, s míg a laposüveget meg a jégből faragott sétapálcát magammal viszem, a testemet otthon hagyom; úgy gondolom, olyan nap ez, hogy nincs szükségem rá, nem fázom nélküle; a hideg ellenére se kell magammal cipelni, lerakom a bordó szófa brokátjára, hadd pihenjen, hadd heverjen!; a házat, és így a korpuszt is őrzik; míg én a hóhullás áldásában sétálok gondtalanul és elmélyülten, addig a dolgozószobában koccintgató barátok és akiben a leginkább hiszek, Elisabeth, vigyáznak rá, hogyha egyik oldaláról a másikra fordulna mégis, a keretről le ne essen, meg ne üsse magát, baj ne érje, és ne fázzon - betakarják majd, ha vacog, ebben biztos vagyok.
    Ez a hit, ez a téveszme visz a fényárban úszó főúton végig, míg azzal a jégpálcával haladok, amit régen a reykjaviki halpiac mellett egy bizonyos vak Sventől bagóért vettem, és ami olyan hideg, hogy néhány órás korzóra akár nyáron is használhatom. Emlékszem, amikor alacsony házába behívott, sajtot ettünk és importáfonyát, grogot ittunk az egyetlen szobában, egy olyan este, amikor a tömény cián is a hasznunkat szolgálta volna. Arra gondolok, milyen sűrű, összehajtogatható, bálázható köd gomolygott a lángvörös halászbárkák és a sötét víz fölött, "csillagtej", mondta a morzsolható ködre Sven, és kérte, férfi létemre is fogjam kézen őt, vezessem át a téren és az éjjelen, ha már a jégsétapálcát rám testálta. Úgy vélem, épp az a reykjaviki köd gomolyog, épp az a halpiaci hó szakad most, mint akkor rám és Sven nyakába, és éppoly gondtalanul bandukolok a kávéház felé, hogy megigyak valamit, mint akkor, a féléves éj sikátorában; nem bánt semmi, nincs más dolgom, csak ez a hosszú séta - és a haláltól nem félek. Szomorkás, délvidéki, dióbarna lánynak gondolom, aki még igen fiatal, nem lehet több tizenkilencnél, mégis, már mindenről lemondott - csak rólam nem; és majd egy enyhe, fájdalommentes napon, kora este jön értem; mosolyogva, de komolyan, át a lugason, a juharsor alatt, mint egy alacsonyan szálló, lányalakú felhő; mint a sötétedés előtt néhány pillanatra megjelenő bizonytalan, rövid életű párafolt. A kertből visz el, a borospohár mellől, az utolsó korttyal együtt - gondolom. Addig is, míg valahol engem keres, gondtalanul sétálok, lóbálom Sven pálcáját, a világirodalom remekeit olvasgatom, elücsörgök az utolsó évek nyugalmában, akár egy rég lezárt vidéki vasútállomáson, várom őt, és tartom a rendet, a szokásom.
    Látom, hogy kopott párkányra könyökölve bagózik egy vörös fülű, borvirágos nagylegény, talán egy vájár, ahogy fújja a füstöt a hópelyhek közé, a ködbe, fölém, amikor a ház tövében elhaladok; mérsékelt és jó a kedvem, jó a modorom is, hát biccentek neki, ő meg a délutánosok késő esti, gyári fádságával, mintha bonyolult sétáló-kérdés volnék, ő meg az ablakba rakott brutális válasz, visszabólint,
    amikor épp az oldalára fordítják otthon hagyott testemet. Szívem forró vágya, Elisabeth azt mondja: "Majd én tartom!" - és zongoraujjaival, mind a tízzel, úgy ragadja meg a bokámat, ahogy szombati szelésnél a keddi kenyeret. Rajta kívül hárman is állnak ott, némiképp tanácstalanul. "Ugyan már! Legalább egy óra, míg visszaér! De inkább kettő. Na gyerünk!"
    Ketten fényes villáskulcsokat halásznak elő az ezermester-ládikából, és meglazítják a rozsdásodó hatos anyákat, egyiket a másik után, végig az oldalvonalamon, töredező sarkamtól a nyaki ütőérig, hogy fáradt hátlapomról úgy emelhessék majd le a mellkasom, akár sallangmentes koporsóról a fedelet. Elisabeth tart erősen és lelkesen, ketten bütykölnek rajtam, a negyedik meg tétlenül, egyik lábáról a másikra állva türelmetlenkedik - "Na, mi lesz már?" -, majd a fülcimpáját hajtogatja, pontosabban beletuszkolja a hallójáratba, és kipattintja, újra begyűri, és megint kipattintja: "Na, mi van, nem megy?" Az SS-egyenruhás, aki fejtől próbálkozik, rárivall: "Ne rázd itt magad, rém idegesítő, inkább add ide a kontaktsprayt!" "Miért, nem megy?" "De, menni fog, ha végre ideadod! Befújjuk, és akkor menni fog." A cimpagyűrő a repedezett barkács-kofferben kutakodik, végül előveszi a kontaktsprayt, és odanyújtja az SS-nek: "Adj neki bőven, nehogy beletörjünk valamit!" "Ugyan már, észre se venné!" "Jó régen nyitották ki, mi? - kérdezi szívszerelmem, Elisabeth, aki változatlanul a bokámat fogja. - Nem csoda, ha nekem se sikerült." "Ne vacakoljatok már! Nem tudnátok iparkodni?" "Könynyű azt mondani! Berohadtak a csavarjai! Szerintem ebbe az emberbe sose néztek bele! Soha a büdös életben! - morog az SS segédje, míg a csípőm táján próbálkozik. - Miért nem jöttünk hamarabb, akkor nem kellene kapkodni. Egyébként meg, ha akarod, tessék, csináld te!" "A csőkulcsot!" - kéri az SS. Végre megnyikordul az első csavar. Majd a második. Kiesik az első, a másik elgurul. "Aha, aha, menni fog! - örvendezik az SS. - Nem fog ki rajtunk, szétszedjük a faszit! - és odafordul a cimpagyűrőhöz, aki ezúttal, a változatosság kedvéért az orrát piszkálja elmélyülten. - Legalább az anyákat összeszedhetnéd! Még a végén nem tudjuk összerakni." "Én azt se bánom - viccelődik életem szerelme, a szép Elisabeth. - Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen a belseje! Szóljatok, ha elengedhetem a bokáját!" "Itt kész" - jelenti be az SS-segéd markában tartva az összegyűjtött csavarokat. "Oké, ez is meglesz - így az SS. - Itt, a szíve környékén a legbabrásabb. Ez kurvára beragadt! Add ide a kalapácsot." A szív alatti csavarokat megkocogtatja innen is, onnan is, újra ráhelyezi a villáskulcsot, arra ráhúzza az alucsövet, és nekifeszül: "Ne szarozzunk!" Végre pattan a rozsda és enged az utolsó csavar is. "Juj, de izgi!" - lelkendezik életem párja, a módfelett karcsú Elisabeth. Némi ütlegelés után, alig egy perc múlva leemelik a mellkasomat és belelátnak a zsigerembe.
    "Apám! Ez nagyon durva! - kiált a cimpagyűrő. - Belül én is ilyen vagyok?" "Az kizárt, te sokkal egyszerűbb vagy." A főkórboncnok a halkan pörgő-forgó fogaskerékrendszerek, tarkabarka kábelkötegek vizsgálatába fog. Piszkálja az áttetsző csöveket, melyekben egy helyütt salátazöld, másutt szamócapiros folyadékok keringenek, hol sűrűn és lassan, hol hígan és gyorsan; fázisceruzával vizsgálgatja a szivárványszínű paneleket és aljzatokat, lupéval a tüdőlebenyek közötti nyomtatott áramköröket, időnként megmozgat, sőt kivesz és visszahelyez egy-egy biztosítékot, figyeli a hatást, leáll-e valami, megszűnik-e egyik-másik folyadék, gőz vagy gáz áramlása. A cimpagyűrő bambán csodálkozik, egyrészt a rokokó óramű bonyodalmasságán, másrészt a főkórboncnok magabiztossága és hozzáértése miatt. A segéd is a száját tátja, ám igyekszik hozzáértőnek mutatkozni, tehát közel hajol ő is, itt-ott szintén belepiszkál a rendszerembe, de csak megérint ezt-azt, félszegen és találomra, többhöz nincs mersze; talán úgy gondolja, ennyi is elég, ettől is az emberi mechanika szakértőjének tűnhet, de hozzá nem értése, infantilizmusa hamar kibukik, amikor letapad egy diódasornál, s úgy bámulja, akár a gyerek a karácsonyfa aranyboákba gabalyodó fényfüzéreit. A főkórboncnok hosszas vizsgálódás után felegyenesedik, a szerszámokat az asztalra rakja, és diadalittasan a reményteli Elisabeth csodálkozó tekintetébe néz...
    amikor letérek a főútról és átvágok az első platánok árnyéka alatt. November vége van, a lomboknak már híre sincs, nem is tudni, mi tart árnyékot, úgy tűnik, leginkább az erőteljes havazás baldachinja, igaz, a vén platánok totemoszlopai, törzsei és ágai is rendkívül vastagok. A kandeláberekben vibrál a reményteli láng, a szélvédőkről könnyű ezüst csorog, gyűlik a tetőkön a hó. Csillognak a bizonytalanul poroszkáló lovak és konflisok, másutt a parkolóban várakozó mének lehorgadó fejjel tűrik, hogy elázzanak; sörényükön billegnek a pelyhek, marjukon olvad a vatta, puha plüssorruk alatt forró leheletük hömpölyög, és amikor elhaladok mellettük, úgy tűnik, a köd az ő szájukból származik; néha horkantanak, megzörrenek a zablák, itt-ott nyál cseppen az útra - továbbmegyek. Egy fogat a pályaudvar felé hajt, odébb, a metróaluljárónál megáll, átballagok a túloldalra, kis híján belelépek egy gőzölgő lócitromba, méterekkel odébb is érzem a savanyú, de alapjában kellemes, otthonos, nosztalgiával telített lovardaillatot. Látom már a ködön át, a park túloldalán, a kávézó lunátikus sziluettjét, ahogy az apró pagoda a fény irányában görbülő fák alatt rémülten, a hófelhőben guggolva rám vár. Eltervezem, hogy úgy teszek most is, mint máskor, vagyis ezúttal is abszintot iszom, semmi mást.