Fátyol Zoltán
LEVÉL A "SÁTORKÉSZÍTŐNEK"

Maholnap szétesik minden
és darabokra hull a világ,
s talán az anyag is elemeire
bomlik majd - ki tudja -, könnyen

jut erre az ember öregedve,
maga is zuhanófélben, az
apokalipszis szele kerülgeti
egyre-másra, mert hiába szeretne

az örök lánggal hegeszteni
egybe mindent újra, mint egy
isten, vérét öntve a varratokba,
ha nem megy pik-pakra már semmi

sem, szinte csak a rutin visz
gyakorta: rutinos létezők leszünk,
szorgos kétkeziek a metafizikában -
forró, nagy tálak helyett, kimérve, imbisz

marad csak -, Te tudod, hogy mit
jelent ez, és azt is, hogy a mámor
nem hagy el mégsem, hogy a láng
tényleg örök, s mint egy konstans holmit

visszük magunkkal, vagy ő hord
minket rossz kacatként? Nézem
a mályva bíbor fejét és eszembe jut
egy szép rubáíd, ha néha nemes bort

iszom, eszembe jut egy másik...
Sátrat csináltál, ponyvája pusztai
szél, karója lélegzeted oszlopa,
s hiába nem vagy már, mégsem omlik...