"GYÖNYÖRŰKET ÍRNI"

A Levélféle Móricz Zsigmondnak nem tartozik az általam kedvelt Ady-versek közé, de a záró mozzanata, az itt következő episztola-sor címe - "gyönyörűket írni" - föllelkesít és magával ragad. Hirtelenjében meg sem tudnám mondani, hova, de ha már rájátszom ebben a pár szóban (sorban), némi ravaszsággal azt válaszolhatom, hogy oda és abba, ahova és amibe ez a tizenhat verses levél is visz - viheti: az érzelmileg ráhagyatkozó és belegondoló Olvasót. S nem egyik vagy másik mű, hanem együtt az egész, amelyet úgy próbáltam összerendezni, hogy a szomszédok sokféleképpen kapcsolódjanak egymáshoz, de akár a hasonlóság, akár a különbözés köti össze a verseket, a megelevenítő képzeletnek minél nagyobb mozgásra legyen szüksége - adódjon lehetősége. A sokszorozódás lesz reményem szerint az önmagukban is minimum kettőződő művek együttjátszásának különös hozadéka. Hogyne, hiszen mindjárt a két első darab hangja, hangulata s persze témája, ideje is mennyire más, bár mindkettő fájdalmasan "gyönyörű", amelyet a harmadik vers egy visszatekintő dokumentációval, enyhébb fájdalommal visz tovább és kapcsol a negyedik episztola elvont és konkrét, még áttetszőbb fájdalmú idilljéhez, majd szatirikus levél következik a mai magyar társadalom kulturális torzulatáról... De nem akarom egyszavas jelekkel végigkövetni - előre betuszkolni a verseket még irány szerint sem, bár tágasságuk ezt eleve kizárja, hiszen a korfestés is konkrét, a névvel megidézettekhez szóló levélben is ott van az általános élet- és világérzés, a széthullás rémülete és az ellenpont; a Brunszvik Terézhez, Omar Chajjámhoz, Hornyánszkyhoz forduló, önmagát vagy a TC-t szólító költők szövegeiben is a mai kín, a kapcsolatteremtés vágya, a kaptatás maga, a részvét lelki és költői bonyodalmai, keserűségei, és mindig, megint csak ezt kell mondanom, a fájdalom. Valamelyest még a fiatal költő sajátosan derűs és bájos, mert tudatosan megformált, finom versében is, mely az episztolák sorát zárja. Így sikerült - merészelem kimondani -: gyönyörűket írni.    
H. B.