GYURMAMŰ

Ennek a gyurmaműnek az alkotója ötéves kislány, aki apja kérdésére, hogy ki ez, mi ez, azt felelte: polgármester, majd hozzátette, mintegy magyarázatként: politikus.

Hozzám interneten érkezett a szobor képe, s az első pillanattól megragadott bohócos bája, az anyag, a szín és a mozdulat sajátos élettelisége, ereje, s persze mindezt egyedi érzelemhullámok is dúsították, hiszen öregebbik fiam öregebbik gyerekének művében gyönyörködtem - s gondoltam közben keresztül-kasul sokfélét.
    Már az első pillanatban eszembe villant, hogy az elragadóan humoros figura alkotója meghatározásától - polgármester, politikus - milyen erősen átváltozott. Legalábbis az én szememben. Az én készülékem szerint. Ami eddig a gyerekkéz rebbenő elevenségét mintázva kedves kajlaságként hatott, ami az esetlegességet és az anatómiai képtelenséget mulatságos jelentésekkel ruházta fel, most egyszerre ironikusba fordult. A polgármester bal oldali lapátfüle, hatalmas vigyorra húzott, kirúzsozott szája és hárító tehetetlenséget mutató karja bármilyen rendszerkritikai elemzésnek, korrupciót bemutató konkrét történetnek frappáns illusztrációja lehetne. Lehetne persze ellenkező tartalmak előhívója is, de a társadalom mai állapotában ez a két szó - polgármester, politikus - általános értelemben, sajnos, negatív képzetekre hangol.
     A szabadon készülő gyerekművek egyébként - elég sok élményem igazolja ezt - roppant rugalmasak, elemi erővel idézik az alkotó személyét, egész testi-szellemi működését, környezetét, és úgy rögzülnek, mintha aztán is élnének, megoldanák a szimbolikus világ nagy gondját, hogy - Goethe szavaival - ami rezgő jelenségben lebeg, megszilárdult tartós gondolatban. A gyurmamű valamelyest maga is rezgő jelenség, a néző bármilyen asszociációkat is társít hozzá, bármit lát benne. Alkotójának elnevezése vélhetően véletlenszerű, formális; bizonyára gyakran hallotta ezeket a szavakat, s a hangalakok jelentéseiktől függetlenül megtapadtak benne, s rámondta a figurára: polgármester, politikus.
    Végső soron a jó és a rossz együttlétéről, az örökös és megannyi szinten végbemenő kettőződésről van szó. Hajlanék az okoskodó  következtetésre, hogy ez a polaritás nemcsak a jelentésben, de a valódi, konkrét, tényszerű dolgokban is egymást áthatva létezik - mint lehetőség. De ha így van, akkor a használó, az alkalmazó emberen múlik, hogy (az adottságok határain belül) mi lesz belőle, mit művel vele. Jelen esetben például tőlem függ, hogy a gyurmaműhöz kapcsolt írásomat merre, mivé hajlítom. Kapóra jön nekem az alkotó legújabb értelmezése, aki egyik álmát elmesélve (szokásához híven) magyarázatot is közölt figyelmes hallgatóságával, hogy ne essünk tévedésbe; álom volt, hangsúlyozta tagoltan, tehát nem kemény, hanem olyan puha, és a levegőben volt, vagyis itt - s ekkor begörbített mutatóujjával megkopogtatta homlokát. Bámultunk persze, s én most a puha gyurmaműre az "álomszerű" jelzőt is rámondom, megírom egy mostanában kibújt, rokonértelmű verscsírámat, aztán rajzos képzeteimmel együtt a "szobrásznőnek" ajánlom.

SEMMI BAJ
Johannának

Álmomban az egész világot
átszitáltam neked,
barkácsoltam magamból
gyémántrácsos, egyetlenegyszer
használható szerkezetet;
zümmögve, nyögve, villámló
karokkal, buzgón dolgozott
a csodagép,
áramlott át a jó, helyre zökkent,
maradt a rossz, semmibe tűnt
a szenvedés;
milyen egyszerű, hogy örültem,
ezt megoldottam, nem kell
félned többet, nincs kockázat -   
aztán felébredtem,
és rettenet tört rám,
mi lesz veled
az árnyéktalanul működő,
ellenállást, harcot nem ismerő,
egynemű kattogásban;
ha tétje nincs, úgy
mindegy mi, melyik pillanat
milyen, miért és merre, meddig -  
egy pillanatig, ha rémüldöztem,
az álom szétfoszlott mögöttem,
egész valómmal
érzékeltem: a koszlott, kínzó
világ megvan, kiszámíthatatlan
és dirib-darab, tökéletlen, sötét
iszonyatokkal szabdalt;
szóval fölszabadultan sóhajtottam,  
jól van, semmi baj.

szöveg és kép | Horgas Béla