Kenyeres Zoltán
EGY ADY-VERS KÖRÜL
- Weöres, Heredia, Bródy -
(részlet)

A szép Holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke hőse,
Aki utálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent, titkos Holnap
S a szamárfüles Midász volt az őse.
Midász király sarja

Ady versének története van, s a történetnek előtörténete. A fuvolás-énekes pásztor, Marszüasz zenei versenyre hívja Apollónt, Zeusz fiát. Megállapodnak, hogy a győztes kénye-kedve szerint bánhat a vesztessel. Apollodórosz előadásában így hangzik a történet: "(...) amint megkezdődött a verseny, Apollón megfordította kitheráját, és felszólította Marszüaszt, hogy ő is cselekedjen hasonlóképp. Mivel Marszüasz nem tudott így játszani, Apollón lett a győztes: felakasztotta Marszüaszt egy magas fenyőfára, majd lenyúzta bőrét, és így végzett vele." Kerényi Károly megpróbálta szelídíteni a vad jelenetet, szerinte a történet voltaképpen álarcos játékra utal, s amikor azt olvassuk, hogy Apollón megnyúzza Marszüaszt, aki önhitten versenyre hívta, nem arra kell gondolni, hogy megöli, hanem csak lehúzza róla az álöltözékül felvett bozontos bundát.
    Weöres Sándor 1947-ben szonettet írt a történet alapján, de nem Kerényi Károly szelíd értelmezéséhez fordult, hanem még Apollodórosz előadásán is túltett. Nála már az első négysorosban csöpög a vér, a második feszíti a borzalom látomását:

s a nyúzott test, mint most-ölt békahús,
még ugrált, agyvelő nélkül bokázva,

Az első tercettben megjelenik a győztes Apollón, beletörli véres kését a megnyúzott Marszüasz ágyékszőrébe, a befejező háromsorosban pedig a buta tömeg ujjongását halljuk.

lenn ujjongott, dobolt ezernyi törpe,
katlanban forrt az óriás husa
és sok kis szájban szertefoszlott.

A nagy keserű, élet-keserű, történelem-keserű, ember-keserű versek közé tartozott ez a szonett. Először A hallgatás tornyában jelent meg (melynek öszszeállításában állítólag Fülep Lajos is közreműködött), aztán Bata Imre az Egybegyűjtött versek szerkesztésekor betette az Átváltozások közé, arra a helyre, melyet előzőleg elméletileg pontosan kiszámított.
    Weöres 1947-ben már távolodóban volt a megelőző években érzékelhető Hamvas-hatástól, de amikor hátteret keresünk versértelmezéséhez, mégis fel kell idéznünk Hamvas Béla egyik korábbi esszéjét, mely A láthatatlan történet című kötetében jelent meg 1943-ban. Poeta sacer. Arról szól, hogy az utóbbi két évszázadban végleg lángba borult a "Temenos", a szent hely, a közös élet szent köre, sötét hatalmak betörtek és felgyújtották. Hamvas Evolát idézve írja, hogy akik valamikor a szent hely védelmezői voltak, egymás után elbuktak, eltűntek és elpusztultak. Az öntudatától megfosztott és félelmes járványba esett tömeg, mely nem érti már saját igazi érdekeit, diadalmasan ujjong, valahányszor kudarcot vall egy-egy újabb mentőakció, és újból elbukik egy-egy nagy ember. Egyedül a költő maradt őrhelyén a visszavonulás, széthullás és megadó beletörődés általános világállapotában, ő az egyetlen, aki még védelmezi a Temenost. A költő ezért "sacer"-lény: mint a szó eredeti jelentése mondja, egyszerre szent és átkozott, fenséges és nyomorult. Neki kell őriznie a szent helyet, neki kell magára vennie a nép sorsát, mert a nép már olyan mélyre süllyedt, hogy vétkeit nem látja.
    Weöres szonettjében talán a második háromsorosban ujjongó, zabáló "ezernyi törpe" származik - huszadik századi történelmi tapasztalatok mellett - a Hamvas Béla-i, Julius Evola-i filozófiából. De a versben megjelenő Apollón nem sötét erő, amely meg akarja rontani az embereket, jobb is, rosszabb is: egykedvű gyilkos, hatalmi erő, számára az emberi világ a lukianoszi-erasmusi-schellingi világszínház része. Néznivaló. Ahonnan nézi, a "kopár mennybolt" pedig abban az intertextuális értelmezési mezőben helyezkedik el, amelyhez Illyés Úrfelmutatása is tartozik. És Marszüasz? Itt már csak megnyúzott holttetem. Nem kihívó, nem is a láng őrzője, talán költő, muzsikus, művész, talán áldozat, de semmiképp nem magasztos hivatású "sacer-lény". Weöres, aki a "nagyság" szót áthúzva írta le, későbbi éveiben a költő képzetét egyre inkább a kézműves kismesterek, a "mesterkedők" fogalmával artikulálta. Ő az, aki végérvényesen szakított a költő és a költészet romantikus hivatás-etikájával, s azután, hogy keresztben áthúzta a "nagyság" szót, a humorosság területére tolta a lángoszlopos ars poeticákat. Az 1947-es szonett kihozta a költőt a Temenos szent helyéről, de egyáltalán nem lett jobb véleménye az emberről, a világról és a hatalomról.

*

Meglepő kérdések vetődnek fel Weöres szonettjével kapcsolatban, ha elolvassuk Heredia Marsyas című versét. (Bárdos László hívta fel figyelmemet erre az összefüggésre.) Ez is szonett, ez is az Apollodórosz (Ovidius és mások) által elmesélt történet "utánjáról" szól. Már megtörtént a tragikus verseny, Apollón már felakasztotta és megnyúzta a szerencsétlen - ahogy Heredia nevezi - "chanteur de Cél?ne"-t. A véres húscafatot a szél himbálja a tiszafa ágain.1

Rien qu?un lambeau sanglant qui flotte au tronc de l?if
    Auquel on l?a lié pour l?écorcher tout vif.

Elborzasztó kép a parnasszista formaeszmények legtökéletesebb megvalósításával. A kifinomultság és a borzalom egybefonódva jelenik meg a vers hangzásának és vizuális elrendezettségének ugyancsak egybefonódó síkján. Marszüasz hangszerének hangjával valamikor oroszlánokat szelídített, madarakat oktatott. Apollón most elpusztította a hangszert.

    De son plectre de fer a brisé tes roseaux
Qui, domptant les lions, enseignaient les oiseaux;

Hogy kerül nád (roseau) a történetbe? Heredia talán nádsípra gondolt? Ezt törte össze (brisé) a gőgös hellén? (A második négysoros kezdődik így: Le jaloux Cithar?de, orgueil du ciel hell?ne.) De akkor miért áll a szó többes számban? A jelenet egy fenyőligetben játszódik. Alighanem a vizuális rím miatt, ami fokozott szépséget ad a formának. A "nád" rímhívója a "madarak" szónak, a második négysoros második és harmadik sorában. Nyelvileg és tartalmilag hangozhatna így is: "ton roseau - les oiseaux". Hangzási rímnek ez is tökéletes volna. De a korábbi korok francia költészete a hangzási rímet, ha lehet, kiegészítette az íráskép vizuális hatásával. (A fonetikus magyar helyesírás nem ad alkalmat a költészetnek ilyen látványhatásra, az ugyancsak nem-fonetikus angolban viszont annyira megszokták már, hogy az "eye rhyme" akár helyettesítheti is a hangzási rímet. Az angol olvasó már a 18. században megelégedett a vizuális rímmel.) Heredia a parnasszista szépségideálhoz híven a kettős rímhatást érvényesíti: "tes roseaux - les oiseaux. Ennek az esztétikának jegyében a medialitási értelmezhetőség (a szép látvány) esetenként előbbrevaló volt a szemantikai magyarázhatóságnál.
    Weöres Sándor 1957-58 után írt szonettjeiben érzékelhetően közel hajolt a francia parnasszisták feszesre fogalmazott, tömörré csiszolt sorképzéseihez, s előzményként ide sorolható (miként Bata Imre tette is) a Marsyas és Apollon. Ez is trófeum volt, kis beszélő dombormű, hangos szobor, emlékmű, akárcsak Heredia híres 1893-as kötetének legtöbb darabja. Az alkotómód látható, érzékelhető, tudatos és szándékos hasonlóságán túl azonban meglepő és különös tematikai jelenetezésbeli hasonlóság is van Heredia Marsyas-a és Weöres verse között. Olyan, mintha olvasta volna a francia szonettet, mintha ismerte volna Heredia versét. Mindkettő narratív uralmú líra, mindkettő döbbenetes, naturális képekkel festi le a verseny utáni terepet, s a képek hasonlítanak is egymásra. Weöres verse - Heredia versének ismeretében - azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy Weöres le akarta fordítani a francia verset, aztán inkább csak átdolgozásra gondolt, majd elszakadva a francia mintától, de mégis közel maradva hozzá, önálló verset írt. Olvasói benyomáson túl erre a feltételezésre azonban semmiféle támpontunk nincs. Weöres tengernyi fordítása között Herediának egyetlen verse sem szerepel. Soha nem fordította, arra sincs adatunk, hogy olvasta volna, arról sem tudunk, hogy olyan jól tudott volna franciául, hogy formai-tematikai kutatás céljából rendszeresen olvasott volna francia verseket. (Pályakezdő korszakában hatással volt nyelvi-versszerkezeti kísérleteire Valéry Tengerparti temetője, de ezt is alighanem csak Kosztolányi fordításából ismerte.)