ÚJABB SZÉRIÁK

A korszerűség szerteágazó és irodalomban kitapintható egyik jelenségét szeretném érinteni, a minőség vagy inkább a minősítés kérdését. A Walter Benjamin-i kifejezés, hogy a technikai sokszorozhatóság korában élünk, történet- és kultúrfilozófiai távlatokat fog át: az eredetileg kultuszba (és rituáléba) ágyazott egyedi műalkotás képiségével s a kép aurájával szemben ma a technika által sokszorosított, egyediségét és auráját vesztett képmás áll (a tömegességnek megfelelő hangulatok kiszolgálására). A technika "tökélye" azonban a különbséget szinte észrevehetetlenné teszi, mert megváltoztatja például az érzékelést is. A "kiállításérték" fontosabb lesz az "auránál".
    Domokos Mátyás 1975-ös "versírógépe" egy sci-fi novella groteszk ötletéből született, s ironikusan mutatja meg a Benjamin leírta jelenség következményeit: a vers tömeggyártásának siralmas valóságát. Bár innenről nézve úgy tűnik, idilli a kép. Akkor még jócskán akadtak, akik ismerték a "prima intentio" és a "secunda intentio" arisztotelészi különbségét, érzékelték és művelték a kritikusok ebből fakadó hivatását. Akik tudták, hogy a műalkotás az elsődleges valóság, hozzá képest minden intézményi és elméleti tevékenység csak származtatott lehet: az előbbi az utóbbinak minden látszat ellenére is kenyéradó gazdája. (És nem fordítva.) Elemi érdeke tehát, hogy ne elégedjék meg hamisítvánnyal, hiszen neki kell azt elfogyasztani. Ha a mai díszleteken, e gyönyörű pannón végigtekintek, azt látom, hogy a "mellékszereplők" lassan kiszorítják a "főszereplőket" - a származtatott tevékenységek és diszciplínák az orsó tengelyének szerepét játsszák. Művek, jelentős művek (életművek) persze ma is születnek, de nem látom, hogy más, mint az a bizonyos "kiállításérték" figyelmet keltene. A kritika (média) is csak a feltűnőt vadássza.
    De számunkra miféle tanulság kotyvasztható ebből - mit kezdjünk tapasztalatunkkal? Vagy akár a napi gyakorlatban: vajon rendelkezünk-e elegendő fogékonysággal és hajlandósággal, hogy a műalkotás értékeit önmagában és önmagáért nézzük és szeressük, s ezekre (mintegy a tolmács szerepében) akkor is képesek legyünk rámutatni, ha az alkotó szerény vagy szegény (fogyatékkal élő!), mert művészetét cirkuszi effektekkel nem szeretné kihangosítani.
    A művészet, mióta világ a világ, aurával rendelkezik, de mivel manapság áru is (kiállításértéke van - kell, hogy legyen), hátránnyal indul az áruk versenyében. "Megbotlik óriás két szárnyában, ha lép." Ha a civil szférában és a hétköznapokban (legalábbis elvileg s az ún. kisebbségekre való tekintettel) ma már jogos igény a pozitív diszkrimináció, ez azt a törpe minoritást is illesse meg, amelynek képviselői a "dologra" és "csakis a dologra" nézve tiszta művészetet gyakorolnak vagy igyekeznek gyakorolni. Voltaképpen azt szeretném makacsul javasolni, hogy öntsünk tiszta művészetet a kritikába!
SUHAI PÁL