Hollós Máté
KORTÁRS VAGY MODERN?

Kortárs zene... a tömegek számára riasztó fogalom. Taszító hangzásvilág, élvezhetetlen rendetlenség - mondják sokan még azok közül is, akik a múlt művészi muzsikáját szívesen hallgatják. A mai zene fogalmát vizsgálva legtöbben a könnyű műfajok igénytelenebbtől az igényesebbig terjedő, széles választékából merítenének. Ki tehát a kortárs? És mi a mondandója?
    A művészi zenében - szívesebben használom ezt a kifejezést, mint a nyársat nyelten hangzó komolyzenét - a minden korábbinál szerteágazóbb irányzattömeg madártávlatból nézve két csoportra oszlik. Az egyik új eszközöket keres a hangzás, a zenélés módja, a kompozíció szerkesztettsége terén. Óvakodjunk a "kísérletező" megnevezéstől, hiszen minden mű kísérlet a benne felvetett gondolat és szakmai ötletek mind teljesebb megvalósítására, és bár a szerző kikísérletezhet egy eszközt műveiben, az általa képviselt irányzat semmiképp sem száraz experimentum, hanem esztétikai jelenség. A mű lehet in vitro kísérlet, de az alkotói munkásság csakis in vivo az úttörés próbája. A másik irányzat vagy csoport a posztmoderné, a neo- és retro-törekvéseké. Aligha kell magyarázni, mi hajtja a pionírokat, a járt utat a járatlanért szenvedélyesen elhagyókat. De mi vezet valakit visszafelé? És csakugyan visszafelé tart-e, aki a közelmúlttal lép kapcsolatba?
    A közelmúltat azért említem, mert a "modern szellemű" irányzatok is kötődnek a zenetörténethez. Az európainak a barokk előtti korszakaihoz, a középkorhoz, a reneszánszhoz, amelyek sokban különböznek kontinensünk utóbbi háromszáz évbeli zenéjétől időkezelés, harmónia- és formavilág terén. És Európán kívül javarészt népzenékhez, amelyek - mint auditív hagyományokon át öröklődött kultúrák - döntően más alapokon nyugszanak, mint a lejegyzett, tehát mind bonyolultabban komponált európai muzsika.
    A posztmodern "visszahajlók" a 20. századra válaszolnak. A korra, amelyben - sommásan fogalmazva - az európai zenetörténet harmóniai fejlődése eljutott a hangnem elhagyásáig, s a hangok megszólalási rendjét mind átfogóbban meghatározó szabályok léptek a zeneszerzői eszköztárba. Ugyanez a kor a kötöttséggel a zene paramétereinek (ritmus, hangmagasság, harmónia, hangszín) egyre teljesebb szabadságát állította szembe, s a hangok szervezésében a véletlennek adott szerepet. Ez a kor, akár az egyik, akár a másik irányban haladt, elveszítette a a barokkban, a merőben más zenei szellemet hordozó klasszicizmusban és a zenei köznyelvvel végleg szakító romantika megannyi stílusirányzatában is jelenlévő folyamat érzetét. Az érzetet, amelylyel ráülhettünk a muzsika hullámaira, s bár el nem andalodhattunk, hiszen figyelni kellett a gesztusokra, történésekre, vezetett bennünket a szerző és a szerkezet, nem kerültünk szüntelen útvesztőbe, nem kényszerültünk minduntalan az újrakezdés érzékelésére. A posztmodern a 20. század elejéhez próbált visszafordulni, oda, ahol elveszni vélte a zenetörténeti fonalat.
    Könnyűzenészek - "bélyegzik meg" őket az úttörő szelleműek. Csúnyisták - bírálják ők a fül számára kevésbé vonzó, újszerűbb eszköztárral zenélőket. Nem kell igazságot tennünk. A két gondolkodásmód bármelyike nélkül hiányos lenne korunk zenéje. A szűzföldet törők nélkül azért, mert ők hoznak új tájékozódási pontokat. A posztmodernek nélkül azért, mert a 20. század művészi zenéje messzire eltávolodott a tömegektől. A közönség visszaszerzésének első csapata a 70-es évek amerikai avantgárdjában a repetitív irányzaté volt, amely - mi mással: fiziológiai hatással - a ritmus folyamatának újraélesztésével szinte a popzene riválisává vált. A hangnemiséget újrafelfedező posztmodernek a dallam- és harmóniavilág terén hódítják vissza a követhető folyamatot.
    "Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?" - kérdezhetnénk Kölcseyvel. De régi korokat olyan együttállásba hozni, mint Orbán György teszi Apokrif sorpár című dalában, amikor a bachi kétszólamú invenció szellemét (nem hangjait!) idéző hangszeres kíséretével a beat hangvételét irizálja, vagy mint Vajda János Karnyóné operájában, amikor Purcell Dido és Aeneasából Dido búcsúját idézi és ötvözi a humor jegyében még a magyar népi éneklés asszociációjával is, frappáns jelzése, hogy az így komponáló szerzők távolabbi elődeikkel vállalnak közösséget, méghozzá nem is eggyel, hanem egy időben nem is élt többekkel. Vagyis nem epigonok, hanem a múlt különböző rétegeinek sajátosan mai szemszögű összefényképezői.
    Közben számítógépes zenei központok szüntelen megújítják felszereléseiket, s szinte génsebészetet végezhetnek a hangokkal. Mások posztmodern visszatekintések nélkül is rátalálnak a múlt század közepén csaknem fölszámolt tonális (hangnemhez kötődő) zenélésre. (Többek között ennek köszönheti népszerűségét az észt zeneszerző, Arvo Pärt).
    Népszerűség - értelmezhető-e ez a fogalom korunk művészi zenéjével kapcsolatban? Az úttörők kortárs zenei fesztiválok körforgásába próbálnak bejutni, ahol szakértők és magukat értőnek álcázók esküsznek rájuk. A posztmodernek, neo-tonálisak megtalálnák helyüket a klasszikusokkal azonos műsorokban. Ám nagy úr az előítélet. A "fogyaszthatóbb" szerzőt sem látják szívesen szendvics-koncertműsorokban a szervezők, mert félnek, a mai komponista elriasztja a régiek zenéjére kíváncsiakat. Lemezeik sem fogynak könnyebben, mint "alkimista" társaiké.
    Népszerűségről talán csak a könnyűzenében beszélhetünk, noha ott is sokat változott a helyzet. Eltűnt mögüle a társadalmi tartalom: már nincs underground ellenállás woodstocki módra, vagy a nyugati szellem importálása a vasfüggönyön innenre. Csak üzlet van, egyre drágább sztárcsinálással, s az ismert technikai okokból egyre kevesebb eladható hanghordozóval. Az emberek többsége mégis ebben a műfajtömegben talál kedvére valót, s ezekben - nem a silányakról, hanem a jókról (is) beszélünk - voltaképp az európai zenetörténet összhangzattanát és melodiáriumát hallgatja új ruhába hangszerelve, etetőbb (folyamatos) ritmusalapra ültetve. Mindezzel megteremtve a háttérzenélés lehetőségét, amely megengedhetetlen lenne a művészi zene alkotásai esetében, bár ott is egyre gyakoribb. Mintha olvasás helyett csak átfutnának egy regényt. Vagy mint ahogy képet, szobrot néznek a kiállításon: egy pillantás - láttam. A zene időbeli művészet: nem lehet elsiklani fölötte, a darab annyi ideig tart, amíg szól. De ha nem követjük a folyamatot, a zenei történéseket, az eszközöket, elsiklik a mondanivaló. Ha így közelítünk a nemzedékek során át vérünkbe ivódott klasszikusokhoz, nincs módunk az ismeretükre - nem a felületes elsiklásokra - építő posztmodernhez, s még kevésbé az új nyelv tanulásához, az avantgárd irányzatokhoz. Közismert tény, a zene: nyelv. Közléseit érteni kell, értéséhez, élvezetéhez ki kell építeni az idegpályákat. Elég érezni - hallom az ellenvetést. De aki csak passzívan érez, és nem viszonyul aktív fogadókészséggel a beérkező impulzushoz, annyira jut a zenével, mint passzív szerető a szerelemmel.
    A közönségben van a hiba? Még a kérdés leírása is fáj. Senkiben sincs hiba, s bizonyos mértékig mindenkiben van. Az alkotóban nincs, mert az ő dolga, hogy a zenetörténet építményén elhelyezze az újabb követ. A közönségben nincs, mert nem a hallgatók tehetnek az eltávolodásról. Sokszor leírták már: a gondok gyökere a 19. században van, amikor elkezdődött a zenetörténet korábbi évszázadainak előadása (Mendelssohn Bach-tolmácsolásával), s megszakadt a zene azonosítása a mindenkori jelenbelivel. Ennek következménye lett a 20. század hajnalára a könnyű műfajok kialakulása, a zene korábbi egyanyagúságának megszűnése (Bach, Mozart még azonos eszközökkel és igényességgel szőtte miséit és tánctételeit). A könnyebb hallgatása és a hangfelvételek, koncertek műsorának muzealizálódása nem tette szükségszerűvé és kívánatossá az új nyelv tanulását. A meg nem értett komponisták a kontaktusteremtés, a szélesebb közönség előtti megmérettetés lehetőségétől megfosztva jártak úttalan utakon és életműnyi zenével kitaposott tévútjaikon. Akadnak zsenik a múlt század történetében, akik sosem válhatnak szellemi értékükkel azonosan kedveltté (például Webern), s akadnak kóklerek, akik meg nem értettségüket - legalábbis egy ideig - hasonlíthatják a korukban részben visszautasított zsenik, például Bartók vagy Sztravinszkij sorsához.
    Tömegekről ábrándozunk? De mikor hallgatták tömegek a művészi zenét? Az idillinek ábrázolt korban, amikor Esterházy vagy a porosz Nagy Frigyes oly értően viszonyult a számára írt művekhez, az arisztokrácia, majd a nagypolgárság kiváltsága volt e muzsika, az alsóbb osztályú tömegeknek maradt a népzene. Ma azt hisszük, a demokrácia kaput nyit bárki zenei neveltetése előtt, s valóban mindenkié lehet az igényes muzsika. De miként a porcelán tányért és ezüst evőeszközt is megfizetni képes jómódúak ugyanannyi pénzért inkább műanyagedényből, kézzel csipegetik a sültkrumplit a gyorsétteremben, a tömegek a zenében is megtalálják a maguk sültkrumplijához vezető utat. Nem is ez a baj, hanem a sültkrumpli kizárólagossága.
    Addig ugyanis a kevesek kérdése marad, hogy modern-e a kortárs.