HALBIOLÓGIA

Van-e a humornak - az eredendő, személyiséget kiteljesítő belső nedvnek - energiája? Olyan, mint vulkánkitöréskor a láva fortyogásának-ömlésének? Kevésbé teátrálisan: amikor a humor tálalásának, mindenekfeletti érvényesítésének nem látni akadályát. Pedig kellene, hogy legyen, mert kitörése alkalmatlan időben sorsot érinthet, karriert tehet tönkre, esetleg az egész életet. Vagyis az emberben rejlő humor akár el is szakadhat az értelemtől, a fegyelemtől, és önmaga megnyilvánulási formájává válik, olyan energiává alakul, amelyet nem befolyásolhat többé emberi akarat. Önállósodik, megszemélyesíti önmagát.
    A múlt század ötvenes éveinek közepén jártam a gyakorta kísérleti terepként használt Madách gimnáziumba; s az oktatásügy - talán szovjet példá-ra - kipróbálta rajtunk a kisérettséginek nevezhető vizsgáztatást. Az utolsó év közepén egy testület felmérte, alkalmas-e a diák az érettségire. Döntésükön sok múlott, ezért az osztály feszült légkörben magolta otthon a tételeket, és a vizsga napján - az élővizsga napján! - is mindenki nyakkendőt kötött (fiúosztály lévén) és igyekezett jó benyomást kelteni a bizottságban.
A folyosón várakoztunk, az osztályterembe egyenként, névsor szerint szólították a tanulókat. A kint izgulók az ajtóhoz tapasztott füllel lesték-hallgatták a bent vizsgázó feleletét.
    A katedrán négy tanár ült: az osztályfőnök, egy szaktanár, az iskolaigazgató és az oktatásügyi minisztérium referense. A vizsgázó diák dobozból húzta ki a cédulát, melyen az előadandó tétel szerepelt, átnyújtotta az osztályfőnöknek, aki kinyitotta, és felolvasta a vizsgázónak.
    Biológia-kérdést kaptam. A halak biológiájáról, az uszonyosok evolúciós tagolásáról, ezen belül a szervek kialakulásáról, illetve a környezet hatására végbement fejlődésről kellett beszélnem. A vizsgabiztosok hátradőltek székeikben, a szaktanár barátságosan felszólított: - Hát akkor kérem, mondja el nekünk, milyen halfajtákat ismer.
    - Halászlét - feleltem, s tovább soroltam -, rántott pontyot, fogast, ráchalat, töltött harcsát, sügért majonézzel...
    Nem érettségiztem.

Mi történt? Nyilvánvaló, hogy az intellektuális öngyilkosság alig érthető és magyarázható esete következett be, a helyzetben rejlő komikumot egyszerűen szabadjára eresztettem. Közben nem tűnt el a logika, hiszen a kérdésre feleltem, mégpedig a tárgykörben maradva. A humor manifesztálásának lehetősége elsöpörte a fegyelmet, az önuralmat, az anyag ismeretének és ismertetésének elsőbbségét; a lehetőség tehát önállósodott és valamiféle energiagombóccá vált bennem. Nem tehettem ellene semmit. Tudtam-e az anyagot? Vagy hirtelen "elsötétült minden", pillanatnyi emlékezetkiesés, a készületlenség kínos felismerésének feloldása? De aztán sem rekonstruktálhattam a helyzetkomikum folyamatát. Annál is kevésbé, mert az egészet tudatom alá rejtettem: mintha elfeledtem volna. Huszonöt évvel később idézte fel egyik osztálytársam, aki akkor ott hallgatózott a terem ajtajánál.
    Lehet-e az ilyesmit elfelejteni? Tudjuk persze, hogy az agy ugyancsak hasznos képessége a rossz élmények háttérbe szorítása - a túlélés érdekében. A humornak mint oldószernek megint csak köze van a biológiához: nedvei megteremtik saját elementjüket, energiává változnak, és vagy felemelik vagy magukkal rántják hordozójukat, az embert.
HANDI PÉTER