Bécsy Ágnes
SALTO HUMORTALE

"Igen tisztelt hölgyeim és uraim, Lawrence Sterne föltette a legnagyobb kérdést, amit ember föltehetett: meddig mehetek el a nevetéssel? Kiderült, hogy ez a határ messze túl fekszik mindazon, amit eddig hittek. Szeméremből, de inkább képmutatásból, e kört szánalmasan leszűkítették. Ahol a hülyék már régen sírnak, ott a nagy Sterne még mindig hahotázik. A humor van a legmélyebben. A humor a maya utolsó fátyla. A legszentebb fátyol. Az utolsó valóság. A humor alatt már csak a semmi van. Az örvény. Ezt tudta Sterne, hölgyeim és uraim."
    Az idézett szöveg Hamvas Béla Karneváljának VI. részéből való, s az ostrom kezdetekor hangzik el, midőn Bormester Mihály három, szembetűnően karamazovi vonásokat mutató fia éppen lakásuk preventív feldúlásában merült el; ablaktokok kifeszegetése, kályhák döntögetése, szekrények bezúzása közben harsog Máté szónoklata. Közben bátyjával épp a kellő óvintézkedést végezteti el az Encyclopedia Britannica azon kötetének biztosítására, melyben a Sterne-ről szóló címszó is található: "Csak kakálj csendesen", mondja a köteten guggoló Gergelynek, "ezzel megelőzöl mindenkit, aki ide akarna kakálni. Mégiscsak más, ha valaki a családból..." - Hadd utaljak itt rögtön arra a sajátos motivikus összefüggést mutató későbbi jelenetre is, mely az óvóhely hevenyészett árnyékszéke előtti sorbanálláskor zajlik, amikor is Fenyő Rafael, a klasszika-filológia tanára, nem bírván sértett méltóságával, a nyílt színen végzi el kifakadását. Gergely higgadt, de humortalan hévvel kényszeríti térdre, s a görögös arcélt háromszor veri bele az opusba. "Éljen, éljen Bormester Gergely! Hogy volt!" - zeng a derűs ováció.
    Bormester Mihály atyai töprengéseivel egyetértésben megállapíthatjuk, hogy Gergely, a derék, közönséges ember, a mindenkori közmegegyezés értékrendjének cselekvő szolgálója; humortalanságában a komikum mindenkori ágense: végezze bár a magáét vagy szankcionálja a más által végzett dolgot, öntudatlan aktora mindazon helyzeteknek, melyekből nevetés fakadhat. Máté, a sánta ördög, a dolgok (s a dolgot tevők) mindenkori fonákságát és paradoxonát reflektáló filozófus kaján; ő az emberi helyzetek s az egész teremtés komikumának "re-ágense": cselekedve is csak csúfondáros rezonőrje annak a világnak, amelyben fensőbbséggel elkacagja életét. Apjuk szerint a "szokásos patológ emberfigurációk" ők ketten - a nevetséges és a nevettető nevető - abban a Sterne-re hivatkozó karneváli Bormester-világban, amelyben "mindenki abból él, hogy a másiktól saját elintézetlen ügyeit kéri számon. Ahol az ember abból él, hogy a saját őrületéért a másikat vonja felelősségre." Gergely és Máté egyaránt hétköznapi bolondjai bolond világuknak: mindkettő a maga álomvilágában él, legfeljebb annyi a különbség, hogy Gergelynek "nincs is kedve felébredni, ő így is egészen jól érzi magát. Máté, mint a paprikajancsi, álmából ki-kiugrik, aztán vissza, a dobozból ki és vissza."
    Értük nem aggódik Bormester Mihály. Aggodalma a harmadikat illeti: Jusztint. "Hogyan fogja ez az ember ezt az életet kibírni! Hogyan fogja kibírni, és milyen sebeket kap, hogy fog szenvedni!" A két "szendergő" mellett ugyanis Jusztin a "felébredt" ember. A normális. Vagyis a szent. Akinek nem elég se Gergely humortalan derekassága, se Máté filozófusi nevetése, aki nem másokon kéri számon saját belső dolgait, de minden pillanatban cselekvőleg és ítélően továbblép az őrületeken és továbblép önmagán is, mielőtt önmaga rögeszméjévé válhatna. Valóban: hogy lehet kibírni azt az életet, mely a teljes felébredtségben folytonosan áthatol a maya utolsó, legszentebb fátylán, miközben teljes meggyőződéssel és minden aktivitásával innen is marad a semmin?
    Talán csak a keleti bölcselet nevezetes névtelenjei tudják erre az el nem beszélhető választ, s egyetlen érdemleges információnk róla: a Buddha mosolya. Melyben eltűnik tragédia és komédia, fenség és humor, mert túlment (miközben innen maradt) azon a határon, ameddig a nagy Sterne a kalauzunk. Mindenesetre tudnunk kell: e határ átlépése - szó szerint - életveszélyes. A "szokásos patológ emberfigurációk" egyaránt a megsemmisülésbe hullanának e határponton - ki-ki a maga módján. Ez adja bevezető kérdésünk valódi súlyát: "Meddig mehetek el a nevetéssel?" De vigyázzunk: a kérdés csak egyes szám első személyben tehető fel! Ebben van értelme és tétje.
    Ami az emberiséget általában és nagy vonalakban illeti - nos, az emberiség elég messzire ment el, s méghozzá már nyomban a kezdetekkor, de ha most megvizsgáljuk a humor világtörténelmének határait, nem biztos, hogy sokkal okosabbak leszünk a saját mértéket illetően. Mégis: tegyünk néhány hasznos észrevételt.
    Kezdetben, tudvalévő, a világ teremtése volt. És a fonákja. Ugyanis a káoszból kiemelkedő kozmosz fenséges és szent mítoszaival egyszersmind megképződött profán és komikus változatuk is, a magasztos ördögi travesztiája: a tragédia gyökerén virít kezdettől a szatírjáték és a komédia, a misztériumok, moralitások és trópusok tövében fakad a farce és a burleszk; ahol a legkomorabban fenyeget a hús halála, ott harsan föl nyomban a carne-vale; nincs istentől való királyság pünkösdi királyság nélkül, s az uralkodói hatalom mindenkor kihívja az udvari bolondot; valahol csak megérződik a Teremtő magasztos jelenléte, ott kell szükségképp megpillantanunk a sánta ördög vigyorát. A Teremtés, úgy tetszik, nemcsak minden dolgok kezdete, hanem a viccé is.
    Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a generikus sorrend megfordíthatatlan: a travesztia derivált forma; a komédia levezethető a tragédiából, de fordítva nem; a profán értelme abban van, hogy a szenthez képest tételeztetik. Ugyanakkor a kozmosz rendjébe nevetve betörő káosz uralma szigorú korlátok közt marad. Mindent elnyelő hatalmát féken tartja valami, a szent rítushoz fogható s ahhoz rendelt mérték: megvan a maga helye és ideje. Amiként a szent tremendumé is. A lét végső polaritását - minden és semmi között - kezdetben a rítus ciklikus rendje oldja meg az emberi világ szintjén. Önmagába visszatérő időtlenségében akkor is, azáltal is a kozmosz szép rendje teremtődik újra, hogyha a káosz valóságát engedi időleges uralomra: a pórul járt ördög végül mindig az istenség szolgájává aláztatik.
    A cseperedő emberiség aztán, mint ismeretes, a civilizáló idő haladtával egyre messzebb került a teremtő kezdetek borzongató élményétől, érdekeltsége fokozatosan önnön teremtett világának profanitása felé fordult, ahol a rítust felváltja az okszerű és célszerű meg a gépies. A szent ügyek végső konzekvenciáit közben emberünk lustán és balgán rábízta a tű fokán tevéket s a hegyén angyalokat számláló teológusokra, a káoszt, kozmoszt s a kettő között az ő szent hivatását pedig a tudományos logika retortáiban ehetetlen fogalmakat desztilláló filozófusokra (ami többé-kevésbé ugyanaz). Ennek során indultak burjánzásnak egyebek közt a humor véget nem érő elméletei is.
    Köztük a legkorábbra nyúló, s tán legvirulensebb: a hiba-teória. Vagyis az az elgondolás, mely a szép, ésszerű, erényes, eleven álarcában megjelenő torz, irracionális, erkölcstelen, gépies vonások lelepleződését tekinti a nevetés forrásának, s következésképp a nevetést a világ hibáit cenzúrázó, korrigáló, erkölcsnemesítő és társadalomformáló eszköznek. Ez a koronként komoly pátosszal képviselt pedagógiai elgondolás különös előszeretettel volt a szűkebb értelemben vett humortól elváló gúny, irónia és szarkazmus műfajai, mindenekelőtt a szatíra iránt. Bizonyos kételyt ébreszt azonban az elfogulatlan szemlélőben, hogy a gúny legelkötelezettebb műfajai tudnak a legmeszszebbre távolodni a komikumtól és a derűtől; a legközelebb kerülni a nyegle vagy nagyképű, heccelődő, piszkálódó, kárörvendő, maliciózus gonoszsághoz; a legőrjöngőbb gyönyörűséggel triumfálni az ellenfél fölött; s már az urbanitás görög és latin kezdeteitől az ördöngősen csúfolódó népi humor trágárságát messze megszégyenítő obszcenitással szolgálni a nagyérdeműnek. Ezek után aligha csodálható a pedagógia teljes világtörténelmi kudarca. Sem az újabb humánus és pluralista teóriák, kivált a feminizmus berkeiből felharsant csatakiáltás: a humor nem más, mint véres verbális agresszió!
    Az agresszív jelenség esztétikai és erkölcstani karrierje rossz fényt vetne az emberiségre, ha nem jönne segítségünkre az elmélet néhány további markáns komponense. Nem elsősorban az önálló csoportnak tán nem is tekinthető, hisz oly költői és elragadott méltatásokkal élő delectatio-tanok segítenek, melyek ezt az irigység, káröröm, hiúság, felsőbbrendűség - egyszóval könnyen nyert fölény - örömteli élvezetével megajándékozó hárpiát testnek-léleknek feloldódást nyújtó, önérzet-emelő, gátlások és szorongások igájából feloldozó, megváltó tündérként ünneplik, ki frissíti a testet, élesíti az elmét, felvidítja a kedélyt, s a szabadság közös mértékével enyhítve a szükségszerűen konfliktusos emberi helyzeteket, megkönnyíti a résztvevők között az érintkezését, sőt, akár vonzalmakat is gerjeszthet - hiszen ezen a ponton egy bigott erkölcsnemesítő vagy társadalmi reformer akár kozmikus rezignációba is zuhanhatna fajának gyalázatos természete fölött. De talán több mindent megvilágítanak a humor és az emberi természet e bűbájos kettősségéből az elmélet más komponensei.
    A valamivel később, komolyabban csak az újkorban induló kontraszt-teória cím alatt összefogható változatos elgondolások java tágabban a humor hatásmechanizmusának alapját, a művészetekben eklatánsan megjelenő, de azok szféráján túl is nyúló esztétikáját és poétikáját vizsgálják, vagyis azokat a - döntően nyelvi közvetítettségű - megoldásokat, módozatokat, okokat tárják föl, amelyek révén egyfelől a humor társadalmi értelemben objektív és méltányos volta mérhető, másfelől elménc hatása magyarázható: hogy tudniillik az újszerűséggel, a várt és váratlan villámgyors átváltásával, a feszültség és a feloldódás sűrített dinamikájával olyan mentális aktivitást hív elő, mely a költészetre, szorosabban a metaforára emlékeztető kvalitást mutat. Alighanem ezt hívjuk szellemességnek; s alighanem itt valahol rejlik a humort a nem-humortól elválasztó, esztétikai határvonal is, tudniillik a realizálásban az elvalótlanításnak azon Nicolai Hartmanntól ismertetett mozzanatában, mely mintegy keretet von a humoros megnyilvánulás köré, és kiemeli a valóságból. (Funkciójában talán épp ama rítus örököse, mely az archaikus formákban korlátozza a kaotikus szemlélet uralmát.) A hatás döntő eleme ez: felismerni, hogy a bemutatás nem maga a valóság, csupán játék.
    Az aránylag újabb keletű kontextus-teória másfelől elméletünket azzal a kijózanító - napjainkra hovatovább már ki is ábrándító - felismeréssel finomítja, hogy erkölcsi, esztétikai és humorológiai ítéletünk végső soron mindig kontextus-függő: csakis történetileg változó, konkrétan adott közösségeink, mikroközösségeink szankcionáló megegyezésén nyugszik. Jellemző, hogy a humort illető vizsgálódás épp végsőkig individualizált és globalizált jelenünkben lép elő egyértelműen az elmélet kulcskomponensévé. Immár ott tartunk, hogy a nevetésnek nincs is etikája, esztétikája, semmiféle mértéke - gyakran humora sincs -, legjobb esetben is csak szociálpszichológiai deskripciója van: vicc az, amit egynél több személy annak tart, miközben a többi citromba is haraphat, vagy üsse meg a guta a dühtől vagy az unalomtól. A vicc és a humor a társadalom bonyolult szociokulturális rétegzettsége szerint a csoporttudat megszilárdításának, a szűkebb csoporttól elfogadott és attól legitimált ön-kénynek, másfelől az idegen és a más kirekesztésének nem feltétlenül humánus eszköze.
    A humor éthoszának minőségéről és jelentőségéről azonban nemcsak a teória vall, hanem látványosan az a több fázisban végbemenő tektonikus eseménysor is, melyekről most csak regényes rövidséggel emlékezhetek meg.
    Az egész a 18. században kezdődött - igen, igen! ott valahol, Sterne tá-ján! -, s alaposan kibillentette sarkaiból a felvilágosult ítéletű gentleman didaktikus egyetemét. Rettenetes és csodálatos történt vele: felfedezte egyedülvalóságának igézetes bensőségét, azaz érzelmeit és általuk legszemélyesebb szubjektumát. Eleinte csak álmélkodva és aléldozva sírt, sikongatott és sóhajtozott, de hamarosan visszatért valamelyest arányérzéke, és rájött az intim belső távlatban megtapasztalt viszonylagosság erényes lehetőségeire: elszégyellte másokat ostorozó hevét, s könnyein áttörő nevetésének visszafogta harsány, támadó élét; megtört, mélázó mosolya egyre inkább gyengéd szeszélyről, megértésről és szeretetről tanúskodott. Ráébredt, hogy a humoros jelenség bonyolultabb és kétértelműbb, mint a szatirikus; szelíd és csapongó kedélyességével, megbocsátó emberségével alanyának eltöprengőbb, bölcs intimitását mutatja meg tárgyának immár sokkal emberibben ható tökéletlensége láttán. Kitűnt, hogy a humor voltaképp sosem csak a másikon nevet, hanem egyszersmind saját magán is.
    Tagadhatatlan, a gentleman eleinte diszkrét kéjjel tetszelgett szívreható szerepében - mint Érzékeny útazó -, de a személyesnek ez az új univerzuma, a 19. század elejére úgy szétfeszítette bölcs cél-okságokba abroncsozott világképe dongáit, hogy kénytelen volt őrültebb és sátánibb kacajokra is fakadni, s olykor a mindenségnek szóló ábrándosan komor arckifejezéssel tudatni fensőbbséges legyőzöttsége ádáz humorát. Szubjektumából következően ugyanis kénytelen volt szembesülni a történelem dialektikus folyamat-természetével, s átköltözni az addig szilárdan kimért Térből az Idő örvényes folyójára - hol immár csak egyetlen szalmaszálba: önmagába kapaszkodhatott. Majd ennek nyomán kénytelen volt újrateremteni a teremtéskor osztályául jutott kozmoszt, amivel immár egyre inkább csak egyedisége bensőségéből nézhetett farkasszemet - s belédermedt a látványba, minthogy ettől kezdve minduntalan csakis a fonákjával együtt láthatta színét. Jó és rossz, kicsiny és nagy, tragikus és komikus, szabadság és szükségszerűség végleteinek egyidejű, egymásba átcsapó, bizarr, szaggatott és diszharmonikus látománya végletesen romantikussá fokozta az (ön)irónia felé kinyílt kedélyét, s akár a világ semmiségéből, akár önmagáéból indult ki, rá kellett ébrednie, hogy felemás győzelme csak olyasfajta preventív lakásdúlás, aminőt a Bormesterek rögtönöznek a világvége küszöbén: még mindig jobb, ha nem más teszi meg előbb, hanem valaki a családból. A furor pedagogicus kísértő árnya ugyan megpróbálta még az ész cselével visszalopni a hajdani kollektív optimizmus teologikus objektív szellemét, de hamarosan kiderült, hogy még ő is tetszés szerint a fejéről a talpára, mi több: a talpáról a fejére állítható, s végeredményben csak ahhoz a kifejlethez szolgál hivatkozásul, ahova manapság jutottunk: a metafizika helyébe lépő metafilozófiai pánirónia önnön farkába harapó logikájával, mely a tehetetlenségben is megőrzött értékválasztás morális igényének a tragikum és komikum határán zajló 19. század végi heroiko-komikus utóvédharca felől a történelem, illetőleg a nyelv elszemélytelenült birodalmába vezet, ahol az értelmező középpont nyoma is a semmibe hullhat.
    A kataklizma harmadik fázisa az előbbiből következett, s hullámai a 20. század hajnalán végképp átcsaptak az ironikus gentleman fején, amikor végtére ősvilági bűnökkel és fenyegető árnyakkal borított összetört földrészek emelkedtek a felszínre lelke tengermélyeiből. Sokkírozta, de fel is villanyozta a tilalmas alvilág velőtrázóan ingerlő, pucér látománya, hiszen dédelgetett szubjektumának monstruozitását tanúsította, de nyomban valami másra is emlékeztette: a teremtő kezdetek kifordított univerzumára s az örvény sziréni csábítására - amivel szemben mindennémű fensőbbséget vesztve, talpig szégyenben állt immár. Szó, ami szó, alaposan el kellett töprengenie, hogy akkor hát tulajdonképpen: ki is ő? s hol találja a maga mélyvalóját az ő egójában és azon túl? Innen és túl a lehulló végső fátyolon... Nem csoda, hogy itt egészen komolyan megriadt, és a Saját Maga Árnyékát integráló szentté válás őrülettel kísértő kínjai helyett máig szívesebben választja szorongásában a kényszerességig menő viccelődés mentálhigiéniai gyakorlatát.