A MUNKA MINT BÜNTETÉS, CIVILIZÁCIÓS ÁRTALOM ÉS DIKTATÚRA

Az alapvetően rokonszenves előadások olykor mégis előhívják a kötözködést vagy legalábbis a továbbgondolás szándékát.
    A munka mint jelenség felfogás-értelmezés-értékelés gyakorta a primer, szemérmetlenül közvetlen haszonvétel szemléletmódját tükrözi, s korántsem az élvezetek vagy az elhivatottság területét. Ritka, hogy akár a marxi, akár a "primitív" társadalmi, akár a posztindusztriális képzetek mellé odakerüljön a maga élveteg elvontságában érvényesnek tekintett kreativitás, amelyről mindkét előadás szót ejtett. S noha mindkettőben megvolt a szerkesztett íve múltnak és jelennek, képzetes jövőnek és tovatűnt archaikumnak, a "szabaddá tévő munka" bornírt végletessége oly historikus eseménynek tűnik, melynek mai változatai emberléptékűbbnek látszanak, de csupán időben elnyújtott végső megoldást látok mögötte.
    Társadalmi átalakulás, lokális és hatalmi politika, szociális válságkezelés és munkaerő-gazdálkodás, periferizálódás és túlélési stratégiák, társadalmi rétegváltozások, feltörekvő és lehanyatló rétegek sorsának drámai alakulása jellemzi a magyarországi rendszerátalakítást, a privatizációt és a mindezt (legalább részben) előidéző kortárs kormánypolitikákat. A "reform", az "átalakítás", a totalitarizmus meghaladása, a válságmenedzselés és a strukturális munkanélküliség a kulcsszavai napjaink nemzetközi izgalmainak is. A tőke, a pénzpiac, a kereskedelem és a fogyasztás világméretű trenddé és egyetemes folyamattá válása, ezzel szemben számos társadalmi réteg leszakadása, deklasszálódása ugyancsak világméretű kölcsönös függés előidézője lett. Mi hát a jövő, mi a teendő? Kezelhető-e a munkanélküliség önálló jelenségként, tudunk-e mit kezdeni vele? Függetleníthető-e mindez a nemzetközi politikától, piactól és válságtól...? Mi történik egy rendszerváltás veszteseinek, leszakadóinak, a kelet-európai átmenetek fő teherviselőinek hazai környezetében? Hogyan viseli el a magyar társadalom a feltörekvő új elitek és kvázi-középosztályok, kisajátítók és üzletemberek sikerét, pártok és politikusok új kurzusát, s mit tesz a feltörekvők és a leszakadók érdekében maga a kormányzat? Létezik-e a társadalmi makrostruktúrát tudatosan alakítani kívánó politikai tevékenység, s miképpen hat ez a társadalomszerkezet átalakulására? S ha a munkaerő, a fizikai és szellemi bérmunkássá tétel ily reménytelenül átsodródik a munka mint emberi alaptevékenység eredendő értelmetlenségének, haszontalanságának vagy kizsákmányolásra érdemes mivoltának felfogása felé, marad a munkátlanság, az emberi civilizáció egyik alapellentmondásának perspektívája? Van-e még értelme a munka fogalmát használni, s ugyanazt a célirányos cselekvésmódot érti-e ezen mindenki, aki használni, közölni, elfogadtatni akarja?
    Egy nagyobb lélegzetű elemzés bevezető részkérdései ezek, mert éppen a társadalmi magatartások, a valódi perspektívák hiánya, a társadalmi biztonságérzet megrendülése okozza a bizonytalanságot, amelyet a kormányzati politika sem tudott kellőképpen megválaszolni az elmúlt években, s amely a társadalom java részének továbbra sem elég megnyugtató.
    Az ember sorsa, a huszadik századi kultúra-állapotok ugyan kevéssé kedveznek a történelmi gyökerek kutatásának és a távoli összefüggések fölismerésének, de a korunkat egyetemlegesen érintő válsághelyzet és a társadalmi köz-igényként jelentkező vállalkozás és privatizáció immár nemcsak a gazdaságpolitikai törekvéseket, hanem a közgondolkodást és a történeti érdeklődést is áthatja, életre segítve azokat a mentalitásokat, amelyek a hagyományok tiszteletét, megértését és megőrzését is föladják, cserébe azért, hogy a hazai politikai rendszerváltozás elsődleges ígéretét: az ember tulajdonosi pozícióba kerülésének lehetőségét elnyerjék. Az új, programos államideológiában a munka az embertől még nem teljesen független, sőt: mint növekvő részarányú szolgáltatás, legfőképpen éppen az emberért vállalt lényege szempontjából válik mérhetővé és értékelhetővé.
    Persze a munkamegosztás és a társadalmi csoportok feltörekvésének történeti tradíciói, a szabályozási zavarok és a kiútkeresések talán egyidősek a cselekvő ember kultúratörténetével. A nemzetgazdasági és a regionális (vagy nemzeti) munkamegosztás fejlettségi szint-különbségei a gazdasági szereplők attitűdjét is jobbára meghatározzák, a társadalmi mozgásokat is behatárolják, alkalmilag kedvezve a válság vagy épp a reformok és a vállalkozás-párti állami beavatkozás irányzatainak. A hagyományok ismerete, a társadalmi mozgásokkal, rétegváltásokkal és mobilitással kapcsolatos attitűdök átlátása, illetve a történelem strukturális dimenziói mellett a létező szokáshagyományok megértése kellene, hogy tárgya legyen a tipikus kelet-európai rendszerváltás-felfogások és gazdálkodói magatartások megismerését, a társadalmi és politikai innováció lehetőségeit fölmérni szándékozó vizsgálódásoknak. Minthogy ezt a feladatot a tranzitológia, a politikatudomány, a szociálpszichológia és számos rokon diszciplína csak részben vállalja, véleményem szerint a politikai szociológiára, antropológiára, narratívakutatásra marad a feladat, hogy a társadalmi konfliktusok, konszenzusok és aspirációk részleges körképét megrajzolják. Ehhez szeretnék néhány adalékot megfogalmazni, ezek közül is elsőként a társadalmi tevékenységek legfőbbikét jelentő munka értéke és hiánya, vagyis a társadalmi szocializációnk jelen korszakát két pillérként megtámasztó jelenség kezelésének érintésével.
    A kelet-európai tájon a történelmi gyökerek még mélyebbre nyúlnak a munkához viszonyulás bugyraiba, mint az Nyugaton valaha is elképzelhető volt. A munka, a szervezett célorientált tevékenység végzése sokszor csak a munkálatokat végeztető számára tükrözte a tartalmat, melynek haszonvétele is kizárólagos tulajdona volt a cselekvéseket "értelmes céllá" formáló társadalmi rétegeknek. A dolgozás víziója e politikai és társadalmi régióban szinte évszázadokig azonos volt a kényszerítő és büntető eszközök alkalmazásával, az intézményes rablással, a második és további jobbágyságok institucionalizált rendszerével. A "tétlenség", a munkátlanság, a lógással szemben a munka mint dicsőség, mint Istennek tetsző cselekedet, mint a szakaszonkénti megpihenést indokolttá és jogossá tévő társas legitimitás együtt, szinte szinonima-párként létezett ugyanabban a fogalmi térben, amelyben a középkori dologház, a jogilag legitimált és szankcionált rab/szolga-tevékenység is tudomásul vétetett. Még a huszadik században is büntető eszköz maradt a kényszermunka, "termelő eszközzé" váltak az üzemi fegyelmi rendszabályok, sőt kibontakozott a szocialista darabbér rendszere is, illeszkedve a nemzetközi piaci és együttműködési trendekbe, a hasznos végcélú társadalom-építés komplexumába stb.
    A politikai kiszolgáltatottság, illetve a "gazdasági szükségszerűségek" specifikusan regionális érdekháttere nélkül tehát felszínes lenne a mai társadalmi produktivitást és az immár európai szinten hozzá tartozó munkanélküliséget értelmezni. Ugyanakkor ma a munkához jutás egy kisebbségi és időszakos problémából, marginális jelenségből egyetemes fogalommá és általános válságjellé lett (ahogyan ezt Farkas Attila Márton érzékenyen bemutatja). A hatvanas évek közepén a nyugat-európai országokban hat millió munkanélküli volt, a nyolcvanas évek közepére 32 millió lett, s különösen a fiatalok lettek állástalanság-sújtottak; amellett a munkanélküliségben töltött idő átlaga is fölment 1968-88 között a néhány hetes időszakról több évre.
    Mindezek következtében is szorongatóan nyilvánvaló, hogy a gazdasági és a kulturális érdekviszonyok túlontúl mélyen és főleg egyetemlegesen beavatkoznak az emberi vállalkozóképesség, a termelési kedv és az életvilág számos folyamatába, amire egyértelműen utal, hogy még az európai forradalmak és nagy társadalmi-politikai reformok is mindig munkaerőgazdálkodási és osztálykizsákmányolási célokkal indultak. Elsősorban a paraszt, időnként a feltörekvő-vállalkozó munkás/polgár lerablásának históriája tehát olyan történelmi problematika, amely napjainkig lopódzik mint a história egyik hosszú időtartamú trendje. A történeti gyökerek elemzése alapján a munkanélküliség mindig is létezett Kelet-Európában, illetve mindez valamennyi modern demokráciát egyaránt sújtja, s csak ott kerülhető el ideig-óráig, ahol nyílt diktatúrák teremtenek "rendet" a szabad árupiac és szabad társadalmi mozgás korlátozásával. A megfélemlítés, a kiszolgáltatottság, vagy a paternalisztikus érdekszférák működése tehát eleve olyan történeti háttér, amely mindannyiszor fölsejlik, ahányszor az elosztási viszonyok, a részesültség és a társadalmi szereplők stratifikációjának változása szóba kerül e tájon. Az emberi társadalmak civilizáció-története egyidős a szabad és a nem-szabad munkerők piaci históriájával - a munkaerő adás-vétele ezért rejtette magában ősidőktől fogva a bérmunkás-jellegű tevékenység formáit. Tény, hogy a társas munka néhány formája (a kaláka, a háztartási munka, a hobbitevékenység) nem tartoznak szorosan a munkanélküliség történetéhez, de a nem-foglalkoztatás (unemployed) mint szociális helyzet-meghatározó csupán a modern polgári vagy kapitalista fejlődéstörténet kezdetei óta számít szabályozó eszköznek, egyúttal központi, hatalmi eszköztárba kívánkozó szelektáló és értékelő fegyvernek is, szemben azokkal, akiknek a munkaerőszervezet optimalizált rendjében nem akadt aktuálisan semmiféle hely, sem tevékenység, mert forma szerint nem bérmunkások, s viszonyuk a munkaerőgazdálkodás intézményesült irányítóival nem tisztán jogilag definiált.
    A társadalmi modernizáció egyik kulcsfogalmává vált gazdasági fejlődés a liberális kormányzatú országokban ezért az egyik legkeményebb elnyomó eszköz, ideológiai bunkó lett: az áruvá tett föld és munka (mintha éppenséggel csakis eladásra alakították volna ki!) úgy illeszkedett a nyersanyagok és árucsere-termékek piacába, mint látszatra egyazon struktúra termékei. Holott a munkaerők piacán a kínálat voltaképpen mindig hátrányban van a kereslettel szemben, s nem okvetlenül fejlesztően, hanem gyakorta válság-erjesztőként hat rá. A bérviszonyok nemcsak lokálisak, így a munkaerő régóta már nem helyhez kötött eszköz, hanem mozgatható, sőt önmozgása is van, hovatovább még földrajzi, demográfiai, kulturális vagy egyéb társadalmi tényeknek is alávetett; ezért a munkaerő "egységesítése", rendszerszerű kezelése, áru-jellegének változékony értéke, s így egész konzisztenciája képtelenül labilis marad. Az pedig igen erősen korszak- és hatalom-függő, miként képes a munkaerővel bánni az őt "programozó" hatalom, s hogyan hálálja/torolja meg a társadalmi erők ilyetén lekötésének szabályozott voltát vagy konfliktusát.
    A munka hatékonysága, a magánszektor változásképessége és a totális államhatalomnak alávetett gazdasági magatartás évszázadok óta a legbornírtabb uralmi bürokratizmusnak van kitéve e kelet-európai régióban, s mindezek egyúttal mindörökkön eszközei voltak a profitra épülő kisajátítási rendszereknek, olykor kifejezetten a munkatáborokra épített gyorsított modernizációnak is. Tehát az erőltetett innováció mint politikai és "etikai" elnyomás sem napjaink sajátossága: a munka mint kényszer (ezúttal a premodern-kori előfordulások áttekintő elemzésétől eltekintve) a modern (értsd: 17-18. századi) államban jött létre mint "objektivációs igény", s egyúttal mint az alárendeltek politikán túli szocialitásának, adaptációs képességének próbatétele. E "jakobinus" hagyomány, a "hatékonyság" például a 18. századi moralista filozófusok és liberális közgazdászok teóriáiban gyökerezik, akik bár kritikusan szemlélték koruk női- és gyermekmunkáját, bírálták a környezet deformálódását, a specializációt és az emberi test lerablásának kínzó gyakorlatát, mégis "megengedték", áhították sikerét annak a munkamegosztásnak, amely értéktöbbletet termel. A huszadik századra, s különösen annak végére már az ember létének legfőbb értelme, legitimáló eszköze, kollektív reprezentálódásának célja és haszna, társas kapcsolatainak alapvető meghatározója, szocializációs sikereinek alapmértéke lett a munkavégzés.
    A munkanélküliség tehát - felfogástörténetét tekintve - egyidős a hatékonyság fogalmával, egyidős a termelés és tulajdonlás kollektív uralmával, azzal a doktrínával, amely később több korszakban is a mindenkori hadigazdálkodás fegyvereként szolgált szimbolikus és tényleges népirtásokban, de ennek ellenére a második világháború után, majd napjainkban is követőkre, hívőkre talál. A munkára késztetés elmélete és az egyes társadalmi közösségek korlátozásának históriája azonban nemcsak a konzervatív-bürokratikus állampolitikai magatartás gyökereit rejti. Hanem a társadalmi termelést végző ember belső világának, testi és lelki egyensúlyának, ellenállás- és változásképességének esélyét is. Ennek feledése és a kínálkozó alternatívák elvétése a történelemmel szemben elkövetett megbocsáthatatlan bűnök egyike maradt. Tegyük is hozzá azonnal, hogy viszonzásként maguk a változás- és védekezés-képes társadalmi reakciók, szociális önvédelmi minták, társas kapcsolatok és tömeges aspirációk, olykor a nemzeti és más (pl. osztály, réteg, etnikai és közösségi) határokon is átnyúló mozgalmak szintúgy korlátozzák az államokat és a rendszereket - nevezzük őket akár rendszerellenes, akár új társadalmi (alternatív), akár népi mozgalmaknak. A maguk módján az ökologisták, a feministák vagy az antinukleárisok is ugyanazt a válságot, a "fejlődés végét" próbálják elkerülni, amit a maguk eszközeivel a marxista, gépromboló vagy nemzeti felszabadító mozgalmak akartak elérni. A tőkés termelés és a világgazdaságivá vált termelési rendszerek mindegyre válságba szorulnak, miközben mellesleg az is kiderült, hogy nincs szükségképpeni progresszista "jó megoldás", csakis a kiegyezéses jövőalakítás kecsegtet némi reménnyel, csak a visszafogott progresszió viselhető el, s egyedül a nemzetközi (határokfölötti) kooperációk vezetnek kölcsönös egyensúlyok kialakítására, kiegyezésekre.
    A fejlett gazdaságú tőkés országokban, a "jóléti" és "fogyasztói" gazdaságokban a piac kétféle munkaerőre számít: drága munkaerőre, amely egyúttal fizetőképes keresletet is biztosít a fogyasztási cikkek piacán, s az alulfizetett "négermunkásra", akinek munkaereje és fogyasztása a nyomorúság határán van, s magát valódi kizsákmányolt proletárnak tekinti. Az utóbbi körbe tartozik többnyire a válságok egyik strukturális-szervezeti aktora, a jöttment vendégmunkás, aki egyúttal a társadalmi integráció terén is hiányosan védett, s hátrányos helyzete miatt látszólag éppen ő lesz az, aki átszakítja a szociális védőhálót, túlterheli a munkahelyek befogadóképességét és megalkotja az új érdekvédelmi igények szervezeti rendszerét. A növekvő szegénység világszerte "válságjelenség" - alighanem a modern világgazdaság jelensége, sem kevesebb, sem több mentség nincs rá, sem Afrikában, sem Dániában vagy Szingapúrban. A centrumok intenzív növekedését a perifériák lemaradása követi, a globális szabályozás pedig e kettő egyensúlyát már nem képes biztosítani. Ráadásul századunk vége felé az emberiség alig húsz százaléka emészti-fogyasztja el a megtermelt javak nyolcvan százalékát, s a világméretű munkamegosztás miatt a fennmaradó hányad szükségletgazdálkodása éppoly szükségszerűvé válik, mint a perifériákra hárított ökológiai terhek, az egészségügyi vagy oktatási lemaradás, a túlnépesedés és más katasztrófák elviselése.
    A jelenkori krízisek kihatásai miatt épp ezért a megoldások is aligha lehetnek nemzethatáron belüliek, autark szemléletűek. Ám különösen mert a munkanélküliség határok fölötti problémává érett, mert migránsok milliói keresik munkaalkalmukat a világban, különösen fontos lesz a munkaérték és a munkafelfogások európai históriáját nálunk is alapul venni. E régió történetében a szükségletek, az értékek és az életmód-szabályozó momentumok között a kereső foglalkozás rangja is szerepelt, mint az egyik legfőbb személyiség-karakterizáló jegy, az egyén szociális identitásának gyökere. Az értékek, az igények, a társadalmi kapcsolatrend és az ismeretek mértéke egyúttal a munkamegosztásban elfoglalt helyet is megszabta, s a hivatás, a foglalkozási ág vagy a munkahely-munkaidő-szakképzés életútra szóló hatású volt - egészen a modern ipari struktúrák létrejöttéig. Érdemes megfigyelni, hogy az élet minőségi meghatározói olyan értékrend-változás örvényébe kerültek, amelyben a hagyományos szerepeknek, társadalmi rangoknak, nemi és munkamegosztási funkcióknak nem maradtak létmeghatározó karakterei. Mivel ez nemcsak a helyzet velejárója, de meghatározó körülménye a jövőnek is, korántsem lényegtelen, kik és hogyan próbálják föloldani a kialakuló válsághelyzeteket - de lassan épp ily fontossá lesz annak áttekintése is, mennyiben járul hozzá a mai és holnapi állapotok tudomásul vételéhez maga a munkafelfogás, a munka funkciójának értelmezése, s vele együtt a munkátlanság-történet interpretációja.
A. GERGELY ANDRÁS