Levendel Júlia
ESŐS TÉL

"Irodalmi művekben olyan a politika, mint pisztolylövés hangverseny közben; közönséges dolog, de mindenki felriad rá."
Stendhal

Az első jelentkezése majdnem szelíd volt, kezes álomdarab csak. Belesimult, a szó szoros értelmében belemosódott a mindeneket eláztató, szétmállasztó, véghetetlenül csorgó esővízbe. Mert nemcsak ősszel, egész télen is esett. A perzselő-forró, betegeket és öregeket lekaszáló nyár után pár varázsos őszi hét következett: erőteljes, fegyelmezett kék meg arany ragyogás. Aztán október végétől esett, lassan, kitartóan szitált vagy sűrűsödve-gyorsulva igazán esett, ablakon és falakon, oszlopokon, korlátokon, járművek oldalán folyt a szennyes lé, nappal és éjjel, szünet nélkül esett. A kanálisok nemigen hörböltek, unalmasan zúgtak inkább, mint a villanyvezetékek. Trópusi tél, mondták unos-untalan. Ez a sokszor, hülyén és hülyítően sokszor ismételt "trópusi tél" is csurgott és áztatott - így a kísértet (vagy minek nevezhető?) első jelentkezéséről nagyon is hihette, hinni is akarta a polgármester, hogy ebéd utáni bágyadtságának, majdnem elszundításának hallucinációs terméke. Pedig először is ordítva követelt. Nem tűröm... az apád hétszentségét!... állítsd le!... tüntesd el!... csinálj, amit akarsz, de nélkülem... érted?! Nélkülem... nél-kü-lem! Szerencsére nem volt más a hivatali szobában, és a polgármesterben akkor fel sem villant, hogy bárhogyan válaszolnia kellene. Ezért tűnt utóbb szelídnek, ami a fél évszázada kivégzett forradalmár hangján, az ő nevében, mondhatni, képviseletében visszatért és kiabált. A polgármester fejében bömbölt, és akár álomféle volt, akár nem, a harmadszorra is megválasztott - igaz, a helyhatósági választás-történet különös csemegéje lett az esztendővel korábbi szoros küzdelem, mert a nyertes csupán egyetlen szavazattal szerzett többet riválisánál, de kétségtelenül többet szerzett, és megválasztották, vita nélkül beiktatták - nos, a harmadszorra is a város élére került polgármestert akkor még nem tette nevetségessé a láthatatlan szellem. Nem kellett félnie, hogy őrültnek tartják; valahogy tudhatta, hogy a felháborodástól is harsányabb hang belülről, az ő belsejéből jön, és senki más nem hallja.
    Volt aztán alkalma tűnődni és fortyogni magában, miképp kezdődött, például hogy az első pillanatban - csakugyan mint az álomban - miért volt halálosan biztos: a régen halott hangját hallja, holott a zaklatott és majdnem sipító visszajáró nem nevezte meg magát, ő pedig kisgyerek volt, amikor kivégezték, de még kisgyerekként se ismerte, nem fojtott-temetett magába rossz emléktöredéket. Semmiféle emlékkel nem dicsekedhetett. Azért kellett a mártírra gondolnia - vagy inkább lehetetlen volt, hogy legelőbb is ne ővele azonosítsa a fejében tombolót -, mert akkor már hónapok óta szenvedett a titokzatos emlékműrongálásoktól. Az október 23-án, ünnepi műsor keretében leleplezett-felavatott forradalmi emlékművet ugyanis másnap éjszaka vandál módon összezúzták, méghozzá az öt esztendeje városi rangot kapott település főterén, a polgármesteri hivatal, a középiskola és a mozi épülete előtt. Árulkodó nyom semmi, gyanúsított sehol. Hat tévéstáb készített műsort az esetről, mindegyik megszólaltatott önkormányzati vezetőt, rendőrségi szóvivőt, meg az utca embereit, akik egytől-egyig elítélték a tettet - "bárki, bármilyen indulattal követte el... ez, kérem, akkor sem menthető... ez félelmetes jelenség, erre oda kell figyelni" -, és épp csak megemlítették egyik és másik párt nevét, ki-ki épp csak hangot adott sötét sejtelmeinek.
    Az önkormányzati vezetés kiemelt és halaszthatatlan feladattá nyilvánította az emlékmű helyreállítását - "az egész ország ránk figyel" -, s mielőtt a nyomozást hivatalosan lezárták, elkészült és felállíttatott az eredetivel hajszálra egyező alkotás, ám még aznap éjszaka, az ott posztoló biztonsági őr szeme láttára, mintegy magától újra szétveretett. Másképp ez nem mondható. Az őr reszketett, idegláza lett, senki semmi értelmeset nem tudott előcsalni belőle. A fővárosi televíziós csatornák híradói már nem tértek vissza az esetre (a nagy napilapokban is apró hírré zsugorodott), csak egy kereskedelmi adó késő esti, ezoterikus műsorában beszélgettek a "szellemjárásról", s a két, mindvégig nyájasan mosolygó elemző mély egyetértéssel hallható idézőjelbe tette a szót, mondván, hogy ezek a titokzatos ügyek a beavatott embereknek csöppet sem olyan titokzatosak, csupán érzékenység és tréning kérdése a megközelítés, másfelől az ilyen "szellem"-nek nevezett lény mozgásait, magyarázták, ma már pontosan, tudományos és kísérleti eljárásokkal követjük. A helyi újság és a körzeti tévécsatorna azonban újra "vandalizmusról" beszélt - az is volt. Ilyet csak iszonyatos, emberfeletti indulattal lehet elkövetni; a romok nem engedték feltételezni, hogy anyaghiba miatt megrogygyant a kőmonstrum, ráadásul másodszor! Igaz, sutyorogtak szabotálásról is, de csak a nagyon idős emberek, némelyikük szenilis félelemmel, mások megkönnyebbült, cinkos vigyorral taglalták, vajon lesznek-e megint letartóztatások, kivégzések emiatt, s elképzelhető-e, hogy provokáció az egész.
    Mi volt hát?
    A városban, mint az egész Kárpát-medencében, akkor éjjel is mennydörgés, villámlás nélkül esett, lassan, véghetetlenül esett, de nem volt földrengés, orkán, hurrikán, cunami, meteor-becsapódás - semmi efféle. A többfelől szorongatott polgármester december közepén rácsapott a hosszú tárgyalóasztalra, "azért is... illetve azért se tűrjük... meg fogjuk mutatni... helyre fogjuk állítani... és nem engedünk ennek a vidéki terrorizmusnak" (a saját ötletének vélt kifejezésen - "vidéki terrorizmus" - később, a legkeservesebb időkben is hajlamos volt el-elmosolyodni), de az év végi jutalmazásokat tárgyaló önkormányzati képviselőtestület egyként érzékelte, hogy az asztalra ütés hatásos gesztusával nyomban ki is fújt a hőbörgése és elszántsága, hogy legszívesebben - mint mindannyian - eltakaríttatná az emlékmű nyomát is. Töltsenek-boronáljanak, vessenek fűmagot, ültessenek lila meg sárga petúniát, vagy vájjanak lejjebb, még lejjebb, feledtessék az egész szokványos felszíni parádét - melyik városban nincsen mártíremlékmű? -, ide más kell!, mélygarázs vagy földalatti bevásárlóközpont. És főként, minden lenti fölött park, park, padok, szökőkút, esetleg valami szaletli. A főtéren muzsikáljanak, nyárra itt már vidámság legyen. Normális élet. De mindebből az következett, hogy lassacskán, nagyon lassan mégiscsak megkezdődtek az emlékmű immár harmadszori felállításának előkészületei. A munka eredményéből alig látszott valami; kisebb gépek parkoltak napokon, heteken át, áztak az esőben; "mindegy már... egyszer csak kitavaszodik..."; de a véset azért elkészülhetett a műhelyben, s bizonyára ugyanazzal a szöveggel-névvel - csak így történhetett, a restaurálásból annyi megvolt, hogy a mártír türelmének vége szakadjon, és üvölteni kényszerüljön a polgármester fejében.
    A kora délutáni rövidke elpilledésből riadó ember először is kért még egy kávét a titkárnőjétől - "nem fog megártani?... ne tessék haragudni... tudom, hogy nem szabad nekem beleszólni... de ma már négy méregerős kávét tetszett inni, és ha elgondolom, hogy még otthon, reggel is..." -, az akadékoskodásra legyintett - "ilyen nyomasztó időben... ha valami ártalmas az embernek, hát ez a nyirkos, szörnyű idő... de kibírjuk... túléljük... ne aggódjon, Editke... kibírjuk. Kell a kévé... a kávé is, hogy kibírjuk" -, és mielőtt a titkárnő kiment a szobából, energikusan felállt, meghúzta-igazította az ingét, nadrágját, övét, a zakójáról mintha pihét söpörne le, aztán egyedül maradva az ablakhoz sétált, a vizes-párás üvegen át nézte az iskolából kitóduló kamaszokat - "mi nem voltunk ilyen idétlenek... nekünk ezt nem lehetett" - s persze figyelte az emlékmű helye körüli sertepertélést, a sárga esőköpenyes emberek téblábolását.
    Az a baja, hogy megtiszteljük az emlékét?

Esztendőnél is korábban alakult meg a város hattagú emlékbizottsága, ez a testület terjesztette be a javaslatot, hogy az ?56-os emlékműre kinek a nevét, milyen kísérőszöveggel véssék - "fiatal életét feláldozta... a nemzet szabadságáért..." -; a polgármester úgy emlékezett, akkor találkozott először a mártír nevével - "utcát is elnevezünk róla?... vagy egyszerre sok... túlzás?" -, és a beadványhoz mellékelt rövid életrajzból (ennek felhasználásával kell majd ünnepi beszédét megírni) legelőbb is az maradt benne, hogy a forradalmár csupán a város (akkor még község) szülötte volt, de már gimnáziumba is a fővárosban járt, ott szerzett magyar- és orosztanári diplomát, és az októberi felkelés meg a szovjet megszállás elleni harc egész ideje alatt nem hagyhatta el Budapestet, holott dokumentumok bizonyítják: tervezte a forradalmi fáklya elhozatalát szülőhelyére. Hál?Isten, hogy terv maradt!
    A kulturális ügyosztály vezetőjétől - egykori osztálytársa, feleségének unokatestvére, komájuk is - baráti bizalommal megkérdezte azért, hogy az életrajzot Szőnyi tanár úr írta-e. Ő bizony, göcögött a rokon, erre koccintottak, vigyorogtak, ingatták a fejüket, újra töltöttek és újra koccintottak. Nem kellett semmit mondaniuk, bőven elég volt az ingatás, vigyorgás, koccintás, hisz Szőnyi tanár úr nekik is megtanította és kérlelhetetlenül számon kérte a hatvanas évek végén, hogy ?56-ban ellenforradalom volt, mert a jogos elégedetlenség hullámai áttörték a törvényes és emberséges kereteket, a békés tüntetők a garázdaságtól sem visszariadó, gyilkos felkelőkké lettek, és így tovább.
    Tehát amit az októberi avatásra a mártírról bemagolt, változatlanul Szőnyi tanár úrtól eredt. Ez nem tetszett a halottnak? Ezért nem nyughat békében a 301-es parcellában? Tör-zúz és gyötri őt? De miért éppen őt? Mi a fenét tehetne most már, amikor az ügyek ilyen előrehaladottak?
    Egyébként a polgármester nemcsak jóravaló, de fogékony is volt, így aztán kieszelt valami kompromisszumos megoldást: előremenekül. Hanem végzetes hibát követett el, hogy tervét még a mártír előtt is elhallgatta. Meg se fordult benne a lehetőség, hogy a hang, az őrjöngő hangja akkor is támadhatja, ha nincs egyedül? Valóban: erre nem gondolt.
    A februári rendkívüli tanácskozáson, amelyet ő hívott össze, és egyetlen napirendi pontként az emlékmű ügyét jelölte ki, határozott, s az első perctől meggyőző volt. "Ne süppedjünk bele, mondta, a rejtélyes, megannyi babona táptalajának alkalmas vandalizmus taglalásába, sőt, fellépésünkkel vessünk véget a további találgatásoknak, a buta szóbeszédnek. A rendőrség végzi a dolgát, ahhoz nem szükséges a folyamatos nyilvánosság, mi azonban nem érhetjük be a csöndes és szívós munkával - most már nem! Javaslom, hogy ha már megtörtént, ami megtörtént, használjuk fel az alkalmat, és mutassunk fel valami világraszólót. Legyen emlékmű, de a tervezettnél nagyobb szabású, egyedibb és korszerűbb alkotás! Legyen az emlékmű alatt, igen, jórészt a földfelszín alá süllyesztett kultúrpláza! Kiállítóterem, de például hangfelvételre alkalmas stúdió is! Az egésznek érzékeltetni kell a történelem rétegzettségét, ahogy az események egymásra rakódnak... Tájékoztatásotok, illetve egyetértésetek megszerzése előtt persze nem foglalkoztam részletesen sem az építészeti-műszaki, sem az anyagi lehetőségekkel, de azt máris felelősséggel állíthatom, hogy a terv kivitelezhető, s hogy EU-támogatást is szerezhetünk... és megmutathatjuk, egy kisebb városban is van olyan erő, akarat, ami... a forradalmi emlékmű pedig, a mi eredeti, szerény elképzelésünk majd beépül, mintegy megkoronázza a..."
    A hang, mintha addig feszülten, visszafojtottan várakozott volna, ekkor robbant. A polgármester robbanásnak érezte fejében a bődülést. Ettől, így zúzódott össze a kő - hogy tudna hát ellenállni az agya, a homlok- és koponyacsontja? Orr- és szájürege? A dobhártyája?
    Mondtam, hogy nélkülem! Az anyád úristenit!... megmondtam!... világosan! nél-kü-lem!
    Megfeszítette a nyakát, ütőerei fájdalmasan lüktettek, ásványvizet töltött volna, de meg sem kísérelte felemelni a kis palackot, a poharat végképp nem. Elég baj, hogy nem rejtette asztal alá a kezét - láthatták a remegését. Mint a biztonsági őr. Pontosan olyan most, mint az emlékmű mellett posztoló biztonsági őr. Látják már, hogy rosszul van, és tudják is, miért. Lehetetlen, hogy a hosszú asztal mellett ülők nem hallották a robbanó bődülést. Elképzelhetetlen. És neki vége. A polgármesterségnek biztosan vége.

Átültették a fotelbe, megoldották a nyakkendőjét, itatták, borogatást tettek a homlokára, a tarkójára, "ez a hosszú, esős tél... mint a trópusokon... és a munkatempója... de lenyűgöző... amit mondott, az is lenyűgöző..."
    A belső dörömbölés csendesülésével finomabb koppanásokat hallott, a munkagépek is távolabbról pöfögtek - a földalatti kultúrpláza! -, közelebb hagyományos ásópengés, lapátolás... beleváj, hasítja a vizes földet, arrébb zuttyantja... beleváj, hasítja, toccsan a lapátnyi sár, beleváj... földet földdel összebékít... ásózásszerű szívdobbanás-hangok.