Belső ruhatár - Panta rhei

Nagyapám Maros-vizet ivott. Másfél literes csatos flaskákban hozta magával a strandról, gyékényszatyorban a nedves klottgatyája mellett, ha szombat délután szép volt az idő...
...  és míg apánk a pipaszárlábú, öreg szocdemmel, szegény kisemmizett F. Imre bácsival a parton tárgyalta a haljárást, prüszkölve, fuldokolva mi is azt, a Maros-vizet nyeltük úszástanulás közben öcsémmel.
    A folyó vizét születésem előtt néhány évtizeddel még hordószámra hordták a városba, szamárfogatos lajtos kocsikról árulták, és a régi öregeknek az artézi kutak fúrása után is csak az kellett, az igazi, pedig sárszínű volt és zavaros, meg kellett várni, hogy leülepedjen a benne lebegő iszap.
    Amikor kölyökapám összegörbített tenyeréből Maros-vizet hörpölt, és közben pecabotja dugóból-tollból fabrikált úszóját leste, még százféle hal élt a folyóban. Nemcsak asztmásan szuszogó kövér pontyok, nagybajszú harcsák, tűhegyes fogaikat mutogató alattomos csukák, hanem süllő, balin, márna, aprópikkelyes kóbor cigányhal, iszapba búvó menyhal, sügér, kárász, keszeg és kecsege, pénzes pér nyüzsgött a halászok hálójában; ma már a nevüket se tudjuk, nemhogy formájukat, húsuk ízét ismernénk, pedig a régi szakácskönyvek csupán csukából húszféle étket kínálnak, és  mulatságosnak tűnik a város krónikásának hajdani panasza: Szirbik Miklós 1836-ban azon búslakodik, hogy a hajdani bővséghez képest mily kevés hal van a folyóban, itt is attól kezdünk tartani, hogy ezután kívánságúl se fogjuk kapni. Volt ollyan idő hogy mázsája 2 forinton kelt ...
    Hal-hal, mondják a mai gyerekek - az általuk használt újbeszél nyelvben minden madár madár, legyen bár lomha, fekete varjú vagy karcsú nyakú gém -, a juhar, hárs, tölgy, platán, akác, jegenye, az ivorszín fürtös vadgesztenye vagy akár a lila virágzuhatagban álló császárfa egyszerűen és pőrén: fa. Fogalmuk sincs arról, hogy a fáknak jellemük van és ellentétben az emberrel, mindig hűek maradnak önmagukhoz,  tűzre vetve vagy föld alá temetve is. A gyerekek nem ismerik az ártér bozontos fűzfáinak titokzatos, korhadás-szagú odvait, és nem figyelnek az égbe fúrt üstökű, fehér törzsű nyárakra sem - közöttük az édes szellő folydogál -,  nem veszik észre, hogy lefűrészelt ágaik helyére szemeket rajzolnak a kéreg varratai, óriások bámulnak le ránk koronájukból, és lombjuk szélcsendben is susog.
    Egy iskolánkba látogató japán tanárcsoportnak szeme-szája elállt ezüstmolyhos leveleiktől, nem akartak sehova menni, csak a nyárfák alá, pillantásukkal követték, hogy mint felszálló galambcsapat fordul és eltűnik a lomb, majd fehéren felvillan megint; de hát ez régen történt, a múlt század végén, talán igaz sem volt, csak az én csalóka emlékezetemben figyeli keskeny mandulaszemük a színüket-fonákjukat váltó leveleket, és ott jár a kezük is, úton-útfélen ajándékot osztanak: oda se nézve tarka papírdarabkákat hajtogatnak, és aki megtetszik nekik, annak markába nyomnak egy szálló darut, a hosszú élet madarát.
    Mi csak fürdés közben ittunk Maros-vizet, nyaranta egész nap benn trücsköltünk a folyó közepén. Tenyerünk, ujjaink bőre kiázott, ráncos lett, mint az újszülötteké, a nyár boldog magzatai voltunk, ringtunk simogató ölében, orrunkban a víz szagával, a deszkából épített, naptól átforrósodott kabinsorok kátrányszagával, a száradó hálók halszagával, és később a bronzolaj, a friss sós verejték, a másik bőrének szerelemszagával, s a fűzfák nyers, zöld illatával, ahogy a parti ösvény sötét és nyirkos alagútjában beszívtuk. Talpunkon a forró homok után a simára taposott márga hűvössége, hátunkon lecsüngő ágak csapdosása, s aztán az újra ránk zuhanó hőségben a sarkantyúgát kemény bazaltkövei, és messziről a fák a szél a víz permetfüggönyén át újra hangok: kiáltás nevetés csobbanások.   
    Ma már nincs ember, aki Maros-vizet inna. Még a  finnyásabb öngyilkosok is elkerülik a folyót, fúj, koszos, mondják, és vízbefúlás helyett higiénikusabb halálnemek után néznek, s ha valaki mégis belemerészkedik az elhagyatott strandon, saját felelősségére teszi, és alig tempózik egyet-kettőt, műanyag kannának sörös doboznak döglött macskának ütközik, határon túli falvak szeméttelepeinek hordaléka sodródik lefelé; barna vizébe a hídnál holtak hamvait szórják, és sötét árnyak bujkálnak a túlpart pusztuló erdejében.  
JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE
Fotó | GULÁCSI ORSOLYA