Horváth László Imre
REGGEL A HONVÉD KÓRHÁZ ÉPÍTKEZÉSI TERÜLETÉN

Hétkor kezdődik a munkaidő.
A brigádok sorra megjönnek.
Az arcokon évszaknyi, évtizednyi
por a fáradtság. Szögletes mozgolódása
szögletes sziluetteknek.
Alapvető káromkodások és
új káromkodás-lelemények repkednek alacsonyan.
Kávé, féldeci rossz körte, barack, rum,
cigaretta, cigaretta, staub, bláz, cigi.
"Adj egy, hozd azt, mit szólsz, kapd be."
Blikk és Napi Ász és társaik, hogy azért.
Új átkok, beszólások, helyesírási hibák
a vécék kékműanyag hártya-falán.
Enni - az egyik szertatás. Enni muszáj, különben
majd nem bírod. Amit megeszel, megiszol, elpárolog,
amíg cipelsz, szerelsz, igazítod,
a többivel perelsz, hibázol, várod
a munkát, ha nincs eszköz, anyag, végig,
amíg várod a munka végét.

Épül. Benne élnek feladatukban,
rajz terül ki deszkákra, fölötte
arcok hajolnak össze, kiosztják
a sok apró napi feladatot,
hogy lassan változzon a termeszvár,
a labirintus adott fala, padlója, ablaka, ajtaja.
Nyolc óra vagy tíz óra munka, egy óra ebédszünet.

Így nézhetett ki, pontosan így
egy-egy háborús reggel.
Felébredtek árkaikban, kiléptek
sátraikból, rajzok fölé hajoltak.
A tiszt magyaráz, morognak vagy csak maguk
elé merednek ugyanilyen arcok,
éppen ezek.
És nekikezdenek a munkának.
Van nehezebb, van könnyebb
munkanap, és (hinnéd?) unalmas munka az is.
Röhögnek a latrinán.
Akad jó brigád, rossz brigád,
jó szakasz, rossz szakasz. Telnek az évek:
mint ketrecekbe zárt állatok élnek,
sorba rakott napokba zárva.
Minden reggel, ami-vannal és cigarettával.
Minden reggellel kevesebb
várja a nap végét.
Akik megmaradnak, azokból
mint harmonikából a levegő,
tűnik el az ember,
ahogy a tág idő összeszűkül lassan,
kinyomja magából ezt a furcsa,
elnyújtott, szomorú dallamot.