Vízöntő - a Plitvicei tavak

Hiába szakítja
zátony meg a szikla
útját a vizeknek:
elválnak a gondba,
de végül ujjongva
egymásba zizegnek.

A mohos kőgáton egyensúlyozom, hogy el ne csússzak, és a víz fölé hajolok, egészen közel a porózus mészkőtömbhöz, amelyről kisebb-nagyobb zuhatagokban folyik le a víz. A mohák felületére telepedett algák és baktériumok kalciumkarbonát kristályokkal táplálkoznak, a lerakódó kalcit megvastagszik, megkövesedik, s amikor az elpusztult algák és a baktériumok kimosódnak a mészkőből, üreges kőfajta keletkezik, a szedra. Ez aztán egyre növekszik, évente 2-3 centimétert, míg gáttá formálódik, mely egy pillanatra feltartóztatja a tó türkizkék vizét, megcirógatja, aztán továbbengedi, mint gondos szülő felnövekvő gyermekét.
- A legöregebb közülünk úgy negyvenezer éves lehet, de én is sok mindenre emlékszem. Illírek, trákok, kelták, rómaiak, avarok, szlávok laktak errefelé - susogja a kötőmb. - A 16. század közepén az ottománok kaparintották meg, a helyi lakosok meg éheztek, nyomorogtak, és várták a Fekete Királynőt, hogy megsegítse őket. Akkoriban terjedt el a legenda, hogy a tavak keletkezése is a Fekete Királynőnek köszönhető. Az ősidőkben a környéken nem volt víz, szárazság idején az emberek szomjan haltak, állataik elpusztultak, a föld terméketlenné vált. Az életben maradtak a hűvös hegyi barlangokban kerestek menedéket, és esőért imádkoztak. Egy napon mennyei hangot hallottak: "Kora reggel gyülekezzetek a kiszáradt forrásnál, és bánjátok meg bűneiteket?. Az emberek így is tettek: a száraz sziklákon térdepelve őszintén bevallották, hogy a bőség idején fukarrá és rideggé váltak, nem törődtek egymással. A leggazdagabb közülük azonban hallgatott, s a Fekete Királynő nem jelent meg. A felbőszült emberek akkor elkergették gőgös társukat a pusztaságba, s lám: a forrás felett szivárványt pillantottak meg, és ismét hangot hallottak. A királynő saját könnyeit ígérte népének: jobb szeme a Fekete-folyó forrása lett, bal szeméből a Fehér-folyó eredt. A szivárvány eltűnt, helyette két hatalmas felhőt láttak, egy feketét és egy fehéret. A felhőkből annyi eső esett, hogy a völgyekben tizenhat kis tó telt meg vízzel. A tavak azóta is úgy nyüzsögnek a halaktól, hogy folyton nekem ütköznek - panaszkodik -, máskor meg az éjszakai vadászatra induló medve, farkas vagy vadmacska tapos rám. El se hinnéd, hogy felbolydul az erdő, amikor estefelé a turisták végre hazaindulnak. Van itt mocsári teknős, foltos szalamandra, még lábatlan gyík is, bár manapság csak ritkán látható: gyakran kígyónak nézik és agyonverik, így ma már a kihalás fenyegeti.
    - A helyiek még sokáig meséltek a Fekete Királynőről, de helyette az osztrákok jöttek, akik a törökök elleni védőzónaként használták a területet, a horvát lakosság mellé meg betelepültek az ottománok elől menekülő szerbek. Akkor még senki nem sejthette, mi történik majd - mintha sóhajtana, az aprócska lukak körül finoman bugyborékol a víz.
    - A 19. század végén már egyre többen látogatták, bizottságot állítottak fel, hogy ügyeljen a terület védelmére, 1896-ban pedig megépült az első szálloda a tó partján. A huszadik század közepén a jugoszláv kormány nemzeti parkká nyilvánította, 1979-ben a Világörökség része lett, s a környéken egyre több hotel és vendégház épült, ahová a világ minden tájáról érkező turistákat várták. A század utolsó évtizedében a zágrábi kormányhoz hű horvátok felügyelték, bár a környékbeli lakosság túlnyomórészt szerbekből állt. 1991-ben Vojislav _e_elj felfegyverzett szerb önkéntesei elkergették a nemzeti park vezetőségét, s így nemcsak az arra vezető, stratégiailag is fontos utat kaparintották meg, hanem a nemzet büszkeségét is. Húsvét vasárnap horvát rendőrök és Tudjman elnök zsoldoscsapatai érkeztek a parkba, hogy visszafoglalják a szerbektől. A fecskefarkú lepkék ilyentájt jelennek meg először, és emlékszem, éppen egy különösen szép példány pihent rajtam, amikor a katonák megérkeztek - a szedragát hosszú mohafonatai szétterülnek, mintha nyújtózkodna, néhány vékony szál leszakad, és elsodródik a tovarohanó vízben.
    - Ketten meghaltak, egy szerb és egy horvát, huszan megsebesültek.
A jugoszláv néphadsereg másnap bevonult a területre, hogy szétválassza a marakodókat. Amikor néhány hónap múlva kitört a háború, a hadsereg a szerbek mellé állt. A hidakat lerombolták, a csónakokat elsüllyesztették, a szállodákat felgyújtották - sorolja, és ahogy ott kuporgok, a partról egy alpesi gőte mered rám. A háta barnásfekete, néhol azúrkékbe hajló. Pár pillanatig figyel, mintha a kőtömb meséjét hallgatná, aztán gyors mozdulattal eltűnik a sűrűben.
    - A park csak négy évvel később került vissza a horvát kormány kezébe. Először a taposóaknákat szedték fel, mert a szembenállók több mint kétmillió aknát fektettek le országszerte, és ebből jó pár jutott a tavak környékére is. Akkoriban gyakran előfordult, hogy egy nagyobb állat szétszaggatott, véres tetemét találták az erdőben. Aztán a többi robbanószert szedték össze, az elhajigált fegyvereket és a különféle csapdákat. Az Ördög kertje, a 17. században még így nevezték, mert olyan zegzugos, hepehupás, változékony. Három évbe telt, míg teljesen megtisztították. Kerültek új csónakok, új emberek, új látogatók, a halak ismét elszaporodtak, és éjjelente a medvék és a farkasok is előmerészkednek.
De a Fekete Királynőt már hiába várjuk, minden könnyét elsírta.
HORGAS JUDIT