←Vissza

 
 
 
 
 
 

Levendel Júlia
"KÉPESSÉGEM ÉS SZÁNDÉKOM SZERINT"

Amikor néhány éve, a hippokratészi eskü szövegét keresve, először találkoztam Hornyánszky könyvével, a rátalálás örömébe nemcsak szégyenféle keveredett - hogyhogy ilyen nagyszabású szellemi teljesítményről még csak nem is hallottam - ennél sokkal zsúfoltabb és bonyodalmasabb indulatokat kellett fegyelmeznem. Mert pillanatig sem volt kétséges, hogy ez nem amolyan egyszerű, szerencsés "találkozás", ami minden rokonszenves embert, minden jó művet, a világegyetem bármely izgalmas, szép jelenségét megismerve létrejöhet; mindenekelőtt sokszorosan személyesebbnek, úgy értem: személy szerint nekem szólónak tűnt a különben klasszikusan tudományos művelődéstörténeti monográfia. Ahogy olvastam az orvoslás geneziséről, alapvető etikai és ismeretelméleti kérdésekről felvilágosultan - vagyis a felvilágosodási korok kritikus és áhítatos hangján - értekező fejezeteket, egyszerre lelkesedhettem az első világháború előtti, még viszonylag fiatal, de pályája csúcsára érkezett lelkes szerzővel, és hallottam azt az elhessenthetetlen belső parancsot is, amit oly sokszor életem során: hogy ezzel a könyvvel, az olvasáson túl, dolgom van, és a "dolog"-hoz hozzátartozik - azért az enyém -, hogy felfedezzem, megértsem, mi az. Minden bizonnyal feladat, tehát meg kell találjam a kínálkozó lehetőséget is, hogy elvégezzem. Gyanús lett, hogy mindjárt Csehov szahalini útra készülődésére gondoltam, pontosabban arra a levélbeli fél mondatára, hogy tervezett írásával (szociográfiájával?) talán lerója adósságát az orvostudománynak, amellyel "disznó módon" viselkedett. Miért?, hogy jön ez ide, nekem milyen adósságom van az orvostudománynak?, semmilyen - próbálkoztam ügyetlenül -, és Hornyánszkynak végképp nem lehetett mulasztás-érzete, ő még csak nem is orvos-légkörben nőtt fel. De akkor már derengett, hogy mindketten - Hornyánszky és én -, emberképünknek megfelelően, az orvosi hivatásban és az orvos magatartásában (a szó szoros értelmében maga tartásában) látjuk leginkább és legközvetlenebbül az ember-idea testesülését. Az orvos józan tudása - hitte, hiszem - romantikus segítőkészséggel párosul; döntéskészsége, határozottsága megfér a szorongásos kétellyel, hisz ember ítélkezik emberi jelenségekről, folyamatokról, testi és lelki működésekről - általában működési zavarokról. Azokba be is avatkozik, s közben pillanatig sem tételezi saját csalhatatlanságát vagy a "működés" kiszámíthatóságát. Továbbá sohasem Pantokrátor-féle szerepben dönt - diagnosztizál, kezel és prognosztizál -, mert mindig a feltétlen jóhiszeműség, a jóra (legalábbis jobbra) fordító szándék hajtja. A hippokratészi etikáról szóló fejezet végén például azt írja Hornyánszky, "hogy a tudás bizonytalanságával, az igazságkeresés végnélküliségével szemben a görög orvos idővel meg ne hátráljon feladatának nagysága elől, és hogy a gyakorlati alkalmazás követelményei győzedelmeskedjenek a pusztán elméleti érdek kétségei felett, arról Hippokratész körében a philanthrópia gondoskodott; ez a legszélesebb és legmélyebb erkölcsi alap, amelyen állva az ember társain segíteni kész".
    Bizonyára ülve olvastam a Hippokratész-könyvet, mégis úgy emlékszem, mintha akkor is álltam volna azon a "legszélesebb és legmélyebb erkölcsi alap"-on, s nemcsak az i. e. 5. században élt görög orvosok társaságát élvezhettem, hanem a mindjárt barátnak-rokonnak érzett Hornyánszkyét is. Még arra is adódott alkalom, hogy keserű humorral egymásra kacsintsunk: nem menthetetlenül avítt manapság (az én időmben) igazságot és emberszeretet emlegetni, s a kettőt összekötni? De gyorsan kihasználtam - ki kellett használnom - az élő halottal szembeni előnyét, és nem engedtem a képzelet-játékot elfajulni, mert sejtettem, ha szerepet adok az öregebb, az utolsó évtizedét taposó, a budapesti egyetemen professzorkodó Hornyánszkynak is, képes, és felfordítja azt a mégiscsak biztató és főként tetszetős "alap"-ot - megtörténhet, hogy könyve szellemének ellentmondva gonoszkodik, sőt, visszavonja a philanthrópiát.

Hornyánszky Gyula 1869-ben született Pesten, Hornyánszky Viktor nyomda- és kiadótulajdonos második házasságában - de ehhez a szikár, lexikon-hangú mondathoz mindjárt hozzá kell toldanom, hogy szerzőnkről, az életkörülményeiről, szűkebb családjáról, barátairól, a szokásairól semmivel sem tudok többet, mint ő Hippokratészről. Nézem ugyan az Interneten is látható, jellegtelen fényképét, és arra gondolok, amit a talán Hippokratészt megörökítő festményekről írt, azokról a férfi-képmásokról, amelyek "úgy ábrázolták, hogy köpenyét, a himationt feje fölé húzta, és így arcára, ha nem is födte el teljesen, árnyékot borított", s aztán, mintegy a Hippokratészi Gyűjtemény könyveinek elemzéséhez készülődve, szinte érzékelhető sóvárgással: "Lehet-e, sikerül-e Hippokratész fejéről a himationt akár egy kevéssé is fölemelni?"
    Sikerül-e nekünk Hornyánszkyt és a Hippokratész-könyvet feltámasztani a tetszhalottságból? - mert igen nagy szükségünk volna rá!

Vissza előbb az életrajzhoz: Hornyánszky Viktor, az apa, Hegyeshalmon született és ott kezdte tanítói pályáját, de néhány hónapos pedagógiai működés után elfogadta Heckenast Gusztáv ajánlatát, és Pestre költözött. Újságíróskodott a Pester Zeitungnál, és 62-ben már önálló nyomdát alapított - később ez lett a Magyar Tudományos Akadémia kiadója és nyomdája; huszonnyolc esztendővel az apa halála után, 1910-ben a Hippokratész-könyv is itt jelent meg. Egyébként a biblikus-mitikus családi történet fontos mozzanata, hogy H. Viktor felesége, Karola halála után az asszony Franciska nevű testvérét vette nőül - a két házasságból kilenc gyerek született.
    Gyula 1891-ben Budapesten szerzett bölcsészdoktorátust, ösztöndíjas volt Párizsban és Londonban, tanított a nagyszebeni, a kaposvári, a szabadkai gimnáziumban. 1901-ben régészeti expedícióval járt a Peloponnészoszon (az epidauroszi "gyógyhely"-ről, Aszklépiosz szentélyéről szólva nagyon is érződik a személyes élmény). A kolozsvári és szegedi egyetemi oktatás után 1925-től a budapesti egyetem klasszika-filológia professzora. Állítólag nemcsak becsülték, megkülönböztetetten szerették is tanítványai, bár "úgy adott elő, mintha el akarná riasztani hallgatóit", és kinevette-gúnyolta tisztelőit. Bóka László esetlen alakú, rút, bibircsókos arcú, elhanyagolt külsejű embernek írja le, hozzátéve, hogy mégis, még a huszas-harmincas évek fordulóján is tőle tanulhattak legtöbbet a bölcsészhallgatók "igazi humanizmusról, emberi öntudatról". Dühösködő volt, fortyogó, de legtöbbször magába mart; ha hinni lehet a megidézésnek, az első világháború kitörése, maga a tény, hogy kitörhetett, megroggyantotta hitét - mindenben: az értelemben, a humanizmusban, a demokráciában. A görög felvilágosodás tudománya után néhány esztendővel odalett hát rajongó és ragyogó philanthrópiája?

"...az 5. század görög medicinájával mint a felvilágosodás egyik jelenségével foglalkozom - írja a Bevezetésben - ... hogy a legrégibb kezdettől miként fejlődött az orvostudomány; milyen kapcsolatai vannak a korszellemmel a maga erkölcsi nézeteiben, logikai készségeiben és filozófiájában; hogy mint szaktudás milyen elméletben és gyakorlatban; mit jelentett azoknak, akiknek közvetlenül készült és az egész művelt emberiségnek, mely évezredeken keresztül befolyása alatt gyógyított és gyógyult". Vagyis az orvostudomány és az orvosi gyakorlat - együtt a kettő - a legkiválóbb történelmi-kultúrtörténeti "téma", és fordítva is: az orvoslás színvonalát meghatározza, hogy az orvosok külön-külön, s persze a korszellem szerint is, ha tetszik, a kordivatot követve, mit gondolnak az emberről és az emberi életről.
    Könyvünk filozófiai alapozása, elmélet és gyakorlat folyamatos együtt tartása önmagában is jelzi, hogy az orvos munkájában Hornyánszky lehetőséget lát a misztérium racionalizálására - "mintha Hippokratész az egész orvostudomány fejlődését összegezné a hitet és tudást kibékítő gondolatban". Furcsa ma, az orvoslást szervizelésre cserélő korban a száz esztendővel ezelőtti egyszerű kijelentést olvasni, hogy "az orvos praktikus és tudós tevékenysége egyaránt erkölcsi alapokon nyugszik", s tudni, hogy két és fél ezer esztendővel ezelőtt ez az éthosz már (akárhányszor megsérthették) mégiscsak áthatotta a társadalmat. "Furcsa", mondom magamban, holott számomra egyáltalán nem ilyen naiv tűnődésre késztető a "másféle" hozzáállás, erkölcs és éthosz (s ezekkel együtt az ember- és világkép meg az egész filozófiai vonzalom) gyors kiiktatása a praxisból. A tény, amivel nap nap után szembesülünk, nem pusztán annyi, hogy a riasztóan lepusztult és ugyanakkor pazarló magyar egészségügyi ellátást fejetlenül szervezik-alakítják, s a kuszaságban helyét féltő vagy nem lelő orvos a legjobb esetben is csak megfelelő ismeretekkel, technikai tudással rendelkező szakember, de a szó klaszszikus, hippokratészi értelmében nem orvos. A jelenség ennél általánosabb és aggasztóbb. Nem érhetjük be az anomáliák sorolásával, a fecsegős-dohogós kritikával, amely a mélyebb összefüggések feltárását kerülve, gyakran azokat helyettesítve az embertelen létezőt legalizálja. Az orvos magatartása - inkább viselkedése - ma is korjellemző, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a civilizált világban, mert pontosan mutatja, mivé lett az ember-idea. Hippokratész fejtegetései, írja Hornyánszky, "két ritka, ellentétesnek látszó tulajdonságot árulnak el... átfogó képességet az egész felfogásában és kritikát a részletekben". Lássunk tisztán: nem a zavaros szervezeti viszonyok és az anyagiak szűkössége vezetett az egészségügy jelenlegi állapotához. Azért zavarosak a viszonyok és szűkösek az anyagiak, mert úgymond "gazdasági célok", valójában kevesek anyagi érdeke, nem pedig (a közben nevetségessé tett, üres fogalomnak titulált) erkölcs és éthosz mentén, elemi philanthrópiával szerveződik a társadalom. Persze, sohasem annak mentén szerveződött, de a "közgondolkodás"-ból talán soha ilyen cinikusan nem iktatódott ki mindaz, amit Hornyánszky "mindenekelőtt"-nek mondana.
    Esküszöm... - kezdődött a kószi iskolából hagyományozott orvossá avatási fogadalom -, hogy "képességem és szándékom szerint" meg fogom tartani... Például "ahány házba csak belépek, a betegek hasznára lépek be, távol tartva magamat minden szándékos és kárt okozó jogtalanságtól, főleg a nemi visszaélésektől, mind a női és férfi testtel, mind a szabadokkal és rabszolgákkal szemben". De ma? Megjelenik-e, és érthető, élő-e ma - ahogy Hornyánszky írja - "a hippokratészi esküben rejlő etikai érték"? A "modernizált" eskü-szövegben éppenséggel nagyon is benne van ("Orvosi tudásomat a betegségek megelőzésére, a betegek testi-lelki javára, betegségük gyógyítására fordítom. A hozzám fordulók bizalmával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni nem fogok, titkaikat fel nem fedem. Egyenlő figyelemmel és gondossággal gyógyítok minden embert. Tudásomat és gyakorlati ismereteimet állandó képzéssel magas szinten tartom, de ismereteim és képességeim korlátait is tudomásul veszem...") - csak éppen nem tartják be; úgy tűnik, még a régi eszményeket ismerő és tisztelő orvosoknak sincs módjuk betartani, nincs orvosi közösség, amelyik eltűrné az esküjéhez ragaszkodó orvos működését. A keményen hierarchikus rendszerben - ahol a hierarchia csupán hatalmat-rangot, és nem érték- vagy minőségsorrendet jelent - talán még annyi esélye sincs lázadni egy orvosnak, szembesíteni társait, feletteseit a folyamatos esküszegéssel, mint a mindenféle céhen kívülinek.
    Mint nekem, nekünk. Vagyis - mit kerülgessem? - rádöbbentem, hogy az 1910-ben megjelent Hornyánszky-könyvet csakis úgy lehet feltámasztani, ha szellemi erejéhez méltóvá formáljuk nyelvét. Nem elegendő újra megjelentetni - egy esetleges hasonmás kiadás mintha dupla koporsóba zárná, még mélyebbre süllyesztené a semmibe -, mert az eredeti szöveg nyelvileg csöppet sem csábító. Nem a "tudományosság"-ot kísérő oly gyakori rugalmatlanságról és körülményességről van szó, nem is csak arról, hogy a száz esztendő alatt rárakódott nyelvi poron nehéz áthatolni, vagy hogy a fordítatlan görög, latin, német, francia idézetek és hivatkozások folyamatos kisebbrendűségi érzésbe taszítják a magyarul olvasót - nem, nem csak ez nehezíti a mű életre keltését. A szöveg nyelvi megformáltsága már megjelenése idején is elmaradt a tartalmától. De hiszen kultúrtörténeti tanulmány, nem szépirodalom - gondoltam -, ezért nem is érinthetetlen! És már nagyon közel jutottam a "dolgom", a "feladatom" megtalálásához. Hogy nem tudok a kultúrtörténetben hasonló "átigazításról", az igazán nem szegte kedvemet és elszántságomat, de hatványozta felelősségérzetemet. Szerkesztőtársaimmal tisztáztunk néhány alapelvet, legelőbb is, hogy nem "népszerűsítjük" Hornyánszkyt, tehát nem "könynyebben fogyasztható" kiadást csinálunk (ilyesmit nem mentene feltámasztásának ideológiája sem), hogy egyetlen gondolatát sem csonkoljuk, nem tüntetjük el gyakori túlírtságát vagy filozófiai alapozásának nehézkességét - amivel próbálkozunk, az leginkább a műfordításra hasonlít. És csakugyan: mindvégig igyekeztünk érzékeltetni Hornyánszky gondolkodásmódját, gondolatfutamai, légzése ritmusát, s ezzel a stílusát.
    Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy klasszika-filológus munkatársnak kell majd ellenőrizni és kiegészíteni "fordításunkat", de amivé Böröczki Tamás formálta a maga feladatát, az többszörösen és messze meghaladja a "szakmai lektorálás"-féle fogalmakat. Munkája megerősített a tudatban, hogy jelentős szellemi teljesítményhez, nagyszabású tudományos és művészi munkához ma is merészség és gondosság szükségeltetik, egyszerre a kettő; hogy a gondolkodó csak úgy mehet bármilyen kalandba, ha fegyelmezetten, sőt, aggályosan vigyáz a fogalmak, eszmék, igazságok rendjére. Másképpen: ha a hagyományokhoz ragaszkodva kritikus és felforgató. Hiszen a Hornyánszky-könyv is ezt magyarázza, és önmagával példázza is.

Jellemzőnek gondolom, hogy Hornyánszky első lábjegyzetében (kiadásunkban végjegyzet) az emberi szellem fejlődését "a dugóhúzó csavarvonalaihoz" hasonlítja - márpedig a spirális alakzat, a csavarmenet (József Attila például "szalagút"-nak nevezi) a 20. századi világkép legáltalánosabb-egyetemesebb szimbóluma. Fizikában és biokémiában éppúgy, mint festészetben és költészetben. 1910 pedig - innen nagyon úgy tűnik - mindeneket összefoglaló igényével, pontosabban a klasszikus, "békebeli" áttekintés, "betakarítás" és az avantgárd forradalmiságával vesz búcsút a 19. század szellemétől, s kap a 20., az új, a sokat ígérő felé. Ebben az esztendőben inti magát Ady, hogy "Nézzek immár nagyobbakra is", és Tolsztoj halála is mintha hangsúlyozná a korszakváltást. A görög felvilágosodás tudományának íve ráadásul ide tart, a 21. századba, a mi korunkba - biztos vagyok benne, hogy a könyv minden olvasója érzékeli majd az idősíkoknak ezt a drámaiságát -, legelőbb persze a hippokratészi miliőelmélet elemzésével. Hogy Hippokratész "az embert nem izoláltan, hanem a külvilág által meghatározottan láttatja", hogy orvostudománya klimatológiával, lélektannal, "egyetemes antropológiával" alapozott, arra ma talán azt mondanánk: ökologikus szemléletű. S ahogy Hornyánszky következetesen és kíméletlenül megkülönbözteti a mindig kételyeket is tartogató tudományt meg a népszerűséget habzsoló sarlatánságot - sőt, még annak is két fajtáját: az inkább szegény néprétegek körében hódító babonás kuruzslást és a luxust is megfizetőkhöz forduló, illatszerekkel és különféle szolgáltatásokkal ámító orvos-lélekgyógyász kufárságot -, meg ahogy a társadalmi viszonyokat és az ember alkotta törvényeket is "környezet"-nek tekinti, egészen közelinek érezzük - valóban szellemtársnak.
    Éppen a miliőelmélet kialakulását rekonstruálva írja, hogy az i. e. 5. század második felében súlyos krízisbe jutott a bölcseleti ontológia, s hogy a szakemberek kényszerű választás elé kerültek: "vagy lemondanak a filozófiáról, vagy maguk csinálnak saját eszközeikkel, saját módjuk szerint, saját alapfogalmaiknak megfelelő filozófiát. A hippokratészi munka az utóbbit választotta; hátat fordított a hitelét vesztett ontológiának, de csak azért, hogy az általánosítás, a bölcseleti egyszerűsítés és rendszerezés új ösvényére lépjen. Ha az emberi test igaz mivoltát, lényegét éppoly kevéssé tudjuk is megmondani, mint az egész mindenségét - keletkezési folyamatában, a maga változásaiban talán mégiscsak érthető lehet. Ha végsőkig menő ontológiát nem is tudunk teremteni - a kérdéses jelenségek genetikus magyarázata még sikerülhet. Talán megállapíthatjuk, bármi legyen is egyébként a testi szervezet a maga elementáris lényegében, milyen általános külső hatásokra módosul, változtat minőséget és alakot. Ezért az orvosnak a hatásokat öszszességükben kell megvizsgálnia, s az emberi testet abba az univerzumba állítani, amelynek csak egyik részét alkotja, de folytonos viszonyt tart vele. Íme a probléma: egy sokat ígérő új irány problémája... Többé nemcsak a beteg szervezetről, a betegség külső okozóiról lesz szó, hanem az emberi testről, és a szellemről is, mert a testi tulajdonságok a legszorosabb viszonyban vannak a lélek megnyilatkozásaival."
    Évekkel korábbi első olvasatomkor - előbb csak ködös érzésféle volt, hiszen még a sejtelmemet is alig tudtam szavakkal befogni -, aztán az újraolvasás-átírás-készülődés közben már kimondhatóan és nagyon sokszor kimondottan éppen ennél a passzusnál képzeltem legerőteljesebben, hogy megcsináljuk a Hornyánszky-könyv korszerűsítését, hogy bevezetést írok majd a műhöz, s a bevezetés végén csupa nagybetűvel ott áll:

ORVOS SZÜLEIM EMLÉKÉNEK