Handi Péter
TÜKÖRJÁTÉK
3. DÉLUTÁNI FÉNYEK
(részlet)

Tizenegy felé jön a postás. Itt ez a szokás, de lehet, hogy a város más részeiben más. Azt hiszem, a postásoktól függ, hogyan osztják be maguknak a körletet. Azért megkérdezem majd az itteni postástól, így van-e? Csakhogy mióta motorbiciklivel közlekednek a levélkihordók, nehéz beszélgetni velük. Az egész világ egyre rohanóbb. És egyre komplikáltabb. Ha manapság valaki postás lesz, eleve jogosítványt kell szerezzen. Motorbiciklire. Ez is előfeltétel. Nemsokára motorszerelési vizsgát követelnek, végül egyetemi végzettséget... A kézbesítés meg másodrendű.
    Harmadik napja lakom itt. Csinos, földszintes ház, minden, ahogy kell. Sok helyre vigyáztam már, ismerem a szokásokat, és szinte az első körülpillantáskor felmérem a lakó(ka)t. A hátrahagyott tárgyak beszélnek hozzám. Vagy a hiányuk. Itt például nincs számítógép, ami manapság szokatlan... szinte minden házban... De ne általánosítsunk! Tegnap azért telefonáltam Stanleynek az ügynökségre, kérdeztem, miféle ember házára vigyázok, mert árad a jómód, még sincs számítógép.
    - Laptopja lehet - okoskodott -, de ilyesmivel ne foglalkozz! Csak vigyázz az objektumra, mint egy házőrző kutya! Mint eddig.
    Ebben a "mint eddig"-ben, méláztam, miután letettem a kagylót, benne van az élettörténetem. Mert mi volt velem "mint eddig?" Évek óta idegen házakban lakom hosszabb-rövidebb ideig, amíg a lakók távol vannak, utaznak. A lakások biztonságát persze lényegében szavatolhatná a beépített riasztószerkezet, de a betörők ellen legjobb a "lakottság". Ezt képviselem én több mint egy évtizede. Persze minden a bizalmon múlik, hiszen senki sem engedne lakásába-házába ismeretlent. Csakhogy rólam jó véleménnyel vannak az ügyfelek, többszörösen bizonyítottam, sokan évente többször is visszahívnak, néha jó előre foglalniuk kell, mert éppen "foglalt" vagyok. Barátok, ismerősök is kérnek, "beköltöznél két hétre hozzánk? Fidzsibe megyünk nyaralni, a két kutyusnak enni adsz, és naponta egyszer kimész velük sétálni". Előbb szájról szájra szálltam, később a házügynök, Stanley lajstromba vett, utazgató ügyfeleinek ajánlott garantáltan. Így suttyantam ide is, a Maldon Street tizenkettőbe.
    Ez "könnyű" ház; nincs kutya, macska, kanári. Még aranyhal sincs. Azt sem tudom, ki lakja, Stanley valahová elrohant, csak a kulcsokat hagyta a titkárnőnél a címmel és a borítékolt instrukciókkal. "Másfél hónapról lenne szó" - mondta Stanley két hete a telefonba. - "Vállalod?" Átnéztem a listámat. Még volt egy hetem Tranteréknél, és azután még egy hét egy főbíró city-apartmanjában, amíg konferencián van Honoluluban. Szóval éppen kedvezett az időpont.
    A borítékban a szokásos utasítások: mikor kell kitenni a szemetet, hová gyűjtsem a postát, másnaponként locsolni a kertet, merre vannak a biztosítékok, és így tovább. A teendők majdnem mindenütt egyformák, ezért látszólag unalmas ez az életmód, de ha nem ismerősnél szolgálok, nagyon is izgalmas felderíteni a lakó(k) személyiségét. Történeteket képzelek róluk. Fényképek mindenütt találhatók. Falon, keretben, zongorán, íróasztalon, tévé tetején, megtámasztva. Gusztusos alakok, szexis nők, fürdőnadrágos családapák, meztelenül hancúrozó gyerekek a tengerparti homokban, élemedett nagyszülők nekik való ruhákban. Itt, a Maldon Street tizenkettőben is akad néhány fénykép. Idősebb férfi, hatvan körüli lehet, ovális, barna arc, őszes-szürke hajtincs hull a homlok fél oldalára. Máshol ugyanez a férfi jóval fiatalabban, fürdőnadrágban, pálmafának támaszkodik, valahol egy csendes-óceáni sziget homokos partján. A vizet kémleli. Aztán nők, különböző helyzetekben: reggelizőasztalnál, utcán, hétköznapi öltözetben, kisestélyiben, kertben. Gondolom, a férfi a háztulajdonos, a nők lehetnek feleségek, barátnők, munkatársak, egy fiatalabb talán a lánya.
    A postás a kezembe nyomja a leveleket és továbbpöfög. A címzett furcsamód cégnév: "HAMILTON TRADING", és amint látom, a borítékok számlaféléket tartalmaznak. Amint megyek befelé a postával, a kertkapunál megjelenik egy öregember. Köszönünk egymásnak. Ő a szomszéd, mondja, a tízben lakik.
    - Te vagy az új lakó?
    A fejemet rázom, és belekezdek a felvilágosításba, amelyet oly sok érdeklődő szomszédnak elmondtam már. Hogy én csak ügyelek a lakra, amíg az igazi lakó távol van, ez a foglalkozásom, ebből élek.
    - És te hol laksz? - kérdezi a szomszéd.
    - Jelenleg itt - zökkenteném ki a beszélgetést, de gyorsan hozzáteszem
- ... és mindig ott, ahol éppen kellek. - Az öregúr félrehajtja fejét, mint aki halláskárosult. - Úgy értem, neked nincs rendes lakhelyed?... Címed?
    Bólintok, ahogy ezt megelőzően néhány százszor. Türelmes vagyok, mert tanulmányaim és ezekből fakadó tapasztalatom szerint az emberi kíváncsiság kielégítésre méltó, és ilyen féltéglákból rakódott össze az építmény, amit tudományos fejlődésnek nevezünk.
    - A címem egy postafiók - közlöm -, ide kapom a leveleket, szaklapokat, nyugdíjcsekket...
    - Nyugdíjcsekket? Te nyugdíjban vagy? - kérdi hitetlenkedve, nem is alaptalanul.
    Külsőm megfelel negyvenötödik életévemnek, a nyugdíjhatár jelenleg 65 év, helye van a csodálkozásnak. De a magyarázatnak is:
    - Rokkantnyugdíjas vagyok. Beszédhibás. Dadogok.
    Várom a szokásos részvétet. Vigasztalást. "Nahát, nem olyan vészes... alig vettem észre... gyerekkorától?" Helyette támadásféle következik:
    - Beszédhibáért nem adnak nyugdíjat.
    - Valóban - mondom -, csak abban az esetben, ha bizonyítottan képtelen vagyok állást vállalni.
    - Dolgozni lehet beszédhibával is - próbálkozik az úr -, kétkezi munka, iderakni ezt meg azt... Még fiatal vagy.
    Vizsgálom magamban az öreg kétkedésének lehetséges indítékait.
A karakterisztikus motívumokat, indulati vagy racionális vonulatot. Tanácsa segítőkészséget jelent vagy ellenvéleményt, a társadalom engedékenységének kihasználója iránti - még takart - megvetést? Esetleg irigységet, hogy nekem "sikerült"? Vagy egyszerű logikai reflexió? Érzésem azt sugallja, inkább a beszélgetésvágy kapta el. Határozott válaszom kielégítené. Vár. Jobban megnézem: ősz haj, erősen barna arc, néhány mély ránc. Csontkeretes szemüveg. Észreveszi, hogy nézem.
    - Indiából jöttem - mondja, s abban a pillanatban felismerem jellegzetes kiejtését, a torokhangokat, meg ahogy a nyelv sűrűn találkozik a szájpadlással.
    Tehát hindu.
    - Rajiv Balakrishnan - nyújtja a kezét.
    - Terence - mondom a nevemet, itt Ausztráliában elég ez is, így mutatják be egymásnak az embereket. Persze kíváncsi, nem kapott angolszász nevelést, modortalanul rögtön a tárgyra térne, nincs benne tartózkodás, fütyül a magánügy félszentségére. A kerítésre dőlök, mint a pletykáló szomszédaszszonyok, és röviden ledarálom Rajivnak, amire kíváncsi:
    - Az a helyzet, hogy ezzel a beszédhibával a házőrzés éppen nekem való foglalkozás. Családom nincs, szüleimet nem ismerem, apró koromban egy vagyonos házaspár magához vett, taníttattak és elláttak. Négy diplomám van, de nem tudok velük mit kezdeni, mert valamennyi egyetemi vagy tanári pozícióra képesít, abban pedig a beszédhibám megakadályoz. Mostohaszüleim - nevezzük így - a nagyravágyás szédületében helikoptert vásároltak, a férfi, Mark, letette a pilótavizsgát, és néhány hónappal később a tengerbe zuhantak. Nem örököltem, mert hivatalosan nem fogadtak örökbe, csak "magukhoz vettek". Egyébként mindenüket jótékonysági intézményekre hagyták, öregotthonokra, kórházakra, kutyamenhelyekre. Engem kifelejtettek a lajstromból.
    - Most egyáltalán nem dadogsz - szakít közbe Rajiv.
    - Nem, mert ez betanult szöveg, leadtam már néhányszor. Az emberek kíváncsisága...
    - Hogyhogy nem ismerted az igazi szüleidet?
    - Leadtak egy gyermekmenhelyen, aztán eltűntek. Onnan vettek magukhoz Freestone-ék. Tőlük kaptam a keresztnevemet is.
    Úgy érzem, Rajivnak mára elég ennyi. Nyilván feldolgozza majd. Az indiaiak valahogy jobban megrágják a foguk közé akadt emberhúst, mint mi, helyiek. Hinduk, szikhek, zen-hatások, a lélekkel bíbelődnek valamiféle nyugalmi állapot elérése érdekében. Nem egy szemesztert hallgattam végig erről. Befelé mennék, de Rajiv karomra teszi kezét, marasztal.
    - Várj csak - kezdi, és néhány pillanatra lehunyja dioptria mögötti szemét. - Érdekes hasonlóság van közöttünk. Én sem tudok mit kezdeni itt a diplomámmal, azaz nem tudtam... Most már mindegy, mert megöregedtem. De évekkel ezelőtt, amikor Bombayből átjöttem, nehéz idők voltak. Szóval egyetemi tanár voltam odaát, az állatorvostudomány professzora. Aztán megismertem Barbarát, elvált ausztrál asszony, egymásba szerettünk. Idős édesanyja élt Melbourne-ben, elhatároztuk, hogy ide települünk. Úgy számítottam, valamelyik ausztráliai egyetemen folytathatom munkámat, de a törvények... Itt nem volt nekem való katedra, sebaj, közöltem az adminisztrációval, beérem egyelőre alacsonyabb beosztással. Azt nem lehet, mondták, a te diplomád jóval magasabb pozícióra predesztinál, s nálunk nincs ez a katedra. Alacsonyabb pozícióba nem tehetünk. Ezek az akadémiai rendszer anomáliái. Végül találtunk megoldást: ha különbözeti vizsgát teszek, az állatorvostudomány docenseként működhetek.
    A férfi elhallgatott, talán bátorításomra várt, arra, hogy legalább annyira legyek kíváncsi, mint ő. Kezemben rezegtettem a leveleket.
    - És aztán? - kegyelmeztem meg.
    Rajiv hátrább lépett.
    - Nem tehettem meg. Noha természetesen kisujjamban volt az anyag.
    - Miért?
    - Ausztrál tanítványaim vizsgáztattak volna. Akik a könyveimből tanultak. Nem tehettem meg...
    Beragadt a nyelvem. Így van ez, amikor a felindultság még a dadogásomat is elfojtja. Rajiv vállára tettem a kezem, szándékom szerint biztatólag, vigasztalón, és persze rögtön kétséggel: vajon érzi-e gesztusomat. Aztán be a levelekkel a házba. Még utánam szólt:
    - Néha együtt teázhatunk, ugye?
    Az ajtóból intettem, hogy O. K.