|
|
Kállay Géza
LÉLEK-ISMERET - KÖTŐMÓDBAN
Lélegzet és lélek több szempontból is mélyen összefüggnek:
manapság csupán lélegzetvételnyi szüneteink maradnak, hogy
odafigyeljünk lelkünkre, ha egyáltalán hiszünk még létezésében. Azt is
mondhatnám, a lélek kérdéséről egyszerűen elfelejtkeztünk. Kivétel
azonban Kierkegaard Félelem és reszketés című esszéjének
főhőse, a "hit lovagja": az ő viszonya lelkéhez egészen egyedülálló,
mert ő szüntelen visszafojtja lélegzetét, hogy megfigyelhesse lélek-zetét. Hogyhogy? Hát akkor sohasem vesz levegőt? Erről biofizikai és más természettudományi törvények értelmében természetesen
nem lehet szó. De képzeljük el, amint a lehelet "megszegik", amikor
valakinek az őt eltöltő félelem, reszketés és rettegés miatt akad el a
lélegzete. A hit lovagjánál ez a pillanat: egész élete. A lélegzet
eláll, mert mögötte az a döbbenet ölt testet, hogy mindig a saját és a
másik életéről van szó: szüntelenül ezekre kell ügyelnie, amennyire
csak lehetséges. A hit lovagja tehát állandóan "halálos" csöndben
marad; nem lélegzik, mert nem lélegzetet, hanem "lelket", lélek-zetet szeretne venni, ezért szüntelenül "halálán van", hogy élhessen, hogy mások és saját életét - az Életet - megfigyelhesse.
A lélek kérdése, talán épp a lélek ereje által,
lenyűgöz, valódi félelemmel és reszketéssel tölt el. "A lélek határaira
jártadban nem találsz, menj bár végig minden úton: olyan mélységes
aránya van" - mondja az epheszoszi Hérakleitosz 232. számú töredékében.
Hérakleitosz mindenkori borúlátása a jelenségek megismerhetőségét és az
általános emberi értetlenséget illetően messzemenően jogosnak tűnik: a
lélek kérdése olyan határtalan, és olyan mélységekbe (sokszor szó
szerint a Hádészba, az Alvilágba) vezet, hogy reményem sincs a lélek
fogalmának lelkiismeretes áttekintésére, és kiengesztelésképpen csak
rejtélye iránti lelkesedésemet tudom felajánlani. Ugyanis Kierkegaard
mellett lelket öntött belém Brett Bourbon könyve, Finding a Replacement for the Soul; a címet talán a legjobban így lehetne fordítani: "Mivel cserélhetjük fel a lelket?". A rövid válasz: "semmivel", bár a kérdés értelme is természetesen attól függ, milyen magyarázatát adjuk a lélek
szónak. Bourbon tudatában van Hérakleitosz bölcsességének: "A lélek
határaira jártadban nem találsz", mégis - Ludwig Wittgenstein és
Stanely Cavell szellemében - úgy fut neki a lélek jelentéstani
vizsgálatának, hogy a fogalmak határaira merészkedik, oda, ahol
remélhető, hogy valami valamitől elválik, és így tisztábban láthatunk:
értékes megkülönböztetésekhez, fontos különbségtételekhez juthatunk.
Például a könyvben őt leginkább foglalkoztató, az emberi létre
vonatkozó kérdést: "mi az ember?", nem ilyen formában teszi fel, hanem
a határeset, a nem-lét felől: "mi vagyok akkor, amikor (éppen) nem
vagyok?". "Nem vagyok", mert semmi vagyok; valaki más vagyok;
kivetkőztem önmagamból; extázisban vagyok; feladtam a küzdelmet
magammal; lemondtam magamról; eszméletlen vagyok; álmodom; halott
vagyok; megtévesztettek, összezavartak; megváltoztam; rettegek;
kételkedem; összeomlottam; hiszek; átváltozáson, agymosáson estem át;
valami vagy valaki átalakít; elárultak; a képzelet termékévé, fikcióvá
váltam; olvasok; szerepet játszom; értelmetlenségeket mondok - csupa
határállapot, amikor úgy érezhetem, vagy azt képzelhetem el: nem
létezem, vagy nem én létezem. Bourbon azzal is tisztában van, hogy a
felsorolt állapotok jó részét (különösen azt, hogy pl. meghaltam)
életemben csak a képzelet segítségével, fikcióként élhetem át; ezért is
szerepel a könyvben annyi irodalmi elemzés Keats műveitől Wallace
Stevensen át Joyce-ig. A fikció azonban itt nem a ?nem a valóságot
tükröző megállapítás, leírás stb.", és különösen nem a ?hazugság"
értelmében szerepel, hanem mint egy másik, az emberi valósággal szemben
kialakítható, nem-hétköznapi viszony. A fikció éppúgy nyelvi-logikai
viszonyulás a világhoz, mint hétköznapi megállapításaink (pl. "Most a
Kossuth Lajos utcában, a Budapesti Városvédő Egyesület termében
vagyunk"), a fikció azonban, részben a nyelv teremtő ereje által, már
eleve "kihelyez bennünket önmagunkból", a nem-hétköznapi lét határain
tesz le, és a nézőpont megváltozása lehetővé teszi, hogy az
elmondottakból, a megjelenítettekből a hétköznapi nyelvi-logikai
ábrázolásmódtól eltérő, vagy azokkal egyenesen szembenálló
következtetéseket is levonjunk, de még mindig az emberi valósággal
kapcsolatban. A fikció tehát a valóságot tárhatja fel számunkra: akár
legprózaibb, leghétköznapibb létállapotunkat, vagy éppen azt, ahogy
fikcióban, fikcióként vagyunk, ezt azonban nem-hétköznapi
nézőpontból teszi: szerencsés esetben többet pillanthatunk meg
ember-mivoltunkból, mint általában. A könyv, és persze a cím: "Mivel cserélhetjük fel a lelket?", ezzel az emberi létről felvett látlelet részévé, valamiféle lét-leletté
válik: azért igyekszünk a lelket valamivel felcserélni, vagy valamire
lecserélni, mert a huszadik-huszonegyedik századra leginkább léleknek szűntünk meg lenni; mintha egy érzékszervet veszítettünk volna el, de nem úgy, hogy tagadjuk, elutasítjuk vagy vitatjuk a lélek
jelenlétét önmagunkban, hanem hogy egyszerűen megfeledkeztünk róla
(ahogy Heidegger szerint elfelejtettük a "Lét kérdését"). Ebből
következik Bourbon lélek-értelmezésének egyike: az elveszett lélek a fikció átélésének képessége. Tehát a fikció nem pusztán képzelet, hanem képzelet és
átélés, képzelet és megelevenítés-megelevenedés egyszerre. Az
érzékszerv, amiről elfelejtkeztünk, egy mélyebb emberi valóság
megnyitására, animálására, "lelkesítésére", "lélekkel-telítésére" tenne
alkalmassá.
A magam lélek-fogalmához Bourbon lét-leletéből
kiindulva Kierkegaard segítségével szeretnék eljutni, nem tekinthetek
el azonban néhány más, legalább vázlatosan idézendő lélek-elmélettől.
Értelmezésemet ugyanakkor távolról sem kritikai vagy kizáró szándékkal
fogalmazom: gondolataimat pusztán egy hevenyészett térképen igyekszem
elhelyezni.
Térjünk vissza Hérakleitosz bölcsességéhez: "A
lélek határaira jártadban nem találsz, menj bár végig minden úton:
olyan mélységes aránya van". Az arány szó az eredetiben: logosz (az angol fordítás: proportion, amely majdnem teljesen megfelel a latin proportiónak),
Hérakleitosz egyik kulcsszava, amely a preszókratikus korban
?nyelv"-et, ?beszéd"-et, ?a világ alapelvé"-t, ?a kozmosz
ős-princípiumá"-t, az "ős Egy-et" és még sok egyebet jelentett. Mit jelent itt - a mi fogalmi vizsgálódásaink között is kulcsszerepet betöltő - arány, és főleg mit a "mélységes" arány? A kommentárok szerint a logosz
Hérakleitosznál részben a bölcsességgel és az emberi nyelvvel esik
egybe, tulajdonképpen annak belátásával, hogy a világ jelenségei
analogikus viszonyban vannak egymással, és egy végső elv szerint
rendeződnek eggyé: a világ a káoszból e felismerésen át, tehát a
reflexív, gondolkodó lélekben és a kifejtés, a nyelv révén válik
rendezett egésszé. A felismerés egyik legfontosabb pillanata, amikor
ráébredek: minden jelenség között a métron, a mérték, a mélyben
meghúzódó arány biztosítja a kapcsolatot. Egy másik esetben
Hérakleitosz - természetesen maga is analogikusan - az emberi lelket
pókhoz hasonlítja, "amely hálójának bármely sérült részéhez odafut",
mert a lélek "erősen és arányosan van hozzákötve a testhez".
Hérakleitosz azonban a lelket legszívesebben a tűzzel, az egyik archéval,
őselemmel azonosítja, amely nemcsak szemben áll az élettelen, hideg
testtel, azaz animáló, megelevenítő hatása van, hanem a kozmikus tűz
egy ?szikrája", "reprezentatív darabja" is. Tehát az epheszoszi bölcs
szakít a homéroszi eposzokból és Anaximenész kozmológiájából ismert
felfogással - melyet egyébként a magyar lélek szó etimológiája
is tükröz -, miszerint a lélek csupán a ?lélegzet"-tel azonos, és "a
lélek szerkezete első ízben kerül összefüggésbe nemcsak a test, hanem a
világegész [sic!] szerkezetével is."
A Kr. e. 6. század végén tevékenykedő
Hérakleitosz lélekről szóló tanait csupán az atomisták filozófiai
csoportja és Arisztotelész követi. Dél-Itáliából ugyanis már az 5.
század elejétől rohamosan terjed egy rivális elképzelés a
reinkarnációról vagy metempszichózisról, azaz a lélekvándorlásról,
melyet a szamoszi Püthagorasznak tulajdonítottak. Hogy Püthagorasz
végül is pontosan mit képviselt, nehéz megítélni, mert minden
valószínűség szerint egyetlen könyvet sem írt; nézeteit többek között
az őt nagyra becsülő Platón és a püthagoreusoknak legkeményebben
ellenálló Arisztotelész műveiből ismerjük. Ráadásul Püthagorasz tanai
hamar összekapcsolódtak az ún. orphikus kultusszal, mely szerint a test
"egyfajta börtön, amely őrzi [...] a lelket, amíg az meg nem fizeti
büntetését". Orpheusz, akit sokan Homérosznál is idősebb, valóságos
költőnek-mágusnak tartottak, a halál előtti és utáni boldogság
rítusaiba volt hivatva beavatni a földi halandókat, és ez magában
foglalta a Hádészban megtalálható rémületes dolgok megjelenítését
(valamiféle "pokolra-szállást") is. A lélekvándorlás roppant népszerű
tanát pedig jól illusztrálja egy Hérodotosz által Xenophanésznek
tulajdonított, valószínűleg eleve parodisztikus éllel írott verstöredék:
S útja során [Püthagorasz] egy rémesen elvert árva kutyácskát
megsajnált nagyon - így mondja a hír - s odaszólt:
"Hé, hadd [sic!] abba, ne üsd! A barátunk lelke van ebben,
ráismertem, ahogy kínjaitól kiabált!"
Platón Phaidón című dialógusa - amely Püthagorasz tanaiból kiindulva teremt később roppant nagy hatású lélek-elméletet - a görög pszüchét
hol ?életprincípium", hol ?elme", hol ?én" (?személyiség") értelemben
használja. A dialógus legfontosabb tételét a szerző egy ponton így
fogalmazza meg, a szavakat Szókratész szájába adva: "bizonyítsuk be,
hogy a lélek el nem enyésző és halhatatlan, és ha egy bölcsességszerető
férfiú, amikor halni készül, bizakodik és úgy véli, hogy minekutána
meghalt, odaát jobb dolga lesz, mintha más életét élve le, halt volna
meg, ez a bizodalma nem együgyű és értelmetlen" A Phaidón
azonban a Platónra annyira jellemző, bravúros dramaturgiával épül fel:
a fenti szavakat tulajdonképpen Phaidón mondja, hiszen a dialógus
idején Szókratész már halott, és Phaidón a szemtanú hitelével csupán
visszaemlékszik - egy Ekheratész nevű tanítvány kedvéért - a bürökpohár
kiürítése előtti órákra. Viszont az emlékezés a lélek
halhatatlanságának egyik záloga: az örök és halhatatlan ideákkal, a
sohasem változó formákkal, a földi jelenségek másvilági, önmagukkal
mindig azonos leg-lényegével többek között az emlékezés révén léphetünk
ismeretségbe, mintegy születésünk "elé" térve, és az ideákkal várjuk a
találkozót halálunk után is; az összekötő kapocs pedig természetesen a
halhatatlan lélek; a lélek tehát a tudás, a megismerés abszolút
folyamatosságának "helye" is És akár meggyőzőek Szókratész érvei a
lélek halhatatlanságáról, akár nem, Phaidón, illetve Platón
visszaemlékezésében Szókratész - mint majdnem minden dialógusban -
"visszatér" tanítványai közé, és a szöveg maga is "eljátssza",
"performatív gesztusként" megeleveníti, amit tételként fogalmaz meg.
Természetes, hogy a lélek
kérdése a születés, a halál, és - ahogy Brett Bourbonnél láttuk - az
emberi lét egyéb határhelyzeteinek kapcsán merül fel a legélesebben, és
ezáltal szoros kapcsolatban van különböző rituális, vallási és egyéb
teológiai és filozófiai megfontolásokkal. Ha a kört a Hérakleitoszra és
Püthagoraszra visszamenő, legbefolyásosabb görög lélek-értelmezéseknél
tágabbra vonjuk, és Gerardus van der Leeuw kiváló fenomenológiai
elemzésének segítségével az egyiptomi, bahauk (borneói), indonéz,
nyugat-afrikai, jávai, izlandi, indiai és más lélek-értelmezésekre
is tekintettel vagyunk, kiderül, hogy épp a görög, s ezen belül a test
és lélek dualizmusát hirdető püthagoreus-platonikus felfogás a
kivételes, az egyedülálló, de számunkra mégis talán a legismertebb,
mert különös módon ez itatta át leginkább a kultúránkra oly sokáig és
elemi erővel ható nyugati kereszténységet. Holott, mint van der Leeuw
érvel, mind az Ószövetségben, mind az Evangéliumokban az ember nem egy
"lélek" a "testi porhüvelyben", ahol a "lélek", mint valami "nemes"
dolog szemben áll a "hitvány" vagy "szégyenletes" testtel, hanem
test-lélek, illetve lélek-test: teremtett egész, "maga az ember" az
ember lényege szerint: az emberi lényeg mint olyan. Ha a lélek "képbe",
metaforába öltözik, a kép nem valamiféle, a "fej felett láthatatlanul
lebegő felhőt" mutat, ami az ember egy "darabja", vagy "része". A lélek inkább vagy a fizikai lélegzet, vagy a vér a maga "hús-vér" valójában. A lélek
legáltalánosabb, eredeti jelentése a legelső nyomon követhető
lélekértelmezésektől: az ember egész valóságát átitató ?hatalom", a szó
legjobb értelmében: hatalom mint teremtő kedv, kreativitás, ellenálló
képesség, elszántság, vágy, akarat, erő, lelkesedés, még akkor
is, ha épp gyenge, beteg vagy erőtlen. "Az Ószövetség mit sem tud a
megmentendő lélekről" - írja van der Leeuw - "[...] az Isten megmenti
az embert, vagy ha úgy tetszik, a népet. Ám egy isteni lélekről éppoly
kevéssé esik szó, mint a halhatatlanságról. Ez az Evangéliumban sincs
másképp. Jézus számára az ember lelke a lényege." Pál apostolnál
valóban megjelenik - minden bizonnyal görög hatásra - a dualizmus, de
itt nem a pszüché, hanem a pneuma, a ?szellem" szó szerepel: az ember mint új teremtmény kapja a pneumát
Istentől ajándékba, ami által "új teremtmény" lesz, s így "szelleme"
van; tulajdonképpen: "szellemben van". Talán megkockáztathatom, hogy az
emberi lélek az Ó- és az Újszövetségben is Isten teremtő lelkének, a ruah-nak, illetve a pneumának
a tükörképe, párhuzama, analógiája (és talán így vagyunk Isten "képére
és hasonlatosságára teremtve"), de nem az isteni lélek "egy darabja él"
bennünk, amit Isten "saját lelkéből belénk tett", hanem kinek-kinek a
lelke az a személyiség, az az egyszeri és többé sohasem megismételhető egyén (egy-én),
akivé lettünk, leszünk, illetve lennünk kellene. A lélek tehát teremtő
képességünk, erőnk, jó értelemben vett "hatalmunk", méghozzá leginkább:
teremtésre képes szavunk, dolgokat alkotni tudó beszédünk, azaz
kötőmódban (conjunctivusban, subjunctivusban) is
megszólalni képes nyelvünk, mert - ahogy Paul Ricouer francia
fenomenológus figyelmeztet - a "Jahvénak tulajdonított ószövetségi ruah, amit jobb híján ?Lélek"-nak fordítunk, a Szövetség irracionális aspektusát jelöli; de ez a ruah: davar, azaz a teremtő szó, beszéd (parole)
is." Kierkegaard ezt így fejezi ki: "a dolgok azáltal keletkeznek, hogy
Isten tud róluk" és: "Isten a lehetséges valósága". Azt is láthatjuk,
ez az elképzelés több ponton hasonlít Hérakleitosz felfogásához, de még
Platónéhoz is, ott, ahol Szókratész azt mondja: nem lenne szabad
életünket másként leélni, mint akik valójában vagyunk, mert a lélek: az
én, a személyiség is.
Kierkegaard "lélek-tanát" két okból is
érdemes közelebbről megvizsgálni: egyrészt mert - természetesen végig
az én értelmezésemben - eleve abból indul ki, hogy a lélek
egyfajta emberi érzékszerv, amelynek megfeledkeztünk lehetőségeiről,
holott ez az egyetlen reményünk, hogy rajta keresztül azzá a
személyiséggé váljunk, akivé lennünk kellene. Kierkegaard szerint lélek mindaz, ami az emberi személyben személyes. Másrészt a lélekkel oly gyakran öszszekapcsolt hitet nem lehet valamiféle "adottként" kezelni, legkevésbé magában a "hit lovagjában", hiszen a Félelem és reszketés
szerzője azt kérdezi - önmagától legalább olyan erővel, mint
olvasójától -, miért nem vagyunk képesek úgy hinni már, mint Ábrahám, a
hit legideálisabb lovagja. Kierkegaard akkor kutatja, mire képes még az
emberi lélek a modern korban, amikor - az ő filozófiai lét-lelete
szerint - a hagyományos (nyugati, és főképp protestáns) keresztyénség
az intézményes egyház révén hitelét (és hitét) vesztette. Úgy gondolom
tehát, Kierkegaard nem teológiai választ ad egy filozófiai kérdésre,
hanem még a hagyományos teológia területén is - persze saját
filozófia-felfogása szerint - filozófusként vizsgálódik; nem is vette
ezt jó néven a korabeli dán egyház.
A Félelem és reszketésben
a hit lovagjának csak analógiák segítségével megjeleníthető alakja
számtalan formát ölt magától Ábrahámtól, az "adóvégrehajtó" álcáját
viselő teljesen hétköznapi "nyárspolgáron" át a "víziszellemig" - én az
alábbiakban az esszében szereplő egyik első példát idézem, amikor
Kierkegaard a hit lovagjának "végtelen mozdulatát" "egy meghatározott
esetben [akarja] leírni": a hit lovagja "beleszeret egy hercegnőbe". De
senki se érezzen diszkriminációt, hiszen maga Kierkegaard mondja, hogy
a "lovagrend" "azzal bizonyítja halhatatlanságát, hogy nem tesz
különbséget férfi és nő között", a hercegnő tehát éppúgy lehet lovag,
mint a bele szerelmes hit lovagja. A lényeg nem itt van, hanem hogy a
lovag hamar rádöbben: a szeretett lény sohasem fogja úgy szeretni, mint
ő a szeretett lényt. Hogy ez miért van így, felesleges firtatni; a Félelem és reszketés
szerzője ezt ténynek, ha tetszik "ontológiai előfeltevésnek" tekinti,
és még félrevezetőbb itt onnan várni a magyarázatot, hogy S?ren
Kierkegaard milyen okból bontotta fel eljegyzését Regine Olsennel. A
szerző lábjegyzetben csak annyit mond, hogy azért választott szerelmi
történetet, "mert ez az érdeklődés bizonyára könnyebben érthető, és így
megtakarítok magamnak minden előzetes fejtegetést, amely mélyebb
értelemben valóban csak egyes embereket foglalkoztat".
A lovag a beteljesülhetetlent itt a
hercegnő iránti érzésein keresztül éli át, amelyen a középszerű
emberek, a "nyomorúság rabszolgái, az élet fertőjének békái persze így
sápítoznak: Az ilyen szerelem őrültség, a serfőző özvegye éppen olyan
megbízható és jó parti." A lovag azonban nem így tesz, hanem szembenéz
minden akadállyal, amelyet számára az értelem gyűjt hangyaszorgalommal
gúlába. Legelőször abba a paradoxonba ütközik, hogy a lovag sohasem
tudhatja biztosan, és teljesen talán sohasem fogja megtudni, sikerült-e
a hit lovagjává válnia. A "hit lovagja" kifejezést tehát végig
idézőjelben kellene használnunk, vagy egyszerűen "lovagot" vagy
"személyt", "embert" kellene mondanunk helyette, hiszen a lovagi mivolt
valójában nem valami adottságra, és különösen nem egy befejezett
tényre, vagy már elnyert rangra utal: a hit lovagját sokan üthetik (és
sokszor ütik is), de épp lovaggá senki sem. A "hit lovagja" kifejezés
egy lelki állapotra vonatkozik, tulajdonképpen egy lelkület,
viszonyulás kezdetére, amelynek lehet, sohasem lesz vége. A hit
lovagjának lenni ugyanis - talán szánni való, Don Quijotéra jellemző -
elszánás, sokszor egy egész élet vállalkozása, ami azért hagy örök
kétséget a várva várt beteljesülést illetően, mert a "hit lovagjának"
mércéje csakis önnön személyisége lehet. Csakis önmaga, mert önmagát
csak önmagához szabhatja és mérheti, hiszen létének leg-lényege, hogy
hitelesen valósítja meg, akivé éppen őneki kell lennie, és senki sem teheti meg ezt rajta kívül, csakis ő: belül
önmagán; saját maga. Ennek semmi köze a ma divatos "önmegvalósításhoz"
és egyéb badarságokhoz; a hit lovagja, szinte üres lég-térben -
lélegzet- és lélek-térben - a levegőben lógva áll; lóg, mert helyzete
mindennél bizonytalanabb, mégis áll, mint Andersen meséjében a
rendíthetetlen ólomkatona, mert nélkülözhetetlen tulajdonsága a
feltétlen hűség. Vásári hintáslegénnyé, sarki fűszeressé, romantikus
rajongóvá, a szomszéddá, de még bölcs egyetemi tanárrá is könnyedén
válhat valaki, ha nem éppen ezekké kellett volna eredetileg és
hitelesen válnia. És abban a pillanatban, amikor a hiteles - a hit-eles
- hintáslegényt, fűszerest, rajongót, szomszédot vagy egyetemi tanárt
keressük, máris mindezekben a hit lovagját keressük. A hit lovagja
ugyanis bármilyen szerepen át a hit lovagjává válhat, ha valóban
valóságosan, azaz személyiségén át éli meg azt a szerepet, ami éppen
neki adatott. Ebből az is következik, hogy bárki a hit lovagjává
válhat, ha épp azt a személyiséget sikerül abba a szerepbe illesztenie,
amely csak az övé. Mivel azonban ilyen lovaggá válni maga az élet, csak
az egész élet dönti el, azzá vált-e, akivé kellett, vagy sem.
A hit lovagja tehát bátran szembenéz a
beteljesülhetetlen, kérlelhetetlen abszolútumával, azonban itt nem áll
meg, hanem az abszolúttal az abszurdot
szegezi szembe. Az abszurdnak itt semmi köze a valószínűtlenhez, a
váratlanhoz vagy a kiszámíthatatlanhoz. És arról sincs szó, hogy a
lovag eltekintene vagy elfelejtkezne arról a lehetetlenségről, amit az
értelem mutatott meg neki. Éppen ellenkezőleg: az abszurd ereje csupán
az értelem makacs akadályaival szemben, és azokat értelmetlenül,
"irracionálisan" "cáfolva" tud egyáltalán megfoganni, szóhoz jutni és
működni. Az abszurd pedig ezt mondja: "igen, az értelem számára
lehetetlen és beteljesülhetetlen, amire vágyom, de én mégis lehetségesnek, sőt beteljesültnek, és valóságosnak látom, mert így kell,
hogy legyen, és ebben bizonyosabb vagyok, mint bármiben, amit az
értelem képes bizonyosságként, igazságként beláttatni velem. Nem tudom,
mert nem tudhatom, hogyan, de mégis elnyerem, akit szeretek, nem
tudom, hogy miképpen, de mégis a hit lovagjává válok". A hit
Kierkegaard szerint az abszurd átélése, erre pedig - és azt hiszem,
ebben rejlik Kierkegaard lélek-értelmezésének legfigyelemreméltóbb és
legeredetibb vonása - csak a lélek képes. Mert a lélek az egyetlen
emberi érzékszerv, amely rendelkezik az abszurd erejével. "[...] az
értelemnek azáltal van állandóan igaza - írja Kierkegaard -,
hogy a végesség világában, amelyben uralkodik, ez [a hercegnő
elnyerése] lehetetlenség, és az is marad. Ezzel a hit lovagja ugyanúgy
tisztában van; az abszurd tehát az egyetlen, ami megmentheti, és ezt
hitben ragadja meg. Felismeri tehát a lehetetlent, és ugyanabban a
pillanatban hisz az abszurdban; mert ha el akarná hitetni magával, hogy
rendelkezik a hittel, de közben nem törekedne lelkének minden
szenvedélyével s teljes szívével a lehetetlen megismerésére, akkor
saját magát csapná be, és tanúságtételével semmire se menne."
Amiért Kierkegaardot úgy lehet csodálni, mint esszéjében ő Ábrahámot
("Tiszteletre méltó Ábrahám apánk!"), a kérlelhetetlen belátás és
beláttatás, hogy mi az ára a személy személyiséggé és személyességgé
válásának, hogy ez nemcsak "a világ", hanem a személy szemében is
abszurdumként jelenik meg, mert az ember a lehetetlenség és
beteljesülhetetlenség legmélyebb és legkétségbeesettebb értelmi átélése
közben bizalmát csupán valami olyasmibe vetheti, amire nemhogy
"bizonyítéka", "biztosítéka" nincs, hanem neki kell, a lélek erejével,
hatalmával, "szavával" teremtenie, egy őt állandóan lebegtető,
lélegzetelállítóan légüres térben. Itt kell lélegzetet, azaz lélek-zetet vennie, és ez képtelenség, ez felfoghatatlan, igen, nincs rá jobb szó, mert valójában kifejezhetetlen is: abszurd.
Kierkegaard lélek-értelmezését egy nyelvi
megjegyzéssel szeretném továbbgondolni, illetve lezárni. Tézisszerűen
előrebocsátom, mire gondolok: aki a lélekben elsősorban a fenti,
legjobb értelemben vett teremtő hatalmat, az emberi személyiség
személyességének megvalósíthatóságát látja és vágyja, annak lét-módja a
grammatikából többé-kevésbé ismert kötőmódnak feleltethető meg. A hit lovagjának lélek-módja: kötőmód.
Talán lét-leletnek tekinthető a puszta tény is,
hogy a kötőmódról - szemben a kijelentő, felszólító és feltételes
móddal - a magyar grammatikák sokáig nem emlékeztek meg, és inkább az
tud róla, aki elmélyedt valamelyik indoeurópai nyelvben, például a
latinban, amelyben conjunctivus néven mindig is megkülönböztették, vagy az angolban, ahol nyomokban megvan és subjunctive-ként
szokták emlegetni. Ennek egyik oka, hogy formailag a magyarban vagy a
felszólító móddal, vagy a feltételes móddal esik egybe, holott
mondattanilag jól azonosítható. Például: "Gyere/Jöjj el": ez felszólító
mód. Amikor azonban Vörösmarty A vén cigányban azt mondja: "És hadd jöjjön el Noé bárkája, / Melly egy új világot zár magába", a hadd után szereplő jöjjön
nem valakit szólít fel valamire, de még csak nem is a beszélő puszta
óhaját fejezi ki (amelyet a magyar nyelv formailag általában feltételes
móddal old meg: "Bárcsak eljönne egy Noé bárkája"), hanem ennél
többet: a beszélő akaratát, egy másik valóságra vonatkozó szenvedélyes
vágyát. A mondatból: "És hadd jöjjön el Noé bárkája" természetesen az
következik, hogy a bárka a valós tények szempontjából, "faktuálisan"
nincs itt (tehát kijelentő módban: "Itt van, / Eljött Noé bárkája",
hamis tényállást ábrázolnék), de a mondattal épp a tényeket akarom
megváltoztatni, mintegy nekimegyek a faktualitásnak, és "lelki
szemeimmel" új valóságként látom, amint megjelenik Noé bárkája, azaz
tulajdonképpen magával a mondattal teremtem a valóságot. A
kötőmódot - melyet "függő módnak" is neveznek - legszívesebben "teremtő
módnak" hívnám, bár a kötőmód használata a "teremtésnél" kétségtelenül
tágabb; általános jellegzetessége az elkülönülés az éppen adott
valóságtól, s egy meghatározás szerint "olyan mondatok állítmányában
fordul elő, ahol a történés nem tényként jelenik meg, hanem
feltételezett, lehetséges, vágyott, javasolt, megkövetelt vagy tiltott
jelleggel", tehát például: "A hit lovagja alkalmas arra, hogy elnyerje
a hercegnőt": itt a (mellékmondatban található) kötőmód formailag
felszólító módban jelenik meg, míg abban a mondatban: "Szeretném, ha a
hit lovagja elnyerné a hercegnőt", feltételes módban. A kötőmód
jelentéstartalmát jól illusztrálja, hogy a mellékmondatban általában
olyan főmondatbeli állítmányok után jelenik meg, mint azt akarom,
azt szeretném, nem tűröm, alkalmas rá, készen áll rá, van rá lehetőség,
nem kell, elkerülhetetlen, elképzelhetetlen, nincs értelme,
nélkülözhetetlen ahhoz, roppant fontos, nem tudom elhinni, távol áll
tőlem, túl okos/szép/stb. ahhoz, lemondok arról, fő célom az, arra
törekedtem, az a feladatom, távol áll tőlem, óvakodj attól stb. stb.
Természetesen nem a kötőmód nyelvészeti
tárgyalására vállalkozom, megelégszem annyival, hogy egyik használata
megfeleltethető egyfajta "teremtő módnak", amiről, úgy tűnik nekem,
éppúgy elfelejtkezünk, mint a lélekről és annak valóság- és
személyiségteremtő hatalmáról. A hit lovagjának általam feltételezett
létmódját nem tudom jobban meghatározni, mintha azt mondom -
természetesen analogikusan-metaforikusan -, hogy a hit lovagja
szüntelenül kötőmódban van, mert makacsul kötődik ahhoz, amit vállalt,
amit meg akar valósítani, ami mellett örökre elkötelezte magát, de -
ahogy a kötőmód másik elnevezése: a "függőmód" sejteti - állandó
függésben, lengésben, bizonytalanságban van, de legesleginkább teremtő
módban van, mert a Brett Bourbon értelmében vett fikcióként mégis
látja, amint valósággá válik, amire vágyik, holott a faktuális
valóságban a kétségbeesés, a szomorúság, a szenvedés, a gyűlölet, a
nyomorúság, a hiábavalóság, az értetlenség, az értelmetlenség szörnyeit
és lidérceit látja, sőt időnként talán magát a semmit pillantja meg,
maga körül éppúgy, mint önmagában. De azért kérdezzük meg őt:
"Hát akkor, kedves lovag, készen állsz-e,
mondd? Jól húzd meg övedet, és kötőmódban kösd fel rá kardodat, mert az
út hosszú lesz, senki sem tudja a végét, és egyszerre vezet befelé,
kifelé, előre és felfelé: "fel is út, le is út", indulj! Senki sem
mondja, hogy könnyű lesz. De öveden a kard, melynek acélját az abszurd
edzette és köszörülte borotvaélesre: csapj vele oda keményen, amikor
szörnyek és lidércek vesznek körül! Félj és rettegj, és ne félj és ne
retegj! Végy lélegzetet - de sohasem üres levegőt -, és ne végy
lélegzetet, azaz - talán megtanulod egyszer -: lélek-zetet végy."
|