←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kállay Géza
LÉLEK-ISMERET - KÖTŐMÓDBAN

Lélegzet és lélek több szempontból is mélyen összefüggnek: manapság csupán lélegzetvételnyi szüneteink maradnak, hogy odafigyeljünk lelkünkre, ha egyáltalán hiszünk még létezésében. Azt is mondhatnám, a lélek kérdéséről egyszerűen elfelejtkeztünk. Kivétel azonban Kierkegaard Félelem és reszketés című esszéjének főhőse, a "hit lovagja": az ő viszonya lelkéhez egészen egyedülálló, mert ő szüntelen visszafojtja lélegzetét, hogy megfigyelhesse lélek-zetét. Hogyhogy? Hát akkor sohasem vesz levegőt? Erről biofizikai és más természettudományi törvények értelmében természetesen nem lehet szó. De képzeljük el, amint a lehelet "megszegik", amikor valakinek az őt eltöltő félelem, reszketés és rettegés miatt akad el a lélegzete. A hit lovagjánál ez a pillanat: egész élete. A lélegzet eláll, mert mögötte az a döbbenet ölt testet, hogy mindig a saját és a másik életéről van szó: szüntelenül ezekre kell ügyelnie, amennyire csak lehetséges. A hit lovagja tehát állandóan "halálos" csöndben marad; nem lélegzik, mert nem lélegzetet, hanem "lelket", lélek-zetet szeretne venni, ezért szüntelenül "halálán van", hogy élhessen, hogy mások és saját életét - az Életet - megfigyelhesse.
    A lélek kérdése, talán épp a lélek ereje által, lenyűgöz, valódi félelemmel és reszketéssel tölt el. "A lélek határaira jártadban nem találsz, menj bár végig minden úton: olyan mélységes aránya van" - mondja az epheszoszi Hérakleitosz 232. számú töredékében. Hérakleitosz mindenkori borúlátása a jelenségek megismerhetőségét és az általános emberi értetlenséget illetően messzemenően jogosnak tűnik: a lélek kérdése olyan határtalan, és olyan mélységekbe (sokszor szó szerint a Hádészba, az Alvilágba) vezet, hogy reményem sincs a lélek fogalmának lelkiismeretes áttekintésére, és kiengesztelésképpen csak rejtélye iránti lelkesedésemet tudom felajánlani. Ugyanis Kierkegaard mellett lelket öntött belém Brett Bourbon könyve, Finding a Replacement for the Soul; a címet talán a legjobban így lehetne fordítani: "Mivel cserélhetjük fel a lelket?". A rövid válasz: "semmivel", bár a kérdés értelme is természetesen attól függ, milyen magyarázatát adjuk a lélek szónak. Bourbon tudatában van Hérakleitosz bölcsességének: "A lélek határaira jártadban nem találsz", mégis - Ludwig Wittgenstein és Stanely Cavell szellemében - úgy fut neki a lélek jelentéstani vizsgálatának, hogy a fogalmak határaira merészkedik, oda, ahol remélhető, hogy valami valamitől elválik, és így tisztábban láthatunk: értékes megkülönböztetésekhez, fontos különbségtételekhez juthatunk. Például a könyvben őt leginkább foglalkoztató, az emberi létre vonatkozó kérdést: "mi az ember?", nem ilyen formában teszi fel, hanem a határeset, a nem-lét felől: "mi vagyok akkor, amikor (éppen) nem vagyok?". "Nem vagyok", mert semmi vagyok; valaki más vagyok; kivetkőztem önmagamból; extázisban vagyok; feladtam a küzdelmet magammal; lemondtam magamról; eszméletlen vagyok; álmodom; halott vagyok; megtévesztettek, összezavartak; megváltoztam; rettegek; kételkedem; összeomlottam; hiszek; átváltozáson, agymosáson estem át; valami vagy valaki átalakít; elárultak; a képzelet termékévé, fikcióvá váltam; olvasok; szerepet játszom; értelmetlenségeket mondok - csupa határállapot, amikor úgy érezhetem, vagy azt képzelhetem el: nem létezem, vagy nem én létezem. Bourbon azzal is tisztában van, hogy a felsorolt állapotok jó részét (különösen azt, hogy pl. meghaltam) életemben csak a képzelet segítségével, fikcióként élhetem át; ezért is szerepel a könyvben annyi irodalmi elemzés Keats műveitől Wallace Stevensen át Joyce-ig. A fikció azonban itt nem a ?nem a valóságot tükröző megállapítás, leírás stb.", és különösen nem a ?hazugság" értelmében szerepel, hanem mint egy másik, az emberi valósággal szemben kialakítható, nem-hétköznapi viszony. A fikció éppúgy nyelvi-logikai viszonyulás a világhoz, mint hétköznapi megállapításaink (pl. "Most a Kossuth Lajos utcában, a Budapesti Városvédő Egyesület termében vagyunk"), a fikció azonban, részben a nyelv teremtő ereje által, már eleve "kihelyez bennünket önmagunkból", a nem-hétköznapi lét határain tesz le, és a nézőpont megváltozása lehetővé teszi, hogy az elmondottakból, a megjelenítettekből a hétköznapi nyelvi-logikai ábrázolásmódtól eltérő, vagy azokkal egyenesen szembenálló következtetéseket is levonjunk, de még mindig az emberi valósággal kapcsolatban. A fikció tehát a valóságot tárhatja fel számunkra: akár legprózaibb, leghétköznapibb létállapotunkat, vagy éppen azt, ahogy fikcióban, fikcióként vagyunk, ezt azonban nem-hétköznapi nézőpontból teszi: szerencsés esetben többet pillanthatunk meg ember-mivoltunkból, mint általában. A könyv, és persze a cím: "Mivel cserélhetjük fel a lelket?", ezzel az emberi létről felvett látlelet részévé, valamiféle lét-leletté válik: azért igyekszünk a lelket valamivel felcserélni, vagy valamire lecserélni, mert a huszadik-huszonegyedik századra leginkább léleknek szűntünk meg lenni; mintha egy érzékszervet veszítettünk volna el, de nem úgy, hogy tagadjuk, elutasítjuk vagy vitatjuk a lélek jelenlétét önmagunkban, hanem hogy egyszerűen megfeledkeztünk róla (ahogy Heidegger szerint elfelejtettük a "Lét kérdését"). Ebből következik Bourbon lélek-értelmezésének egyike: az elveszett lélek a fikció átélésének képessége. Tehát a fikció nem pusztán képzelet, hanem képzelet és átélés, képzelet és megelevenítés-megelevenedés egyszerre. Az érzékszerv, amiről elfelejtkeztünk, egy mélyebb emberi valóság megnyitására, animálására, "lelkesítésére", "lélekkel-telítésére" tenne alkalmassá.
    A magam lélek-fogalmához Bourbon lét-leletéből kiindulva Kierkegaard segítségével szeretnék eljutni, nem tekinthetek el azonban néhány más, legalább vázlatosan idézendő lélek-elmélettől. Értelmezésemet ugyanakkor távolról sem kritikai vagy kizáró szándékkal fogalmazom: gondolataimat pusztán egy hevenyészett térképen igyekszem elhelyezni.
    Térjünk vissza Hérakleitosz bölcsességéhez: "A lélek határaira jártadban nem találsz, menj bár végig minden úton: olyan mélységes aránya van". Az arány szó az eredetiben: logosz (az angol fordítás: proportion, amely majdnem teljesen megfelel a latin proportiónak), Hérakleitosz egyik kulcsszava, amely a preszókratikus korban ?nyelv"-et, ?beszéd"-et, ?a világ alapelvé"-t, ?a kozmosz ős-princípiumá"-t, az "ős Egy-et" és még sok egyebet jelentett. Mit jelent itt - a mi fogalmi vizsgálódásaink között is kulcsszerepet betöltő - arány, és főleg mit a "mélységes" arány? A kommentárok szerint a logosz Hérakleitosznál részben a bölcsességgel és az emberi nyelvvel esik egybe, tulajdonképpen annak belátásával, hogy a világ jelenségei analogikus viszonyban vannak egymással, és egy végső elv szerint rendeződnek eggyé: a világ a káoszból e felismerésen át, tehát a reflexív, gondolkodó lélekben és a kifejtés, a nyelv révén válik rendezett egésszé. A felismerés egyik legfontosabb pillanata, amikor ráébredek: minden jelenség között a métron, a mérték, a mélyben meghúzódó arány biztosítja a kapcsolatot. Egy másik esetben Hérakleitosz - természetesen maga is analogikusan - az emberi lelket pókhoz hasonlítja, "amely hálójának bármely sérült részéhez odafut", mert a lélek "erősen és arányosan van hozzákötve a testhez". Hérakleitosz azonban a lelket legszívesebben a tűzzel, az egyik archéval, őselemmel azonosítja, amely nemcsak szemben áll az élettelen, hideg testtel, azaz animáló, megelevenítő hatása van, hanem a kozmikus tűz egy ?szikrája", "reprezentatív darabja" is. Tehát az epheszoszi bölcs szakít a homéroszi eposzokból és Anaximenész kozmológiájából ismert felfogással - melyet egyébként a magyar lélek szó etimológiája is tükröz -, miszerint a lélek csupán a ?lélegzet"-tel azonos, és "a lélek szerkezete első ízben kerül összefüggésbe nemcsak a test, hanem a világegész [sic!] szerkezetével is."
    A Kr. e. 6. század végén tevékenykedő Hérakleitosz lélekről szóló tanait csupán az atomisták filozófiai csoportja és Arisztotelész követi. Dél-Itáliából ugyanis már az 5. század elejétől rohamosan terjed egy rivális elképzelés a reinkarnációról vagy metempszichózisról, azaz a lélekvándorlásról, melyet a szamoszi Püthagorasznak tulajdonítottak. Hogy Püthagorasz végül is pontosan mit képviselt, nehéz megítélni, mert minden valószínűség szerint egyetlen könyvet sem írt; nézeteit többek között az őt nagyra becsülő Platón és a püthagoreusoknak legkeményebben ellenálló Arisztotelész műveiből ismerjük. Ráadásul Püthagorasz tanai hamar összekapcsolódtak az ún. orphikus kultusszal, mely szerint a test "egyfajta börtön, amely őrzi [...] a lelket, amíg az meg nem fizeti büntetését". Orpheusz, akit sokan Homérosznál is idősebb, valóságos költőnek-mágusnak tartottak, a halál előtti és utáni boldogság rítusaiba volt hivatva beavatni a földi halandókat, és ez magában foglalta a Hádészban megtalálható rémületes dolgok megjelenítését (valamiféle "pokolra-szállást") is. A lélekvándorlás roppant népszerű tanát pedig jól illusztrálja egy Hérodotosz által Xenophanésznek tulajdonított, valószínűleg eleve parodisztikus éllel írott verstöredék:

S útja során [Püthagorasz] egy rémesen elvert árva kutyácskát
    megsajnált nagyon - így mondja a hír - s odaszólt:
"Hé, hadd [sic!] abba, ne üsd! A barátunk lelke van ebben,
    ráismertem, ahogy kínjaitól kiabált!"

Platón Phaidón című dialógusa - amely Püthagorasz tanaiból kiindulva teremt később roppant nagy hatású lélek-elméletet - a görög pszüchét hol ?életprincípium", hol ?elme", hol ?én" (?személyiség") értelemben használja. A dialógus legfontosabb tételét a szerző egy ponton így fogalmazza meg, a szavakat Szókratész szájába adva: "bizonyítsuk be, hogy a lélek el nem enyésző és halhatatlan, és ha egy bölcsességszerető férfiú, amikor halni készül, bizakodik és úgy véli, hogy minekutána meghalt, odaát jobb dolga lesz, mintha más életét élve le, halt volna meg, ez a bizodalma nem együgyű és értelmetlen" A Phaidón azonban a Platónra annyira jellemző, bravúros dramaturgiával épül fel: a fenti szavakat tulajdonképpen Phaidón mondja, hiszen a dialógus idején Szókratész már halott, és Phaidón a szemtanú hitelével csupán visszaemlékszik - egy Ekheratész nevű tanítvány kedvéért - a bürökpohár kiürítése előtti órákra. Viszont az emlékezés a lélek halhatatlanságának egyik záloga: az örök és halhatatlan ideákkal, a sohasem változó formákkal, a földi jelenségek másvilági, önmagukkal mindig azonos leg-lényegével többek között az emlékezés révén léphetünk ismeretségbe, mintegy születésünk "elé" térve, és az ideákkal várjuk a találkozót halálunk után is; az összekötő kapocs pedig természetesen a halhatatlan lélek; a lélek tehát a tudás, a megismerés abszolút folyamatosságának "helye" is És akár meggyőzőek Szókratész érvei a lélek halhatatlanságáról, akár nem, Phaidón, illetve Platón visszaemlékezésében Szókratész - mint majdnem minden dialógusban - "visszatér" tanítványai közé, és a szöveg maga is "eljátssza", "performatív gesztusként" megeleveníti, amit tételként fogalmaz meg.
    Természetes, hogy a lélek kérdése a születés, a halál, és - ahogy Brett Bourbonnél láttuk - az emberi lét egyéb határhelyzeteinek kapcsán merül fel a legélesebben, és ezáltal szoros kapcsolatban van különböző rituális, vallási és egyéb teológiai és filozófiai megfontolásokkal. Ha a kört a Hérakleitoszra és Püthagoraszra visszamenő, legbefolyásosabb görög lélek-értelmezéseknél tágabbra vonjuk, és Gerardus van der Leeuw kiváló fenomenológiai elemzésének segítségével az egyiptomi, bahauk (borneói), indonéz, nyugat-afrikai, jávai, izlandi, indiai és más lélek-értelmezésekre is tekintettel vagyunk, kiderül, hogy épp a görög, s ezen belül a test és lélek dualizmusát hirdető püthagoreus-platonikus felfogás a kivételes, az egyedülálló, de számunkra mégis talán a legismertebb, mert különös módon ez itatta át leginkább a kultúránkra oly sokáig és elemi erővel ható nyugati kereszténységet. Holott, mint van der Leeuw érvel, mind az Ószövetségben, mind az Evangéliumokban az ember nem egy "lélek" a "testi porhüvelyben", ahol a "lélek", mint valami "nemes" dolog szemben áll a "hitvány" vagy "szégyenletes" testtel, hanem test-lélek, illetve lélek-test: teremtett egész, "maga az ember" az ember lényege szerint: az emberi lényeg mint olyan. Ha a lélek "képbe", metaforába öltözik, a kép nem valamiféle, a "fej felett láthatatlanul lebegő felhőt" mutat, ami az ember egy "darabja", vagy "része". A lélek inkább vagy a fizikai lélegzet, vagy a vér a maga "hús-vér" valójában. A lélek legáltalánosabb, eredeti jelentése a legelső nyomon követhető lélekértelmezésektől: az ember egész valóságát átitató ?hatalom", a szó legjobb értelmében: hatalom mint teremtő kedv, kreativitás, ellenálló képesség, elszántság, vágy, akarat, erő, lelkesedés, még akkor is, ha épp gyenge, beteg vagy erőtlen. "Az Ószövetség mit sem tud a megmentendő lélekről" - írja van der Leeuw - "[...] az Isten megmenti az embert, vagy ha úgy tetszik, a népet. Ám egy isteni lélekről éppoly kevéssé esik szó, mint a halhatatlanságról. Ez az Evangéliumban sincs másképp. Jézus számára az ember lelke a lényege." Pál apostolnál valóban megjelenik - minden bizonnyal görög hatásra - a dualizmus, de itt nem a pszüché, hanem a pneuma, a ?szellem" szó szerepel: az ember mint új teremtmény kapja a pneumát Istentől ajándékba, ami által "új teremtmény" lesz, s így "szelleme" van; tulajdonképpen: "szellemben van". Talán megkockáztathatom, hogy az emberi lélek az Ó- és az Újszövetségben is Isten teremtő lelkének, a ruah-nak, illetve a pneumának a tükörképe, párhuzama, analógiája (és talán így vagyunk Isten "képére és hasonlatosságára teremtve"), de nem az isteni lélek "egy darabja él" bennünk, amit Isten "saját lelkéből belénk tett", hanem kinek-kinek a lelke az a személyiség, az az egyszeri és többé sohasem megismételhető egyén (egy-én), akivé lettünk, leszünk, illetve lennünk kellene. A lélek tehát teremtő képességünk, erőnk, jó értelemben vett "hatalmunk", méghozzá leginkább: teremtésre képes szavunk, dolgokat alkotni tudó beszédünk, azaz kötőmódban (conjunctivusban, subjunctivusban) is megszólalni képes nyelvünk, mert - ahogy Paul Ricouer francia fenomenológus figyelmeztet - a "Jahvénak tulajdonított ószövetségi ruah, amit jobb híján ?Lélek"-nak fordítunk, a Szövetség irracionális aspektusát jelöli; de ez a ruah: davar, azaz a teremtő szó, beszéd (parole) is." Kierkegaard ezt így fejezi ki: "a dolgok azáltal keletkeznek, hogy Isten tud róluk" és: "Isten a lehetséges valósága". Azt is láthatjuk, ez az elképzelés több ponton hasonlít Hérakleitosz felfogásához, de még Platónéhoz is, ott, ahol Szókratész azt mondja: nem lenne szabad életünket másként leélni, mint akik valójában vagyunk, mert a lélek: az én, a személyiség is.
    Kierkegaard "lélek-tanát" két okból is érdemes közelebbről megvizsgálni: egyrészt mert - természetesen végig az én értelmezésemben - eleve abból indul ki, hogy a lélek egyfajta emberi érzékszerv, amelynek megfeledkeztünk lehetőségeiről, holott ez az egyetlen reményünk, hogy rajta keresztül azzá a személyiséggé váljunk, akivé lennünk kellene. Kierkegaard szerint lélek mindaz, ami az emberi személyben személyes. Másrészt a lélekkel oly gyakran öszszekapcsolt hitet nem lehet valamiféle "adottként" kezelni, legkevésbé magában a "hit lovagjában", hiszen a Félelem és reszketés szerzője azt kérdezi - önmagától legalább olyan erővel, mint olvasójától -, miért nem vagyunk képesek úgy hinni már, mint Ábrahám, a hit legideálisabb lovagja. Kierkegaard akkor kutatja, mire képes még az emberi lélek a modern korban, amikor - az ő filozófiai lét-lelete szerint - a hagyományos (nyugati, és főképp protestáns) keresztyénség az intézményes egyház révén hitelét (és hitét) vesztette. Úgy gondolom tehát, Kierkegaard nem teológiai választ ad egy filozófiai kérdésre, hanem még a hagyományos teológia területén is - persze saját filozófia-felfogása szerint - filozófusként vizsgálódik; nem is vette ezt jó néven a korabeli dán egyház.
    A Félelem és reszketésben a hit lovagjának csak analógiák segítségével megjeleníthető alakja számtalan formát ölt magától Ábrahámtól, az "adóvégrehajtó" álcáját viselő teljesen hétköznapi "nyárspolgáron" át a "víziszellemig" - én az alábbiakban az esszében szereplő egyik első példát idézem, amikor Kierkegaard a hit lovagjának "végtelen mozdulatát" "egy meghatározott esetben [akarja] leírni": a hit lovagja "beleszeret egy hercegnőbe". De senki se érezzen diszkriminációt, hiszen maga Kierkegaard mondja, hogy a "lovagrend" "azzal bizonyítja halhatatlanságát, hogy nem tesz különbséget férfi és nő között", a hercegnő tehát éppúgy lehet lovag, mint a bele szerelmes hit lovagja. A lényeg nem itt van, hanem hogy a lovag hamar rádöbben: a szeretett lény sohasem fogja úgy szeretni, mint ő a szeretett lényt. Hogy ez miért van így, felesleges firtatni; a Félelem és reszketés szerzője ezt ténynek, ha tetszik "ontológiai előfeltevésnek" tekinti, és még félrevezetőbb itt onnan várni a magyarázatot, hogy S?ren Kierkegaard milyen okból bontotta fel eljegyzését Regine Olsennel. A szerző lábjegyzetben csak annyit mond, hogy azért választott szerelmi történetet, "mert ez az érdeklődés bizonyára könnyebben érthető, és így megtakarítok magamnak minden előzetes fejtegetést, amely mélyebb értelemben valóban csak egyes embereket foglalkoztat".
    A lovag a beteljesülhetetlent itt a hercegnő iránti érzésein keresztül éli át, amelyen a középszerű emberek, a "nyomorúság rabszolgái, az élet fertőjének békái persze így sápítoznak: Az ilyen szerelem őrültség, a serfőző özvegye éppen olyan megbízható és jó parti." A lovag azonban nem így tesz, hanem szembenéz minden akadállyal, amelyet számára az értelem gyűjt hangyaszorgalommal gúlába. Legelőször abba a paradoxonba ütközik, hogy a lovag sohasem tudhatja biztosan, és teljesen talán sohasem fogja megtudni, sikerült-e a hit lovagjává válnia. A "hit lovagja" kifejezést tehát végig idézőjelben kellene használnunk, vagy egyszerűen "lovagot" vagy "személyt", "embert" kellene mondanunk helyette, hiszen a lovagi mivolt valójában nem valami adottságra, és különösen nem egy befejezett tényre, vagy már elnyert rangra utal: a hit lovagját sokan üthetik (és sokszor ütik is), de épp lovaggá senki sem. A "hit lovagja" kifejezés egy lelki állapotra vonatkozik, tulajdonképpen egy lelkület, viszonyulás kezdetére, amelynek lehet, sohasem lesz vége. A hit lovagjának lenni ugyanis - talán szánni való, Don Quijotéra jellemző - elszánás, sokszor egy egész élet vállalkozása, ami azért hagy örök kétséget a várva várt beteljesülést illetően, mert a "hit lovagjának" mércéje csakis önnön személyisége lehet. Csakis önmaga, mert önmagát csak önmagához szabhatja és mérheti, hiszen létének leg-lényege, hogy hitelesen valósítja meg, akivé éppen őneki kell lennie, és senki sem teheti meg ezt rajta kívül, csakis ő: belül önmagán; saját maga. Ennek semmi köze a ma divatos "önmegvalósításhoz" és egyéb badarságokhoz; a hit lovagja, szinte üres lég-térben - lélegzet- és lélek-térben - a levegőben lógva áll; lóg, mert helyzete mindennél bizonytalanabb, mégis áll, mint Andersen meséjében a rendíthetetlen ólomkatona, mert nélkülözhetetlen tulajdonsága a feltétlen hűség. Vásári hintáslegénnyé, sarki fűszeressé, romantikus rajongóvá, a szomszéddá, de még bölcs egyetemi tanárrá is könnyedén válhat valaki, ha nem éppen ezekké kellett volna eredetileg és hitelesen válnia. És abban a pillanatban, amikor a hiteles - a hit-eles - hintáslegényt, fűszerest, rajongót, szomszédot vagy egyetemi tanárt keressük, máris mindezekben a hit lovagját keressük. A hit lovagja ugyanis bármilyen szerepen át a hit lovagjává válhat, ha valóban valóságosan, azaz személyiségén át éli meg azt a szerepet, ami éppen neki adatott. Ebből az is következik, hogy bárki a hit lovagjává válhat, ha épp azt a személyiséget sikerül abba a szerepbe illesztenie, amely csak az övé. Mivel azonban ilyen lovaggá válni maga az élet, csak az egész élet dönti el, azzá vált-e, akivé kellett, vagy sem.
    A hit lovagja tehát bátran szembenéz a beteljesülhetetlen, kérlelhetetlen abszolútumával, azonban itt nem áll meg, hanem az abszolúttal az abszurdot szegezi szembe. Az abszurdnak itt semmi köze a valószínűtlenhez, a váratlanhoz vagy a kiszámíthatatlanhoz. És arról sincs szó, hogy a lovag eltekintene vagy elfelejtkezne arról a lehetetlenségről, amit az értelem mutatott meg neki. Éppen ellenkezőleg: az abszurd ereje csupán az értelem makacs akadályaival szemben, és azokat értelmetlenül, "irracionálisan" "cáfolva" tud egyáltalán megfoganni, szóhoz jutni és működni. Az abszurd pedig ezt mondja: "igen, az értelem számára lehetetlen és beteljesülhetetlen, amire vágyom, de én mégis lehetségesnek, sőt beteljesültnek, és valóságosnak látom, mert így kell, hogy legyen, és ebben bizonyosabb vagyok, mint bármiben, amit az értelem képes bizonyosságként, igazságként beláttatni velem. Nem tudom, mert nem tudhatom, hogyan, de mégis elnyerem, akit szeretek, nem tudom, hogy miképpen, de mégis a hit lovagjává válok". A hit Kierkegaard szerint az abszurd átélése, erre pedig - és azt hiszem, ebben rejlik Kierkegaard lélek-értelmezésének legfigyelemreméltóbb és legeredetibb vonása - csak a lélek képes. Mert a lélek az egyetlen emberi érzékszerv, amely rendelkezik az abszurd erejével. "[...] az értelemnek azáltal van állandóan igaza - írja Kierkegaard -,

hogy a végesség világában, amelyben uralkodik, ez [a hercegnő elnyerése] lehetetlenség, és az is marad. Ezzel a hit lovagja ugyanúgy tisztában van; az abszurd tehát az egyetlen, ami megmentheti, és ezt hitben ragadja meg. Felismeri tehát a lehetetlent, és ugyanabban a pillanatban hisz az abszurdban; mert ha el akarná hitetni magával, hogy rendelkezik a hittel, de közben nem törekedne lelkének minden szenvedélyével s teljes szívével a lehetetlen megismerésére, akkor saját magát csapná be, és tanúságtételével semmire se menne."

Amiért Kierkegaardot úgy lehet csodálni, mint esszéjében ő Ábrahámot ("Tiszteletre méltó Ábrahám apánk!"), a kérlelhetetlen belátás és beláttatás, hogy mi az ára a személy személyiséggé és személyességgé válásának, hogy ez nemcsak "a világ", hanem a személy szemében is abszurdumként jelenik meg, mert az ember a lehetetlenség és beteljesülhetetlenség legmélyebb és legkétségbeesettebb értelmi átélése közben bizalmát csupán valami olyasmibe vetheti, amire nemhogy "bizonyítéka", "biztosítéka" nincs, hanem neki kell, a lélek erejével, hatalmával, "szavával" teremtenie, egy őt állandóan lebegtető, lélegzetelállítóan légüres térben. Itt kell lélegzetet, azaz lélek-zetet vennie, és ez képtelenség, ez felfoghatatlan, igen, nincs rá jobb szó, mert valójában kifejezhetetlen is: abszurd.
    Kierkegaard lélek-értelmezését egy nyelvi megjegyzéssel szeretném továbbgondolni, illetve lezárni. Tézisszerűen előrebocsátom, mire gondolok: aki a lélekben elsősorban a fenti, legjobb értelemben vett teremtő hatalmat, az emberi személyiség személyességének megvalósíthatóságát látja és vágyja, annak lét-módja a grammatikából többé-kevésbé ismert kötőmódnak feleltethető meg. A hit lovagjának lélek-módja: kötőmód.
    Talán lét-leletnek tekinthető a puszta tény is, hogy a kötőmódról - szemben a kijelentő, felszólító és feltételes móddal - a magyar grammatikák sokáig nem emlékeztek meg, és inkább az tud róla, aki elmélyedt valamelyik indoeurópai nyelvben, például a latinban, amelyben conjunctivus néven mindig is megkülönböztették, vagy az angolban, ahol nyomokban megvan és subjunctive-ként szokták emlegetni. Ennek egyik oka, hogy formailag a magyarban vagy a felszólító móddal, vagy a feltételes móddal esik egybe, holott mondattanilag jól azonosítható. Például: "Gyere/Jöjj el": ez felszólító mód. Amikor azonban Vörösmarty A vén cigányban azt mondja: "És hadd jöjjön el Noé bárkája, / Melly egy új világot zár magába", a hadd után szereplő jöjjön nem valakit szólít fel valamire, de még csak nem is a beszélő puszta óhaját fejezi ki (amelyet a magyar nyelv formailag általában feltételes móddal old meg: "Bárcsak eljönne egy Noé bárkája"), hanem ennél többet: a beszélő akaratát, egy másik valóságra vonatkozó szenvedélyes vágyát. A mondatból: "És hadd jöjjön el Noé bárkája" természetesen az következik, hogy a bárka a valós tények szempontjából, "faktuálisan" nincs itt (tehát kijelentő módban: "Itt van, / Eljött Noé bárkája", hamis tényállást ábrázolnék), de a mondattal épp a tényeket akarom megváltoztatni, mintegy nekimegyek a faktualitásnak, és "lelki szemeimmel" új valóságként látom, amint megjelenik Noé bárkája, azaz tulajdonképpen magával a mondattal teremtem a valóságot. A kötőmódot - melyet "függő módnak" is neveznek - legszívesebben "teremtő módnak" hívnám, bár a kötőmód használata a "teremtésnél" kétségtelenül tágabb; általános jellegzetessége az elkülönülés az éppen adott valóságtól, s egy meghatározás szerint "olyan mondatok állítmányában fordul elő, ahol a történés nem tényként jelenik meg, hanem feltételezett, lehetséges, vágyott, javasolt, megkövetelt vagy tiltott jelleggel", tehát például: "A hit lovagja alkalmas arra, hogy elnyerje a hercegnőt": itt a (mellékmondatban található) kötőmód formailag felszólító módban jelenik meg, míg abban a mondatban: "Szeretném, ha a hit lovagja elnyerné a hercegnőt", feltételes módban. A kötőmód jelentéstartalmát jól illusztrálja, hogy a mellékmondatban általában olyan főmondatbeli állítmányok után jelenik meg, mint azt akarom, azt szeretném, nem tűröm, alkalmas rá, készen áll rá, van rá lehetőség, nem kell, elkerülhetetlen, elképzelhetetlen, nincs értelme, nélkülözhetetlen ahhoz, roppant fontos, nem tudom elhinni, távol áll tőlem, túl okos/szép/stb. ahhoz, lemondok arról, fő célom az, arra törekedtem, az a feladatom, távol áll tőlem, óvakodj attól stb. stb.
    Természetesen nem a kötőmód nyelvészeti tárgyalására vállalkozom, megelégszem annyival, hogy egyik használata megfeleltethető egyfajta "teremtő módnak", amiről, úgy tűnik nekem, éppúgy elfelejtkezünk, mint a lélekről és annak valóság- és személyiségteremtő hatalmáról. A hit lovagjának általam feltételezett létmódját nem tudom jobban meghatározni, mintha azt mondom - természetesen analogikusan-metaforikusan -, hogy a hit lovagja szüntelenül kötőmódban van, mert makacsul kötődik ahhoz, amit vállalt, amit meg akar valósítani, ami mellett örökre elkötelezte magát, de - ahogy a kötőmód másik elnevezése: a "függőmód" sejteti - állandó függésben, lengésben, bizonytalanságban van, de legesleginkább teremtő módban van, mert a Brett Bourbon értelmében vett fikcióként mégis látja, amint valósággá válik, amire vágyik, holott a faktuális valóságban a kétségbeesés, a szomorúság, a szenvedés, a gyűlölet, a nyomorúság, a hiábavalóság, az értetlenség, az értelmetlenség szörnyeit és lidérceit látja, sőt időnként talán magát a semmit pillantja meg, maga körül éppúgy, mint önmagában. De azért kérdezzük meg őt:
    "Hát akkor, kedves lovag, készen állsz-e, mondd? Jól húzd meg övedet, és kötőmódban kösd fel rá kardodat, mert az út hosszú lesz, senki sem tudja a végét, és egyszerre vezet befelé, kifelé, előre és felfelé: "fel is út, le is út", indulj! Senki sem mondja, hogy könnyű lesz. De öveden a kard, melynek acélját az abszurd edzette és köszörülte borotvaélesre: csapj vele oda keményen, amikor szörnyek és lidércek vesznek körül! Félj és rettegj, és ne félj és ne retegj! Végy lélegzetet - de sohasem üres levegőt -, és ne végy lélegzetet, azaz - talán megtanulod egyszer -: lélek-zetet végy."