Belső ruhatár
Galamb-akrobaták

A korzók, közök, aluljárók guberáló galambjait alighanem a város hulladékához soroljuk. A koszos, csatakos, ronggyá ázott parlagi galambot. Csapatait masszának gondoljuk - nemcsak ürülékét, egész magát is guanónak. Csúfot űznek legszentebb szobrainkból, mikor összefossák a koronákat, jogarokat, karokat és kobakokat. Dühünk voltaképp abban merül ki, hogy tudjuk: nem lehet őket felseperni, akár a metrójegyeket. Ők az aszfalt páriái. Valóban. Szánalmas futkosásuk, dögletes gubbasztásuk a padtámlákon, nyomorúságuk, kunyerálásuk nem tüntetheti fel őket másnak. Nincs mese. A galamb már csak ilyen, az urbanizáció csúfja. Nem sas, nem hattyú, nem gólya. Csak egy toprongyos latyakjáró, aki nyomorúságában a hontalanok elől csikkeket csipeget.
Csakhogy a város - akár az esőerdő - több szintből áll: csatornaszint, aszfaltszint, földszint; első, második, harmadik (?) emelet; ereszhatár és lapostetők; padlásterek; kémények és antennák zónája, majd végül a szmogréteg, amely már közvetlen és folytonos kapcsolatban áll - a sztratoszférán át - az űrben folytatódó kozmosszal is. Még ha emeleten lakunk is, a tudatunk az aszfaltszint és az első emelet között mozog. Ennél feljebb aligha jut, jó esetben is csak az ereszekig. Ugyan mi történhet odafönt? Kit érdekel? Pedig nyüzsgő élet van ott is. A városnak egy egészen más, bonyolult hálózata. Állj meg labirintusod bármely pontján, a legkiesebb helyen, és figyeld az eget! Ha nem tűnt volna fel, nincs olyan perc, amikor ne repülnének ott galambok és gerlék. Sietősen húznak magasan, vitorláznak alacsonyan, egyesével, párosával, kisebb és nagyobb csapatok. Láthatatlan célok felé, titkos rajthelyekről. És a galamboknak e város feletti áramlása, nyilallása, vándorlása egy pillanatra sem szűnik, míg be nem alkonyul. Gondoltál-e már arra, milyen lehet odafent?
Tudtad, hogy a szemétszürke, ólommérgezett galamb, az odalent alaktalan madáralapanyag amikor felszáll, meredeken emelkedik, majd átlépi az ereszhatárt, átbukik a padlásterek fölött, végül felvág az égre, akkor barátom, mint az íjvessző, könnyedén nyilall! Hasítja a kék mennyet! És az a galambnak mondott rongy a tetők felett, hetven, száz és kétszáz lábon felragyog! Tollai összesimulnak, evezői felzizzennek; csontjait levegő tölti ki; északi szél öleli; magába zárja a kék ég, akár egy óriási buborék; begytája irizál, azokban a sugarakban, melyek a Nap közvetlen, online nyalábjai, és amelyek soha nem jutnak el a sztratoszférától az aszfaltig - fogalma pedig sohase a te felsőbbrendűséggel fertőzött agyadig.
Tudod, hogy csak annyit jár közénk, amennyit muszáj? Épp csak szedeget itt, majd a város fölé megy. Éppúgy bukik le mindennap százszor is, ha kell, az aszfaltszintre, amint te kedden és szerdán kötelességeid sarába. De ő újra és újra felszáll! Nézd meg odafent! Nézd ezt a másik társadalmat, amely nem felejtett el szállni! Amely odafönt megtisztul mindennap. És amely lehet odalent bármily szánalmas, mégis: összeszedi utánad a szemetet. Mindennap takarít.
Szárnyaltál-e te valaha? Hasítottál-e ketté kékeget? Vagy még képzeleted se szárnyalt soha? Egyszer sem villantál fel egy tető fölötti fénytrapézban? Valóban elhitted, hogy ami odalent, körötted van, az mindennek a csúcsa? A te e heti tipródásod? Hogy te vagy itt a legfontosabb - aki miatt óránként szárnyaló galambok ezrei kénytelenek lebukni az égből! Aki után tízezer galamb-akrobata takarít.
CENTAURI