Varga Zoltán Zsolt
TESTVÉRI SZERETET
(részlet)

1.

Nándor büszkén, tulajdonosi öntudattal járta be körzetét. Peckesen lépegetett, ahogy a második világáború előtt a háziurak rótták a belváros e legszebb, akkor még magántulajdonú bérpalotákkal zsúfolt utcáit. Kora tavasz volt. Az Alpok aljáról fújó csípős szél időnként szétzilálta hátrastuccolt frizuráját, ő meg - bosszankodás nélkül - újra és újra megigazította szőkés-barna tincseit. Szerette a gázóra-leolvasó és díjbeszedő munkát, pontosabban csak ezt a részét, amit magában - mint egykori hivatásos katona - "terepgyakorlatnak" hívott. Itt távol lehetett főnökei fürkésző tekintetétől, ám a függetlenségnél is jobban szerette, hogy hatalma van: előbb vagy utóbb kinyílt előtte minden ajtó. Különbnek érezte magát, amiért táskájában több tízezer forint lapul, még ha nem is az övé, legeslegjobban meg azt élvezte, ha csinos asszonyt talált a lakásban.
    Akkoriban töltötte be a negyvenet, de jó pár évet letagadhatott volna. Hosszútávfutóként megszíjasodott izmaira ugyan felszedett néhány kilót, alkata mégis fiús maradt. Szemöldöke olyan halványszőkén pelyhedzett, hogy messzebbről nézve egyáltalán nem látszott. Szalmaszín bajuszkáját jávorpalisra nyírta, két barkója olasz-csizmapárt rajzolt arcára. Hét éve vált el, azóta nem volt tartós kapcsolata. Ő ezt saját döntéseként magyarázta, a két egyedül nevelt fiúra hivatkozott: nem akarok mostohát hozni a nyakukra, nekem négy is jutott belőlük. De az igazság az, hogy csupán Klári, volt tiszttársa meddő felesége hajtott rá még akkor is, hogy tudott a gyerekekről. Nándor nem tekintette tabunak az asszonyt csak azért, mert a haver neje, de viszketett ragacsos érzelmeitől, inkább kerülte. Maradtak az alkalmi partnerek, a lopott percek. Aztán belefáradt, most már házasságra vágyott. Az utóbbi időben csak potenciális élettársaknak, gyermekes elvált asszonyoknak tette komolyan a szépet, a többi nőnek pusztán rutinból udvarolt, s valójában három titkos jelöltje maradt.
    Pár napja fiaival is beszélt szándékáról. A hajdani laktanya-sakkbajnok úgy vázolta nősülési lehetőségeit, mint egy sakkjátszma különböző, de mindenképpen matthoz vezető lépéskombinációit. Három favoritjáról sem mondott semmi személyeset, a nevüket sem említette, csupán gyerekeik száma alapján különböztette meg őket. A fiúk hallgattak.
    Nándor azon a március eleji napon a három "befutó" közül a kétgyermekes Erzsébethez ment leolvasni az órát. Mivel az asszony délelőttös volt, úgy szervezte körútját, hogy kora délután érjen hozzá. Magában összeszedte a friss vicceket, mert ezt a mindig feszült, harminc-egynéhány éves asszonyt különösen nehéz volt megnevettetni, ő meg nem ismert más utat a női szívekhez, csak a bolondozást. Erzsébeték háza kilógott a sorból, homlokzatát beton és üveg négyszögekből szerkesztették, úgy hatott a fidres-fodros, sokszínű, eklektikus palotácskák között, mintha építését félbehagyták volna. Nándor végigjárta a lakásokat, az asszonyhoz utolsóként csengetett be.
    Ám hiába készült egész délelőtt, Erzsébet kisírt szemmel nyitott ajtót. Nándor megérezte, hogy nagy a baj, viccnek nincs helye. Vigasztaló lovagot kellett alakítania. Mi baj van, Erzsike? Az asszony betessékelte, aztán, mint mikor rég elzárt vízcsapot kinyitnak, s az hörögve, bugyborékolva engedi ki a zavaros vizet, belőle is hatalmas indulattal, szakadozottan tört fel a panasz. Ha a szomszédoktól nem tudakozódik az asszony körülményeiről, talán meg sem érti első hallásra, miről beszél. De tudta, hogy Erzsike nem a magáéban lakik, a válása után költözött Edithez, a húgához - ahova egyébként azelőtt is gyakran menekült a férje elől fizetésnapi éjszakákon -, most mondatfoszlányokból is megértette, hogy testvére kiadta az útjukat, és három napban szabta meg a kiköltözés határidejét. Az utcára kerülünk! Ezzel a drámai kijelentéssel zárta Erzsébet a kusza monológot. Sírt, s hogy a férfi ne lássa az arcát, közelebb lépett, és a vállába fúrta fejét. Nándor a "bizalom" heves megnyilvánulásától felajzva csitítgatta az asszonyt, védelmezően átölelte, és mielőtt meggondolta, kiszaladt a száján: költözzetek hozzánk!


2.

Több mint harminc év távlatából nem tudom megmondani, melyik napon történt. Pedig életem egyik fordulópontja volt, s úgy fejben kellene tartanom, mint az esküvőm vagy a gyerekeim születésének dátumait. Az évet és hónapot azonban kiszámíthatom Feri öcsém (féltestvérem) születési idejéből: csak ki kell vonnom belőle kilenc hónapot. Az eredmény: hetvenöt márciusa.
    Azon a márciusi délutánon fater - bátyámmal így hívtuk magunk között - majd kibújt a bőréből boldog izgatottságában. Eléggé ismertük már ezt az állapotát, hogy kellően óvatosak legyünk. Tudtuk, egyetlen szikra, ötleteinek leghalványabb kritikája elegendő, hogy eufóriájából dühöngésbe váltson. Nándi, Karcsi, emlékeztek, néhány napja beszéltem nektek arról, hogy szeretnék újra nősülni. Naná, hogy emlékeztem, egy élet is kevés lenne, hogy bevezető mondatát elfelejtsem: Egy felnőtt férfinak rendszeres nemi életre van szüksége. Ez a szöveg éppen olyan nevetségesen hivatalos volt, mint a szexuális felvilágosítást célzó könyvecskéé, amit fél évvel előbb nyomott a kezünkbe, s amelyben a közösülésről - rögtön ott nyitottuk ki - azt olvashattuk: A férfi péniszét bevezeti a nő hüvelyébe. Elképzeltem, amint a férfi póráz segítségével vezetgeti. Fuldokoltam a röhögéstől, de apám mondatán - legalábbis ott és akkor - nem nevethettem. Nos, ma választottam. A kétgyermekes Erzsi lesz a nevelőanyátok. Holnap ideköltöznek. Köpni-nyelni nem tudtunk. Ahogy pár nappal korábban se, mikor apánk nősülési lehetőségeit magyarázta: vagy az egygyermekes asszony (A+1), vagy a kétgyermekes (B+2), vagy a háromgyermekes (C+3) az egyik oldalon, s mi, azaz N+2 a másikon. Vajon melyik egyenlet vezet kiegyensúlyozott új családhoz? (Fel se merült benne, hogy a kiszemelt áldozatok nemet mondhatnak neki!) Apánk éreztette, hogy a B+2=N+2 az egyenlet helyes megoldása, így választása nem ért váratlanul bennünket, csupán az volt furcsa, hogy ilyen hamar döntött. Fater még cifrázta; hosszan beszélt arról, hogy ezentúl kevesebb házimunkát kell végeznünk, mert két nő is jön a családba, Erzsébetnek van egy velem egyidős, tizenhárom éves nagylánya. És anyánk? Bátyám nyögte ki végül a szorongató kérdést. (Édesanyánk évek óta nálunk töltötte a vasárnapokat. Közösen főztek, együtt ebédeltünk, délután kanasztáztunk vagy tévéztünk. Estére - menetrendszerűen - összevesztek a régi dolgokon. Hiába igyekeztek tompítani hangjukat, dühödt sziszegésük behallatszott a szobába is. Akkor is te kezdted... az egészen más, egy férfi megteheti... Ilyen mondat-töredékeket szűrtem ki a mosogatás háttér-zörejéből.) Jó, hogy mondod, azonnal át kell mennetek hozzá, és szólni, hogy ne jöjjön többé. Siessetek, este ellátogatunk nevelőanyátokhoz.
    Az ezerszer megjárt út apánk és édesanyánk lakása között talán még sohasem tűnt olyan rövidnek, mint akkor. Pedig előfordult jó párszor, hogy nemigen akaródzott hazaérni. Anyánk, látogatásaink végén, gyakran kérte, hogy amint megérkezünk, könyörögjünk apánknak, vegye el őt újra. Akkor is, ekkor is megpróbáltuk legalább elodázni az elkerülhetetlent.
    Házunktól alig száz méterre máris megálltunk az aknamély játszótéren, hintáztunk a vascsövekből hegesztett, tiri-tarkára pingált mászókák között, pedig nagyon hideg volt a lánc. Olyan útszakasz következett, ahol a bitument a földre önthették, a fűcsomók itt is, ott is felpúpozták, helyenként már át is törték az aszfaltot. Mintha sok-sok női kebel sorakozott volna; serdülő halmocskák és telt, asszonyi mellek. Csak újabban láttuk ilyennek, azelőtt prérinek, terepasztalnak gondoltuk, jó időben műanyag indiánjainkat, cowboyainkat is kihoztuk, és eljátszottuk a domb-megkerülős cselt Karl May regényeiből. Azon a délutánon púpról púpra ugrálva cikáztunk. Alig haladtunk előre.
    A következő sarkon a drótkerítésre dísz-sóskát futtattak. Nyaranta itt mindig megálltunk legelni a savanyú leveleket, de akkor csak a lendületes satírozásra emlékeztető, vékony vesszőkötegek ömlöttek az utcára. A sarkon túl elénk tárult a Perint patak töltése, amelynek vágatában terült el gyerekkorunk legkedvesebb játszóhelye. Szitakötőkre vadásztunk a parton, rákokat halásztunk a patak köveit forgatva. Akkor nem ereszkedtünk le a meredélyen, már szürkült. Átslattyogtunk a hidacskán, tettünk pár lépést, és máris ott álltunk az udvari bérlakás előtt.
    Anyánkat arcul csapta a hír. Pillanat alatt elpárolgott éveken át dédelgetett reménye. Nem kellett végignéznünk gyötrődését - az esti látogatásra hivatkozva kifordultunk, és hazáig futottunk a lámpák lyuggatta sötétségben.

3.

Nándor, miután fiait átküldte volt feleségéhez, hogy közöljék vele vadházasságának hírét, munkához látott a lakásban.
    Ezt a szoba-konyhás, fürdőszobás, viszonylag tágas előterű, kamrával is megtoldott szuterént még a seregtől kapta, s amikor öt évvel azelőtt leszerelt, felettesei kijárták számára, hogy megtarthassa, mert így kihozhatta fiait a nevelőintézetből. Az egyemeletes sarokház a háború előtt egyetlen családé volt, ám a negyvenes évek vége felé hat lakást alakítottak ki benne. Az épület vonzotta az egyenruhásokat, Nándoron kívül lakott ott egy nyugdíjas rendőr, egy korkedvezménnyel nyugalmazott, szívbeteg pénzügyőr tiszt, meg egy postás. Őket ellensúlyozta az a népes nagycsalád, amit a terebélyes matróna, Mari Mama kormányzott. A nem sokkal korábban lebontott, "Bűntanyának" csúfolt nyomornegyedből költöztették be őket. Zajos életvitelükkel sok bosszúságot okoztak a régi lakóknak, de a két fiú, Nándi és Karcsi életébe színt hoztak. Az épület sarkát lekerekítették, Nándor és a fiúk hálószobája negyed körcikk alakú volt, a férfi itt kezdte a rendezkedést. Az ormótlan polcos szekrényből kirámolta a saját ruháit, és átvitte a konyhába, majd a két fiú holmiját bezsúfolta a bútor bal oldali rekeszeibe. A nagycsalád egyik - közveszélyes munkakerülésért és garázdaságért többször lecsukott - tagját segítségül híva áthozta az udvari kamrából azt az ütött-kopott rekamiét, amit annak idején albérletről albérletre cipeltek volt feleségével. A konyhába, az udvari ablak alá tették. Egy kiselejtezett stelázsit sebtében felújított, néhány léccel megerősítette, az elejére felrajzszegezett egy kifakult függönyt, s miután beszuszakolta a rekamié és a fal közötti keskeny résbe, alsó polcaira rápakolta a ruháit. Aztán a kamrában próbált meg szabad helyet kialakítani. Ez a helyiség alig emlékeztetett éléskamrára, bár kis darab szalonna és egy pár kolbász lógott a rúdon; a polcokon nem befőttek és lekvárok sorakoztak, hanem fényképész felszerelés, amatőr rádiós készülék, Simson-motor tartalék-alkatrészek, meg különböző méretű kartondobozok. Nándor egymásra hányta az egészet, s ezzel felszabadított egy polcot.
    A fiúk ekkor érkeztek haza. Mit szólt anyátok? Sírt.
    Noha általában hetente egyszer, hétfőn adott rájuk tiszta felsőruházatot, most átöltöztette őket, és a fésülködésüket is ellenőrizte. Szótlanul indultak a belvárosba.

4.

Beléptünk egy porszürke betonkaszniba. Felcaplattunk a másodikra. Alacsony, mosolygós, vöröses-szőke hajú nő nyitott ajtót. A szemöldöke ugyanolyan halvány volt, mint faternak. Azt hittem, ő lesz a mostohám. Nem sokat tévedtem, mert nővérével egypetéjű ikrek voltak, de amint együtt láttam őket, feltűnt a különbség: Edit arca kerek volt, és elégedettséget sugárzott, Erzsébetből sütött az idegesség. Óvodás korú fia, Tomika is rettegő arcocskával kapaszkodott a ruhájába, nagylánya viszont a szép nők természetes önbizalmával, kíváncsian vett szemügyre bennünket.
    Gyönyörű volt Eszter. Nem sokáig álltam a tekintetét, de az a néhány másodperc, amíg szemezni mertem vele, elég volt, hogy beleszeressek. Csak ültem kábán, nem a "hirtelen felindulásból elkövetett" vadházassággal szembeni dactól, mint bátyám, hanem a váratlan szerelemtől megkukulva.
    Bár egy pillantásra határozott képem lett Eszterről, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy - lopva - újra és újra ráemeljem a tekintetem görögös arcélű fejére, mélyen ülő barna szemére, keskeny, de széprajzolatú szájára. Mintha áttetsző burát húztak volna körém, s az üvegfal az akadozó, erőltetett társalgás hangjait csak tompán, foszlányokban eresztené át. Majdnem lemaradtam egy évek óta hasztalanul kutatott titok lelepleződéséről.
    Erzsébet vitte a szót, lánya legkedvesebb kiskori emlékéről számolt be. Nem értettem, miről beszél, de a "gesztenye" szóra felkaptam a fejem. Ez kulcsszó volt a rejtélyemben, s az üvegbura nyomtalanul elenyészett.
    Amit most elmesélek, arra mentségül csak azt hozhatom fel, hogy valóban megtörtént. Az események óvodás koromra nyúlnak vissza. Nagycsoportos lehettem, amikor az egyik óvónőnk férjhez ment. Kolléganői meglepetésként a legszebb kisfiút és kislányt felöltöztették vőlegénynek és menyaszszonynak a ceremóniára. Egy "Gesztenye" gúnynevű kislányra és rám esett a választásuk. Kéz a kézben vittük a menyasszony uszályát a tanács hatalmas épületének széles folyosóján a vendégek hangos ovációjától kísérve.
    Évekre megfeledkeztem erről a fellépésről, aztán tizenévesen, a lányokról és a jövőmről fantáziálva egyszer csak eszembe jutott és rögeszmémmé vált, hogy "Gesztenye", óvodáskori menyasszonyom lesz a feleségem, de hiába kérdezősködtem felőle, sem apám, sem anyám nem tudta megmondani, ki lehetett az a lány; bennem még az sem ötlött fel, hogy a "Gesztenye" az Eszter nevet takarja, azt hittem, gesztenyebarna haja miatt ragadt rá. Nem adtam fel a reményt, hogy egyszer megtalálom.
    Igen, leendő mostohahúgom volt az én "Gesztenyém".


5.

Az ismerkedési estet követő napon megtörtént a költözés. Nándor ismert egy tróger párost, egy cingárt meg egy köpcöst, akik kétkerekű kordéjukkal napjában többször is a gázművek közelében lévő, "Lófej" nevű kocsmában kötöttek ki. Felfogadta a két piást. A szegényes motyót egyetlen fuvarral elvitték a Vörös Hadsereg parancsnokairól elnevezett két utca sarkán álló házba. Erzsébet, aki nem bízott bennük, tíz méter távolságból követte őket.
    A bútorok közül semmi sem fért a lakásba, Nándor és a fiúk az udvari kamrába hordták, a rekamié helyére. Erzsébet beköltözött a konyhába, ruháinak azt a részét, ami nem fért a függönnyel takart polcra, a spájzban helyezte el. A gyerekek holmiját a szobai szekrény jobb oldali rekeszeibe rakták, felülre Eszterét, alulra a kisfiúét.
    A szótlanul elfogyasztott hidegvacsora után az egyesített család korán nyugovóra tért. Nándor és Erzsébet átalakította éjszakára a rekamiét, a négy gyerek a szobában, a dupla ágyra feküdt.
    Nándor helyezkedett el elsőnek, ahogy szokta, alsóra és atlétára vetkőzve. Az asszony hosszasan matatott a sötétben, amíg utcai ruháját hálóingre cserélte. Bár bugyit általában nem viselt éjszaka, most magán tartotta. Háttal feküdt a férfinak, és megpróbált gyorsan elköszönni tőle, de Nándor a kezével olyan határozott és félreérthetetlen jelét adta szándékának, hogy Erzsébet kénytelen volt odaadni magát. Akkor éjjel fogant Ferike.

6.

Este, amikor először aludtunk együtt a dupla ágyban - bátyám az ablakok felőli szélen, én mellette, aztán Tomika, s végül a túlsó szélen, a triptichon-szerű, tükrös öltözőszekrényke szomszédságában Eszter - nehezen jött álom a szememre. Ha nem számítom a házunkban lakó fél-cigány család legkisebb tagját, a nálam két évvel fiatalabb Bibit, aki - baráti alapon - megtanított a nyelves csókra, a lányokkal addig odáig jutottam, hogy indián módra, távolról követtem őket az iskolától hazáig. És akkor ott feküdt mellettem a lány, akibe képzeletem belezúgatott, ott volt testi valójában, csupán a békésen szundikáló kisöccse választott el minket. Ez a félénk kisfiú, aki azelőtt nyugtalan alvó volt, nálunk az első naptól minden éjszakát átaludt anyáskodó nővére és csodált bátyái között. Tomit még Nándi sem volt képes utálni, pedig az ő érzelmi ellenállása sohasem szűnt meg a betolakodókkal szemben.
    Hosszú percekig feküdtem mozdulatlanul, Gesztenye felé fordulva. A kánonban hullámzó szuszogásból megpróbáltam kiszűrni az övét, s miután szemem megszokta a sötétet, látni véltem arcát is koponyája felől, rövidülésben. Olykor azonban jött egy autó, reflektora körbefutott a falakon, s ez egy időre megvakított. De a kocsik távolodó, mélabúsan zümmögő hangja aznap éjjel nem váltott ki belőlem megnevezhetetlen szomorúságot. Kavargó, éber vágyképeim egyszer csak álomképekké oldódtak, elsüllyedtem a hálószobában.