A FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS PROBLEMATIKÁJA, ELŐZMÉNYEI ÉS KILÁTÁSAI

A fenntartható fejlődés új fogalom. Fejlődésről önmagában természetesen már a történelem korai szakaszaiban is beszéltek, de ezen elsősorban az ember belső szellemi fölemelkedését és/vagy birodalmak látványos terjeszkedését értették. A történelmi tapasztalatoknak megfelelően regisztrálták egyes kultúrák bukását, mások virágzását. A fejlődést tehát nem kötötték egyetlen kultúrához. Ismereteink szerint Európa volt az a kontinens, amely kisajátította a fogalmat. Először úgy, hogy saját eszmei áramlatait és tárgyi civilizációját a többi kultúrkör fölé helyezte, másodszor, hogy a felvilágosodás óta törvényszerűnek tekintette önnön, úgyszólván korlátlan kibontakozását. E fölfogást alátámasztani látszott, hogy apró kontinensünk időközben két hatalmas szárnyat is növesztett: egyet keleten, a másikat nyugaton, hiszen Oroszország és az Egyesült Államok európai gyökerű képződmények. Napjainkra az európai szellem töretlen terjeszkedésébe vetett hit megrendülni látszik. Ezt a bizonytalanságot fejezi ki a fenntartható fejlődés fogalma, amelyet azért alkottak, és kutatását azért finanszírozzák, hogy a felvilágosodás hipotézissé szelídült hitét igazolják: vajon állandósítható-e az európai kultúra és utódkultúráinak diadalmenete? A kérdés azonban nem merő elméleti probléma: Európa és utódkultúráinak tartós szellemi és anyagi fennhatóságát érinti. A tudományos kutatót ez a tény nem riasztja. Minden kultúra joga, hogy saját sarktételeit ismételten górcső alá vegye. Az egyetlen, amihez ilyen esetekben kötelező ragaszkodni, az újabban sokat vitatott igazság. A kutatás műhelyeiből továbbra sem ideológiákat és apológiákat várunk, hanem meggyőződésen alapuló logikus és tárgyszerű eredményeket. A Magyar Professzorok Világtanácsának keretei között működő csoport (Beranek László, Füleky György, Magyari-Beck István, Turcsányi Károly, Vörös Mihály és Guy Turchany) ezzel a meggyőződéssel látott munkához több évvel ezelőtt, s az alábbi gondolatok is közös munka eredményei.
    A problémakör előzményeinek teljes történeti áttekintésében most csak addig megyünk vissza, ahol tetten érhető a fogalom első megjelenése: tehát a felvilágosodásig. Azon belül is főként a sajátos európai innovációval, a kapitalizmussal kell kezdeni. A kapitalista társadalom a gazdaságot állította a szemlélet és a gyakorlat központjába. Adam Smith már 1776-ban érinti a gazdasági egyensúly - mondjuk úgy: a gazdasági fenntarthatóság - kérdését. Elmélete szerint a termelők millióinak egymástól független gazdasági aktivitását az egyéni érdek határozza meg. Ez a szabadpiacon garantálja ugyan a javak bőségét, minőségét és forgalmazását elérhető árakon, de a munkamegosztásnak és a konkurenciának vesztesei is vannak, s napirendre kerülnek a szociális problémák is. A téma további kidolgozásában Leon Walras a határhaszon elméletével (1874) és Vilfredo Pareto az optimum elméletével (1896, 1906) vesznek részt, amelyek az úgynevezett lausanne-i iskola hozzájárulásai Adam Smith egy évszázaddal korábbi felvetéseinek pontosításához. Smith, Walras és Pareto, valamint tanítványaik, munkatársaik és vitapartnereik munkái nyomán bontakozik ki az ipari társadalom képe, amelyben a három nagy és összetett tényező: a gazdaság, a környezet és a társadalom összhangját a gazdaság hivatott megteremteni.
    Az első jelentős fordulatot a múlt század hatvanas évei hozzák, amikor az egyre intenzívebbé váló gazdasági növekedés környezeti károkhoz, sőt, bekövetkezett és a továbbiakban jósolható katasztrófákhoz vezet. Ezek észlelése nyomán a Római Klub a zéró növekedés elméletével és követelményével lép a nyilvánosság elé. Carlson azonban már 1962-ben, a Néma tavasz című könyvében felhívja az amerikai nagyközönség figyelmét a vegyi anyagok alattomos környezetkárosító hatására. Az ENSZ Környezeti Bizottságának, ismertebb nevén a Bruntland Bizottság megalakulásának (1972) ezek adták a szellemi és erkölcsi hátteret. A fenntartható fejlődést a Bruntland Bizottság tűzi napirendre, és innen kerül a kifejezés a médiába is. Ez a folyamat visz az 1992-es riói csúcstalálkozóhoz, valamint összességében ahhoz, hogy a gazdaság, társadalom és környezet viszonyában a hangsúly a környezetre tevődik, s végeredményben annak jut a meghatározó szerep. A riói konferenciát tíz évvel később a johannesburgi világcsúcs követi (2002), amely már a fenntartható fejlődés terminus technicusát helyezi középpontba. E találkozón ismét - ezúttal kettős - fordulat következik be: nemcsak az eddig háttérként kezelt társadalom lép előtérbe mint legfőbb koordináló tényező, hanem kirajzolódik az ember központi, azaz meghatározó szerepe is, s ezzel egy negyedik, önálló faktor is helyet kap az alapfogalmak rendszerében.
    Johannesburgban világossá vált, hogy a fenntartható fejlődés fogalma abban a formában, ahogy az ENSZ Környezeti és Fejlődési Bizottsága a Mindnyájunk jövője című beszámolójában megfogalmazta ("Megfelelni a jelen igényeinek anélkül, hogy az eljövendő generációkat megakadályoznánk a majdani igényeik kielégítésében") többféleképpen is értelmezhető, félreértésekhez vezet, és ezért újradefiniálást igényel.
    A világközösség azonban még mindig csak próbálgatja megérteni a fenntarthatóság fogalmát. A fogalom tartalma továbbra is homályos, és használatával széles körben visszaélnek. És itt rejlik a legnagyobb veszély, mert amint Denis de Rougemont1 is írja "Az emberiség történetében a legnagyobb katasztrófák félreértésekből születnek, nem pedig, amint azt a viszálykeltő pártoskodók szeretnék, a rossz akaratúak győzelméből a természetesen jóhiszeműek felett. De a legnagyobb félreértések a szavak rossz értelmezéséből származnak. Itt nem a szavak felületes értelmezéséről van szó, mert minden szavakon alapszik s végeredményben minden csak szavak kérdése, pontos és meghatározott értelmükben. Ha már nem kezdettől használjuk a szóban forgó szavakat pontos és meghatározott értelemben, az ügy előre elveszett, vagy inkább olyan területen fog lejátszódni, ahol nincs helye sem a szankcióknak, sem a mérlegelésnek; ahol mindenki a győztes szerepében tetszeleghet; ahol az egyik fél győzelme a másik fél számára csak csalás.
A szankciót itt az igazság vagy a tévedés egyszerű ítéletének tartom olyan területen, ahol néhány alapvető igazságot elismerünk."
    A Bruntland-jelentés közzététele óta a fenntartható fejlődés fogalma igen nagy népszerűségnek örvend. Rendkívül fontos tehát a fogalom helyes értelmezésével, azaz tartalmával foglalkozni, mert minden réteg, minden politikai párt, nemzetközi vállalat, kormányzati vagy nem kormányzati szerv úgymond "azonosul vele". A Bruntland-jelentést kutatócsoportunk is egyik kiindulópontjának tekinti, s bár nem fogadja el kritika nélkül, a fenntartható fejlődés általánosan elismert definíciójának megalkotását mi is még előttünk álló feladatnak tartjuk. A kérdéses definíció hiányában ugyanis hibás nézetekkel, sőt, visszaélésekkel szembesülhetünk. Az ENSZ Környezeti és Fejlődési Bizottságának fentebb idézett meghatározása az igény fogalmán alapszik, amely maga is pontosabb meghatározást követel. Attól sem leszünk okosabbak, ha erőteljesebb növekedést szorgalmazunk, azt remélve, hogy a növekedés teremtette problémák a további növekedés révén oldódnak meg. A tárgyban uralkodó zűrzavart jól jellemzi a körülmény, hogy az Európai Unió Maastrichtban aláírt alapszerződése és ennek megfelelő politikája lépten-nyomon fenntartható fejlődésről beszél, a valóságban azonban inkább növekedésre törekszik. Franciaországban nemcsak Ökológia és Fenntartható Fejlődés Minisztérium létezik, hanem fenntartható autópálya kezelő cégek is. Lassan nincs is már olyan multinacionális cég, amely ne hirdetné, hogy fenntartható módon működik, de ha érdeke úgy kívánja, továbbáll az ökológiai és kulturális szempontból általa letarolt és fölélt régiókból.
    Ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés ne csak jól hangzó szlogen legyen, hanem tartalmas fogalommá váljon, tudományok sorának kell foglalkoznia vele. Mindenekelőtt az egymást váltó paradigmáknak megfelelően a közgazdaságnak, a geográfiának, a biológiának, a területfejlesztésnek, a szociológiának és végül a pszichológiának. A tudományos gondolkodás és módszerek korunkra jellemző - mondjuk úgy - felpuhítása a szakmai hozzájárulások értékét csökkenti, és helyet biztosít a sarlatánságon alapuló parttalan és terméketlen eszmecseréknek. De nem elégedhetünk meg az egyes szakterületek egymástól független, párhuzamos munkájával: kooperatív, interdiszciplináris szemléletre és gyakorlatra van szükség, s olyan politizálásra, amely hiteles tudományos eredményekre támaszkodik. Kérdéses, hogy az eddig járt utak folytathatóak-e tovább vakon, minden változtatás nélkül? Ma ugyanis nehezen képzelhető el az Egyesült Államok költséges modelljének feltétel nélküli követése, például egy milliárd kínai állampolgár amerikai szintű motorizációja. Érdemes, de égetően fontos is az ember, az emberiség további létét meghatározó, legáltalánosabb tényezők újravizsgálása, és - ha szükségesnek mutatkozik - újrafogalmazása. A tét nem kisebb, mint fönnmaradásunk.
    A történelem tanulsága szerint azonban a társadalomnak nincs meg az a képessége, hogy bölcsen, távlatokban gondolkozzon és altruisztikus módon reagáljon olyan korlátokra, amelyek meghatározó szereplőket rövid távon hátrányba hoznak.
    Ha meg akarjuk válaszolni a kérdést, hogy az európai eredetű út járható-e vagy sem, nem kerülhetünk el egy még alapvetőbb kérdést: Mi végre vagyunk a világon? A kultúrák létünket fenntartó szerepe mára antropológiai közhely. A kultúra szolgáltatja a védelmet, amely nélkül ember fönn nem maradhat.
Ez különbözteti meg az állattól, mely a neki megfelelő természeti körülmé-nyek között megtalálja számításait. Nekünk művi környezetre is szükségünk van - de szükség van-e egyáltalában az emberre? Hordoz-e az ember magá-ban valamit, ami miatt érdemes az életre? Úgyszólván megválaszolhatatlan problémák!
    Két feleletet azonban megkísérelhetünk. Egyszer azt, hogy legjobb tudomásunk szerint az evolúció termékei vagyunk és ez jogot ad a létezésre. Természetesen e jog csak általánosabb alapokon állja meg helyét, amiből minden egyes faj élethez való joga következik. E tétel felelőssé tesz bennünket minden élőlénnyel szemben. Az állat számára a genetikai program már mindent elintézett. Még tanulásának határait is szorosan megszabta. Az ember ezzel szemben kivétel az élőlények világában. Számára normális - tehát az elnyomást nélkülöző - körülmények között az állandó kibontakozás állapotában van. Más élőlények által megközelíthetetlen magasságokba emelkedik. Ez viszont egyenértékű azzal, hogy az ember fönnmaradása maga a szellemi felemelkedés, magasra törés dinamikája. Vagy létezünk, és akkor magasra törekszünk, vagy nem törekedhetünk magasra - mert például katonai vagy gazdasági kényszerek merő vegetatív szintre korlátoznak bennünket - és akkor létezésünk azonnal kérdésessé válik. Amikor örök emberi értékekről beszélünk, mai pozitív tudásunk alapján csakis erre a fölfelé törekvésre gondolhatunk. Ez olyan egyedi sajátosság, amelyet rajtunk kívül egyetlen élőlény sem képvisel.
    A probléma ott van, hogy az emberek támogatják a növekedésorientált politikákat, mert azt remélik, a növekedés egyre jobb életkörülményeket teremt számukra. A kormányok a növekedésben tulajdonképpen minden probléma orvoslását látják. A hatalmon lévő politikai, gazdasági és vallási klikkek szinte teljesen meg tudnak hiúsítani minden olyan egyéni vagy csoportos kezdeményezést, mely a maguk alkotta rendszer által szentesített növekedési céloktól és szabályoktól eltér. Az újítókat elhallgattatják, marginalizálják, nevetségessé tehetik, megtagadhatják tőlük az előrejutást, a forrásokat vagy a nyilvánosságot.
    Mégis az újítók azok, akik képesek olyan változásokat létrehozni, amelyek a rendszereket átalakítják. Ma az emberiségnek létfontosságú szüksége van utópistákra, akik lelki és szellemi erejüknek köszönhetően képesek új, szeretetre alapuló paradigmát megvalósítani. Olyan társadalmat létrehozni, ahol a hazugságnak, féligazságnak, manipulációnak, az emberek félrevezetésének nem lesz helye, mert Szent Pállal valljuk, hogy a szeretet mindenek feletti és ez az alapja minden ismert vallásnak.
    Az ember, fogalmazza meg Emmanuel Mounier2 a kereszténység hozadékát a perszonalista gondolkodás számára, "nem az általános valóság (anyag, eszmék) különböző részesedéseinek kereszteződése, hanem megbonthatatlan egész, amelynek egysége felülmúlja az őt összetevő sokaság összességét, ugyanis az abszolútban gyökerezik", és nézetünk szerint ez az abszolútum az emberbaráti szeretet. De az ateista-egzisztencialista Sartre is ugyanezt vallja a Zárt tárgyalásban, mikor az öndicsőségre vágyó individualista lesz a pokol, az ellehetetlenülés.
    A fenntartható fejlődés tehát fenntartható "emberi élettér", még akkor is, ha oly korban élünk, amelyben kizárólag az eredmények számítanak, s nem azok a folyamatok, amelyekkel elérték. Oly korban, ahol a tárgyak és a termelés kultusza uralkodik, az illusztrációké, a televízióé és a halandzsázóké; olyan világban, amely úgy képzeli, hogy a biztonságot a fegyverkezéssel, a biztosításokkal, az ügyvédekkel és a bankokkal teremtheti meg!
    De az élet folyik; ez folyam, mozgás, és nem eredmény. Azt hisszük, az idő egyenes vonalú, mindennek van kezdete és vége. A természeti jelenségeknek azonban alapvető vonásuk a ciklikusság, az önmagukba visszatérés; szívverésünknek semmi köze a síneken rohanó vonat csattogásához. Az élet csak abban a pillanatban áll meg, amikor meghalunk.
    Hogy az élet uralkodhasson, radikálisan kell változtatnunk a gondolkodásmódunkon. Radikálisan, tehát gyökeresen változni, az okok, és nem az okozatok szintjén. Ezért további kutatásunkban nemcsak azzal szeretnénk foglalkozni, hogy "hogyan", hanem azzal is, hogy "miért". Mi az igazi érték? Mi az emberi munka célja és értelme? Mi az igazi hatalom és a jó kormányzás? S persze: mi az igazi boldogság és életünk célja?
TURCHANY GUY, FÜLEKY GYÖRGY, TURCSÁNYI KÁROLY, VÖRÖS MIHÁLY