Á. J.: Élni, növekedni, gyarapodni - az élővilág ősparancsa és az emberi kultúra alaptörekvése. Mi más lenne a Földön kibontakozó élet, az élőlények számára a legfőbb jó, azaz minden egyéb jó foglalata és előfeltétele, mint az életben maradás és mi lenne kerülendőbb rossz a halálnál? Keressük, ami az életet - a mi életünket - serkenti, növeli, bontakoztatja (ami jó), s kerüljük, ami zsugorít, fojtogat, pusztít bennünket (ami rossz).
    De ki ez a mi?
    Az ószövetségi teremtéstörténet Istene megáldja a vízi állatokat, a madarakat és az embert. Ugyanazt az ősparancsot adja nekik: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit / a földet". Az Úr a pusztító vízözön után ugyanezekkel a szavakkal fordul Noéhoz. Ábrám szolgálójának, Hágárnak, Iszmael anyjának ugyanazt ígéri az angyal, amit tizenhárom év múlva az Úr Ábrámnak/Ábrahámnak: hogy megsokasítja utódait. Ezt Izsáknak és Jákobnak/Izraelnek is megismétli, majd a Mózesnek adott törvényekben megerősíti. A mi, legalábbis az Ószövetségben, egyértelmű: a vérségi alapon körülhatárolható zsidó nép.
    Az élet gyakorlatában persze mindez bonyolultabb: az emberi elme a képzelt és valós veszedelmek közepette, túlélésre törekedve, a legkülönbözőbb egyéni és kollektív meggyőződésekre támaszkodva, eszmékkel, csoportokkal, hiedelmekkel azonosul (többnyire tudattalanul). Az úgynevezett vélemény legtöbbször csupán ennek a rejtett azonosulásnak/idegenkedésnek a kivetülése. A túlélés az elme számára egyenlővé válik az eszme, csoport, hiedelem túlélésével. A külön világok határait a vágyak és félelmek, a kényszeresség, mohóság vagy szűklátókörűség uralta elmék zseblámpa-fénykörei jelölik. Ami azonban egyikük számára jó, a másikuk számára rossz (ha más társadalmi csoporthoz tartoznak, könnyen megesik), s ez állandó összeütközések forrása. Az alvók Hérakleitosz szerint külön világokban élnek, míg az ébereknek egyetlen, közös világuk van. A szellemi értelemben vett növekedés ebbe a közös világba törekszik. Elsősorban nem a zseblámpa (az ész) fényerejét növeli (ami kevesek kiváltsága lenne), hanem kinyitja a betáblázott ablakot, hogy besüssön a nap.
    Ezért nem lehet közömbös, hogy a növekedés minek a növekedése, hiszen annak a növekedését tekintjük jónak, amivel azonosulunk és annak a növekedése ellen küzdünk, amely túlélésünket fenyegeti. A két szerepet a társadalom különböző csoportjai számára ugyanaz a jelenség is megtestesítheti.
    Az úgynevezett véleményformálás például számtalan csatornán igyekszik meggyőzni a kizsákmányoltakat, hogy az őket fojtogató növekedést tekintsék gyarapodásuk zálogának: a legjobb példát ehhez mindjárt a véleményformálók múltbeli és jelenbeli gyarapodása nyújtja. Ha a kizsákmányoltak valóságos gyarapodása, jólétük növekedése fenyegetni látszik a kizsákmányoló növekedését, a kizsákmányoló nem fog habozni azt a növekedést pangásnak, egészségtelen, káros jelenségnek, illúziókergetésnek minősíteni: a növekedés apostolai tehát egyszersmind a növekedés legádázabb ellenségei, ami azért sem meglepő, mert már a versenyszféra farkastörvényei közepette is saját növekedésünket látjuk éltetőnek, mások növekedését fenyegetőnek.
A szellemnek hátat fordító, s egymással szembeforduló milliónyi önzés nem egyensúlyozta ki egymást, és nem hozott létre élhető közös világot, csupán az önzések egybeolvadó óriás-buborékjait.
    Igen, létezik szerves fejlődés, egészséges növekedés - egyébre sincs szükségünk -: abban a közös világban.