Bíró Béla
HA MÁR A SZAJHA SEM "JÓ LÉLEK"

A kordonbontás sokak szerint a bomlott arányérzék jele, de ugyanolyan sokan (ha nem éppenséggel többen) vélik úgy, hogy igenis a hibátlan arányérzéké. S ismét, akárcsak a korábbi esetekben, kategorikusan összeegyeztethetetlen, de szakmailag egyként megalapozottnak látszó vélemények sorjáztak egymás mellett: Orbán Viktort és csapatát meg kell büntetni, mert országgyűlési képviselőkként a törvényesen felállított kordont lebontották, s ezzel megsértették azokat a törvényeket, amelyek érvényesülésén épp nekik kellene őrködniük; Orbán Viktor és társai büntethetetlenek, tettük nemcsak erkölcsileg jogosult, de jogilag sem kifogásolható.
    Mindkét véleményt neves jogászok, egyetemi tanárok, független és függő intézmények nagy tekintélyű gurui terjesztették elő.
    A közember kapkodhatta a fejét, kinek is adjon igazat. S mert az érvek közt lehetetlen volt eligazodnia, továbbra is az érzelmeire hallgatott. A "mieinknek" igazuk van, "ők" (azaz az ellentábor képviselői) azonban orcátlanul hazudnak.
    Ez a "tényállás" továbbra is mindkét felet feljogosította, hogy a törvényekre hivatkozva bármit megengedjen magának, amihez érdekei kötődnek, vagy legalábbis úgy állítsa be, hogy bármit legitim módon megengedhet.
    De ha azt hinnők, hogy itt egy sajátosan magyar ügyről van szó, súlyosan tévednénk. A vitába hasonlóan elfogult és egymást kategorikusan kizáró érvekkel a két nagy európai frakció, a néppárt és a szocialisták vezetői is rendre beszálltak. A magyar belpolitika lassan az Unió politikai életét megalapozó politikai konszenzus komoly próbatételévé avanzsál. S az eredmény katasztrofális. Az álláspontok ugyanis a jó és a rossz, a helyes és a helytelen közti (társadalmilag objektív) különbségtétel lehetőségének gyakorlati megszűnését jelzik. Azért írok gyakorlatit, mert az elméletieket a posztmodern már réges-régen elparentálta. A hétköznapok gyakorlatában mégis tovább éltek a múlt ásatag reflexei. A demokráciát többre tartottuk a diktatúránál, az erkölcsi, politikai, esztétikai értékek melletti kiállást a megalkuvásnál, az igazságot a hazugságnál. Mára azonban mintha minden állásfoglalásunk pusztán személyi- vagy csoportnézőpont kérdésévé puhult (egészen pontosan keményedett) volna.
    És nem csak a politikában. A pesti mozik az elmúlt hetekben tűzték műsorukra Pedro Almodóvar filmjét, a Volvert. A filmben egy kislány meggyilkolja munkanélkülivé vált, részeg mostohaapját, mert meg akarja erőszakolni. A mama, akinek már elege van a férfiatlan (a házastársi együttműködés hiányát demonstratív önkielégítéssel felhánytorgató) férfiból, gyöngéd együttérzéssel feloldozza lányát a bűn alól, s a hullát közösen (egy utcalány szolgálatait is igénybe véve) eltüntetik. Fokozatosan azonban az is kiderül, hogy a nagymama (aki évtizedekre eltűnt, hogy aztán előkerüljön) egykor szintén saját kezűleg gyújtotta rá a házat hűtlenné vált férjére és annak szeretőjére. A finisben anya és lánya egymás nyakába borulva feloldozzák egymást (az unokának már erre az érzelmes katarzisra sincsen szüksége), s a némi iróniával ábrázolt, de mindenképpen rokonszenves család éli tovább a maga mind felhőtlenebb életét. Hogy közben három embert a szó szoros értelmében eltettek láb alól, senkit nem látszik zavarni, sem a fikció világában, sem a művész-mozi nézőterén. A gyilkosság ugyanolyan bocsánatos bűnné szelídül, mint - mondjuk - a besúgás. Ha eléggé rokonszenvesek vagyunk hozzá, mindkettőt kockázatok nélkül megengedhetjük magunknak.
    Nem mindig volt ez így. Bertolt Brecht (hogy a huszadik század egyik legesendőbb, a kommunista hatalommal sokszor visszataszítóan megalkuvó művészével példálózzak) még úgy vélte ugyan, hogy "jaj, annak az országnak, melynek hősökre van szüksége", A szecsuáni jólélek szajháját mégiscsak valamiféle hősnek ábrázolta. Azaz "még ő is" világos különbséget tudott tenni a fasiszta (majd bújtatottan a kommunista) diktatúrák hamis hőskultusza és az alapvető erkölcsi elvekhez ragaszkodás tényleges heroizmusa közt.
    Mára divattá vált lesajnálni mindenféle "moralizálást". Akik az iraki háborút, a környezetszennyezést, a politikusi hazudozást megbélyegzik, a "fellegekben járnak". Az iraki háború ugyanis reálpolitika, a környezetszenynyezés a haladás természetes, s ha kell a műszaki fejlődés által könnyűszerrel orvosolható velejárója, a politikai hazugság pedig a demokrácia logikájából következik.
    Brecht ezzel szemben úgy vélte, hogy bár a jó és a rossz úgynevezett kölcsönfogalmak (az egyik nem lehet meg a másik nélkül), ez a felismerés korántsem vezethet ahhoz, hogy lemondjunk erkölcsi értékekről, ellenkezőleg: a szinte már skizofrénné váló kis szajhához hasonlatosan (aki veleszületett jóságából kibújva a gonosz nagybácsi szerepét is rendszeresen eljátssza, mert ráébred, hogy csak ezzel tudja egyensúlyban tartani amorális környezetét), a bennünk lévő rosszat is a jó szolgálatába kell állítanunk. Mert ha ezt nem tesszük meg, a rossz fog bennünket (jóságunkat is manipulálva) saját igájába görnyeszteni.
    Márpedig Brecht még nagyon is tudta, mit beszél.
    A szecsuáni szajha arányérzéke a jó és a rossz közti egyensúly érzékelésének szinte misztikus képességén (azon a bizonyos "jó lelken") alapult. Ez a képesség azonban csak akkor működtethető, ha a társadalomban (s következésként az egyén tudatában is) kialakulhat, illetve tartósan fennállhat valamiféle egyetértés (illetve többé-kevésbé egyértelmű vélekedés) az alapvető értékekre vonatkozóan. Azaz a társadalom tagjai hallgatólagosan vagy explicite megegyeznek abban, hogy mi az a minimális jó, amit megkövetelhetnek, és mi az a maximális rossz, amit traumák nélkül képesek elviselni egymástól.
    Egyensúlyom megőrzéséhez, olyan ellenfélre lenne szükségem, akinek megengedhetem, hogy a magam elkerülhetetlen (úgy is mondhatnám: sorsszerű) egyoldalúságaira is ráébresszen. Mert az egyensúlyt csak a szemben álló akaratok szabad, akadálytalan küzdelme tartósíthatja. A történelemi tér (más szóval: az idő) vaksötétjében csak tapogatózhatunk. Ha már az ellenfélben sem bízhatunk meg, elvesztünk. Ezért ha a szemben álló felek bármelyike huzamosabb időn át ellenőrizhetetlen (mert államilag monopolizált) előnyökhöz jut, nem a saját helyzetét fogja megszilárdítani, hanem a társadalmi egyensúlyt borítja fel, s ezzel önmagát is végveszélybe sodorja. Az emberi jogok önérzetes harcosai jogtiprók cinkosaivá, vagy egyenesen jogtiprókká aljasodnak. Sokszor egészen öntudatlanul.
    Így aztán az emberarcú (mert a jóságot és gonoszságot egyaránt mozgósító) történelem egyetlen lehetséges útja az empátia, ha megpróbáljuk elgondolni, mit tennénk, ha egyszerre csak a másik helyében találnánk magunkat.
    Lényegében ezen a megfontoláson alapul a modern politikatudomány egyik legjelentősebb irányzata, a rawlsi szerződéselmélet is. Rawls - Rousseau és mások nyomán - az emberi társadalmak létrejöttét egy fiktív "eredeti állapot" elgondolására alapozza. A társadalmi szerződést ennek az eredeti állapotnak a résztvevői úgy kötik meg egymással, hogy nem lehet tudomásuk arról, milyen helyet foglalnak majd el a szerződés nyomán kialakuló társadalmi hierarchiában. Rawlsi terminusokban: döntéseiket a "nem-tudás fátyla" mögül kell meghozniuk, a létrehozandó társadalmat úgy kell berendezniük, annak jogrendszerét úgy kell kialakítaniuk, hogy az számukra akkor is elviselhető legyen, ha a társadalomba lépés pillanatában a hierarchia legalján találják majd magukat.
    A mai magyar társadalom ennek a fiktív szerződésnek az alapját képező (nagyon is valóságos) politikai konszenzust nélkülözi.
    Az empátia (ami nyilván soha nem lehet teljes) semmiképpen nem jelentheti a bűnök feloldozását vagy a bűnösök felmentését. Csupán azt segítene tudatosítani, hogy gyűlölt vagy imádott őseink is jobbára szerepeket játszottak, olyan szerepeket, amelyeket egy egyensúlyát veszített kor kínált fel nekik, vagy éppenséggel kényszerített rájuk. Egy olyan kor, mely ráadásul az ítélőképességet is súlyosan károsította. Hitler önmagában képtelen lett volna a "német hisztériát" kirobbantani, ahhoz a nyugat győztes hatalmaira, a németek hatalmas tömegeinek frusztrációira is szükség volt. Őt sem elsősorban a hívei juttatták hatalomra, hanem amint azt Bibó is vélte - legalább annyira az ellenségei, akik esztelenül túlgyőzték magukat, s azt követően sem vették tekintetbe egy méltatlanul megalázott nemzet végzetes sértettségét. A tehetetlenségérzésből fakadó indulatokat.
    Azt hiszem, Magyarországon is valami hasonló történik, csakhogy itt már nem idegenek, hanem a magyarok egyik része alázza porig a másikat. Folytonosan és kölcsönösen. A gyűlölködés ennek az állapotnak a természetes, sőt elkerülhetetlen következménye. Nagyon ránk férne reggelente - mielőtt a kölcsönös megalázottság és meggyalázottság mindennapjaiba újra és újra visszatérünk - egy picit elidőzni a "nem-tudás" ama rawlsi fátyla mögött. Megtanulhatnánk elővigyázatosabban vélekedni.