Horgas Béla
EZT ÁLLÍTSD ARÁNYBA

Öcsödön rossz volt - veti papírra szabad asszociációiban József Attila 1936-
ban -, kellett volna két kis ló, kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza - minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz... vajon arányos-e hozzám most minden, ami van. A fájdalmasan lüktető szavak idézetként zárják Levendel Júlia írását 1970-ben megjelent közös, ifjúkori könyvünk, a költő világképét bemutató A szellem és a szerelem első esszéjében (Gyermekké tettél), és azért hajlok most vissza hozzá, mert arányérzékem azt súgja, hogy szubjektív időmben éppen helyénvaló ez a mozdulat: optimális lehetőséggel kecsegtet a fogalom megközelítésében, már és még között kapaszkodót ajánl. Az arány mindig két valami között létezik, jelentése szerint elsősorban két mennyiség viszonyára vonatkozik, s a magyar nyelvben még a 19. században is felcserélhető volt az iránnyal. Képzett alakjai közül az arányos és az aránytalan mint az arányosság meglétének vagy hiányának a kifejezése, határtalanul alkalmazható. Latinul az arány proporció, görögül analógia, németül Verhältnis, és természetesen mindegyik magában hordozza a nyelv szellemét, a latin a realista-elemző képességet, a német az elvontságot, a görög a lefordíthatatlan logoszra épülő szellemet. A latin szó a részből, a görög az egészből indul ki, a német, mint olyan gyakran, itt is a dolgok felett lebeg. Mindezt Ludwig Curtius német régészprofesszor ihletett esszéjéből (Találkozás a belvederei Apollónál) tanultam; hivatkozni fogok még rá, de előbb kapaszkodómat próbálom hasznosítani.
    József Attila szavaiban a világ és a személy aránytalansága, az öcsödi rossz azért jelenik meg költői erővel, mert a kisgyerek képzeletét követő múlt idejű leírásból világosan kitetszik a jelen idejű kérdés válasza: a szabad ötleteit lejegyző felnőtt ugyanúgy aránytalannak, elutasítónak érzi a világot, mint az öcsödi gyerek. A két helyzet analóg egymással, arányosan aránytalan. Gyerek és felnőtt mint a kicsi és nagy jellegzetes párosa mutatkozik, s ha most saját történetemhez fordulok, amelyben ez a párhuzam ugyancsak gyakran előkerül és írásaimban is újra meg újra formaképző (struktúrát alapozó) elem - a Bagoly a gerendán sorait idézem a Súgja Hang kötetből, hogy az arányérzék fogalmához közelebb jussak.

Az a homokszentgyörgyi szoba, ahol születtem, emlékeimben sem él -
csak a vasút partján bámészkodó kockaházak, a konyhaszekrényben
meg-megkoccanó porcelántányérok, csészék, poharak, mikor nehézkes
jajgatással, sántítva elhúzott a délutáni teher
vagy szikrát okádó mozdony rohant fejvesztetten az éjszakában -
de egy későbbi jelenet négy-ötéves koromból, mikor visszalátogattunk
oda, ma is végigcikázik gerincemen: a képek és a borzongató,
bőröm teljes felületét megbizsergető térérzékelés, ahogy fölkapott
valaki és a gerendás mennyezet felé emelt;
miért? én kívántam vagy ő akarta? s kié volt a két lendítő kar?
minden homályba vész, a fölzuhanás ijedt öröme szédít s hogy
fölülről az egész másként látszik, távlat és arány,
orrom előtt, a poros mestergerendán bárd világol, piros
kukoricacső lapul, sötét üvegcsék, könyvek és töpörödött aranyalmák,
egy közülük az enyém... Szép jelenet, mutatós,
de sejtelmem sincs, hogy mit akar tőlem, jelképesülő
darabkáit egy kérdő ümmögetéssel kizökkentem, marad a csupasz
bárd és a régen beszáradt gyógyszeres üvegek zöldje,
fönn a gerendák, ahol bagolyként figyelni volna jó,
de ki gondol akkor ilyesmire és oly hamar leteszik az embert
különben is, a vendégségnek vége szakad.

    A homokszentgyörgyi szoba térélményéből most átlendülök képzeletem és Curtius esszéje segítségével a római Belvederébe, egyenesen Apolló szobrához, amely a klasszikus arányérzék és szépségeszmény felhőtlen megvalósítója, a létezésben magabiztosan helyet foglaló ideális ember szobra. Curtius a méltóság megjelenítőjeként ünnepli és összekapcsolja az arányosságot megtestesítő Pantheon meg a Szent Péter-székesegyházbeli, titokzatosságot sugárzó Bernini-oltárképpel, és elemzését zárva határozottan állítja: a modern világ azért szerencsétlen, mert ezt a hármasságot elvesztette. Fogalom-közelítésemben a professzor úr didaktikus arányosság-értelmezését jóleső ráhangolódással idézem, és szívesen mondom utána: az arány belső törvény, amely az építészetben szemmel láthatóan érzékelhető - az ember egészét átjárja. A Pantheon antik bronzkapujának küszöbét átlépve az első pillanatban a fény "megtestesülése" hat ránk, meséli Curtius; mintha végigcsörgedezne rajtunk a boltozat közepén lévő kerek szemből, amelyet nem zár el ablak, az égbolt világossága szabadon csillog át rajta. De mindaz, amit itt átélünk, arányosság. A terem magasságának átmérője megegyezik alapkörének átmérőjével, s így az nagyjából gömb alakú, a gömböt pedig a görög filozófusok a legtökéletesebb testnek tartották. Igazi félgömb csupán a boltozat, amely az egész magasságnak pontosan a felét teszi ki. Mintha láthatatlan kéz vezetné az embert a középpont felé, ahol télen és tavaszszal a boltozat szemén becsorgó eső egy tavacskában gyűlik össze, és a szemlélőt a szabadság csodálatos érzése tölti el. Fölötte ível a fénnyel elárasztott félgömb, pillantása az arányosság meg-megújuló élvezetében átfogja a mértani forma tökélyét, őbenne fut össze a kör valamennyi sugara, e harmonikus világnak ő a központja.
    A "harmonikus világ" persze a Pantheon épületére vonatkozik - a nagyvilág, a hanyatló római birodalom aránytalanságai mások, mint a modern koré, de szintén átfogóak.
    Volt-e valaha is ember-arányos világ? (Vagy fordítva: mindig is az volt, mert a borzalmak a faj arányos megfelelőinek, később egyenesen a produkcióinak vélhetők.) Meghatározható-e, hogy mi az embernek való jó arány? Mi a jó a természetből kiszakadt, de benne élő, világot építő, önmagát alkotó, mára az egészet kockára vető, veszélyeztető embernek? Mi arra a mérték?
    A mértannál maradva és további fogódzókat keresve ugyancsak vonzónak tetszik a számokkal megragadható, szemmel látható, füllel hallható aranymetszés, melynek szabálya nemcsak az emberi elme megannyi mutatványában, művészetben és tudományban, de a természeti alakzatokban is fölfedezhető. Az aranymetszés aránypár, amely egy mennyiségnek vagy távolságnak olyan kettéosztását határozza meg, amelyben az egész úgy aránylik a nagyobbik részhez, mint ez a kisebbikhez. Erre vonatkozó ismereteimet jobbára Lendvai Ernő Bartók dramaturgiája című könyvéből szereztem - 1964-ben jelent meg, és József Attila világképét közelítő, a sajátomét formáló írásaimban is eligazítóm volt. Elragadott a zenetudós bizonyítása, hogy Bartók zenéjében a keleti és a nyugati gondolkodásmód egységbe foglalását csodálhatom, melynek konkrét megvalósulásában az aranymetszés-rendszer és az akusztikus rendszer, a bartóki kromatika és diatónia kapcsolódik össze, méghozzá polárisan, a kínai jang-jin technikával, írja Lendvai, ami náluk nemcsak a zenében jelenti a férfi és női elvet, mert a természet minden jelenségében ennek a két elemnek az ellentétét és egységét látják. Egyik kifejezési formája a tai-ki: körben a fekete és fehér mező forogni látszik, az örökös pusztulás és megújulás egységét szemlélteti. Ahol legszélesebb a fekete és a fehér mező, ott megjelenik a pontszerű fehér és fekete mag. A kínaiak a kör köré írták jang és jin jelekkel, megszakítatlan és megszakított vonalakkal a nyolc elemet (fölül az ég, alul a föld) - ebből alakult ki a pa-kua, az élet körforgását jelképező formula: nagyszerű kapaszkodó az arányérzék értelmezéséhez, a teljesség és kiegyensúlyozottság ideájának szimmetrikus jele.
    A szimmetria szó használatával persze egy újabb fogalom-óriást érintettem, amely szintén a természetben megfigyelt, a tudomány és a művészet megannyi területén megragadott szabályosság neve, és ógörög forrásból származik: kiegyenlítettséget, részarányosságot jelent, a 15. századi reneszánszban alakult ki és honosodott meg - az aranymetszés dinamikus szimmetriának is nevezhető. Lendvai elemzése szerint ez a dinamika Bartóknál a pozitív és negatív metszetek egymást feltételező és kizáró egységében érvényesül, és hat az emberre, akinek testi arányaiból is levezethető az aranymetszés: eszményi megvalósulása a belvederei Apolló, vagy Dürer önarcképe, a modern építőművészetben pedig Le Corbusier rendszere; ezt kommentálva jegyezte meg Einstein, hogy az aranymetszés olyan arány, amely a rossz létrejöttét megnehezíti, a jóét pedig megkönnyíti. Miért nem élünk vele? A kérdés talán retorikus, esetleg prédikálós is, de reményem szerint átvezet végre az aránytól az érzékhez, a világtól az emberhez, a külsőből a belsőbe.
    Az arány mindig két mennyiségi vagy minőségi valami között létezik, s az utóbbi esetben a mérés, még a megragadás is bizonytalan, s persze nem állítható párba bármi, ezért is idézi Lendvai az aranymetszésről szólva mottóként Platónt: ... két elem magában, egy harmadik nélkül nem illeszthető jól össze, mert csak közvetítő pánt egyesítheti a kettőt: de valamennyi pánt között az a legszebb, amely önmagát és az általa összekötött elemeket eggyé teszi. Ez tehát az eszmény, ami az ember belvilágában az értelem és az érzelem egyesülése, s ha ez megtörténik, már nem bontható alkatrészeire, nem mérhető meg, hogy melyikből mennyi van jelen; a kiegyensúlyozott együttlét a jó-lét - ahogy József Attila írja sokat idézett strófájában:

A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat múló görcsökbe vész,
Ha föl nem oldja eleve az ész.

    Az eszménnyel a gyakorlat eleve párban áll, de hozzá képest mindig aránytalanul kevésnek, kicsinek, töredékesnek mutatkozik, olyannyira, hogy a viszony latolgatása akár méltatlannak is vélhető és érezhető, az elvontságnak ezen a fokán szinte fölöslegesnek. Az eszmény felől legfeljebb a tökéletesedés végtelen, soha be nem fejezhető műveletére nyílik biztató kilátás, de akkor már az lesz a kérdés, ami ki is mondatott és mondatik újra meg újra, hogy finomult-e a kín, ember és világa ment-e előbbre, közeledett-e az eszményi lehetőséghez. Változott, ez kétségtelen ténynek tartható. Fajtánk egyedei és csoportjai történetünk során káprázatos és borzalmas tetteket vittek végbe, de mintha ugyanaz az aszimmetrikus, kettősségekből összegyúrt, köztes lény maradt volna az ember, és Csokonai szavával mondhatná ma is:

Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón-lábaim;
Az ég s a föld között függök utoljára,
Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára.

    Hiába van meg az eszmény költői vagy bármilyen megjelenítésben, hiába a tömérdek tapasztalatból levont millió tanulság millió szava, újra meg újra: hiába tudni - azt is hiába, hogy hiába. Kísérteties sejtelemként dereng föl, hogy a mérhetetlen tömegű lamentálás nem fordul-e át mentséggé, akár a tehetetlenség elfogadásává: magyarázunk, de változtatni nem tudunk - mit tegyünk, ha egyszer ilyen aránytalanul kiszolgáltatott az ember az evolúcióban kialakult természetének, közelebbről: hüllőagya sötét erőinek? Még közelebbről és Bertalanffyt idézve: az általa teremtett szimbólumvilágnak, amely alkotója fölé nőtt. Kínos a kérdés: mit tegyek? Ami személyes és aktuális konkrétsággal most így hangozhat: írjak talán fogalomközelítő, irodalmi műhelynaplóra hajazó, az arányérzék körül keringő futamokat a Ligetbe? Idézzem Petőfi lánglelkű szavait: Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek az emberiségért valamit? Ez ma ugyanúgy érezhető, de kimondva, a rettenetes múlt század még testközeli pusztításai után, a globalizáció jelenében mégis abszurdként hangzik, s inkább Vörösmarty szavai mutatkoznak realitásnak, hogy az ember sárkányfogvetemény és fáj a földnek, hogy nem bír teremtményeivel, önmagával. (Az ember, mondja Cassirer, Bertalanffy szellemtársa: animal symbolicum.) Végletei szétszakadással fenyegetik, mert káprázatos és szörnyű tettei közt mára soha nem volt, arányba foghatatlan szakadék tátong.
    Koestler a Szellem a gépben lapjain meggyőző dokumentációval állítja, hogy a próba szerencse stratégiával dolgozó evolúció az emberi neocortex létrehozásakor tévedett, mert a régi és a filogenetikailag új agy együttműködése nem megfelelő, hogy az ember ösztönvilága és intellektusa nem tudott egymással lépést tartani. Az egyének, emberfajok és kultúrák közti különbségek a kölcsönös ellenszenv és elutasítás forrásaivá váltak. A nyelv erősítette a csoportokon belüli kötelékeket, de elmélyítette a szakadékot az egyes csoportok között - írja Koestler, és a téves eszmék fölizzításában átokká lett (ezt szemléltetik Caliban szavai is: "Beszélni tanítottál: legalább / Tudok most káromkodni. A vörös / Fene beléd, mért tanítottál!"), aztán a biológus Bertalanffyt idézi ő is: Amit az emberiség haladásának nevezünk, az előagy abnormális kifejlődéséből következő, tisztán intellektuális dolog. Az ember ennek köszönhetően volt képes felépíteni a beszéd és a gondolkodás szimbolikus univerzumait, s megtenni mindazt az előrelépést, amely a tudomány és a technológia területén az írott történelem kezdete óta bekövetkezett... Nem sok fejlődés látható azonban a moralitás oldalán. Kétséges, hogy a modern hadviselés eszközei és módszerei jobbak-e, mint a nagy kövek, amelyekkel a Neander-völgyi emberek zúzták szét egymás koponyáját... Az ember agykérge mintegy tízmilliárd (ma már százmilliárdnak tartják a tudósok) neuront tartalmaz, s ez lehetővé tette a fejlődést a kőbaltától a repülőgépekig és az atombombáig;
a primitív mitológiáktól a kvantumelméletig - ámde nincs ezzel arányos fejlődés az embereket útjukon eligazító ösztönök oldalán. A nagy vallásalapítók és vezetők erkölcsi intelmei ezért maradtak - mióta világ a világ - oly elképesztően hatástalanok.
    Ráadásul a Más és Ugyanaz közti változások, elsősorban a technika száguldásának és a népszaporulat növekedésének következtében, olyan gyorsuló tempóban és sodró formában mentek és mennek végbe, olyan bekebelező, differenciálatlan erővel hatnak, hogy minden riadalom megalapozottnak vélhető. Szorongatóan mutatkozik meg a cselekvési képtelenség a környezetpusztítás elhárításában, melynek pontos jelmondata globális gondolkodásra és lokális cselekvésre szólít, de az arány szükségessége átfogóan nem átélt, mert közvetlenül nem vagy nem teljes valójában érzékelhető, meghatározó világérzésként nem működik. Az értelmen át, fölismerés és belátás révén kellene az érzelemre, az ösztönökre hatnia, hogy mielőtt a leépülés folyamatai visszafordíthatatlanná válnak és Húsvét-szigetekké lesz a Föld, védekezzen az ember: önmaga ellen. Ez megoldhatatlannak tetszik. A fölvilágosító beszéd, a szemléletváltást szorgalmazó publicisztikák és konferenciák, például a fenntartható fejlődés címkéje - mögötte a növekedés ténye -, az olyasféle meggondolkodtatónak remélt számítások, mint az ökológiai lábnyom megalkotása, erőlködések, s az önmeghaladás szándékával született kezdeményezések is önérvényesítő akciókká vagy érdekességgé, közhellyé, reprezentációvá, ha nem üzleti alkatrésszé sekélyesednek. Nincs ennél nagyobb és visszatetszőbb aránytalanság, s amikor a nyelv a valóság nehéz nyomait követve megszüli a katasztrófaturizmus kifejezést, az ember csak azt gondolhatja, hogy nincs megoldás. A világállapotot jelző adatok, hogy minden 7. ember alultáplált, minden 6. nem jut megfelelő ivóvízhez, minden 5. gyerek nem jár iskolába, minden 5. felnőtt analfabéta, hogy a világ energiakészletének 53%-át a fejlett országok lakói fogyasztják el, hogy az Egyesült Államokban naponta és fejenként 590 liter vizet fogyasztanak, míg Maliban 12 litert, és így tovább - mindez untig hirdetett, ismert, ismételt, koptatott, de átéletlen és így átélhetetlen. Hozzáférhetetlen. Az ember arányérzéke nem talál kapaszkodót.
    Koestler szerint a megoldás, az ösztönvilág és az intellektus, az érzelem és az ész áthidalása egy pánttal - platónival? -, csak a technika felől érkezhet, a biokémikusok jóvoltából. Hangsúlyozza persze, hogy a remélt szer nem adhat hozzá agyunk képességeihez - ez szükségtelen is, hiszen kapacitásának pár százalékát használjuk csak -, de javíthatná a koordinációt, segíthetné a dinamikus egyensúlyi állapot elérését, amelyben helyreáll a hierarchikus rend, s a gondolat és érzelem egyesül. Koestler szellemi stabilizátora, ha előállítanák, baljós kérdésekbe botlana. Elképzelője is megfogalmazza, hogy felhasználásakor ugyan ki ellenőrizné azokat, akik ellenőriznek, ki manipulálná azt, aki manipulál. De fölveti ez a megoldás az elgépiesedés rémét is, ami ellen ő maga olyan hevesen küzdött Bertalanffyval együtt, s a mai transzhumanistának nevezett mozgalmakban, a technológiai és virtuális mindenhatóság posztmodern híveinek programjaiban már konkrét törekvésként, elgondolásként létezik. Az abszolút, a technológia által elérhető tökéletesség a cél, a pragmatikus örökélet és társai - az arányérzék ott nem kap szót. Én meg itt vagyok, s mert fogalmam sincs róla, hogy az arányra vágyó aránytalan emberi lénynek mi a megoldása, írásom abbahagyásaként iktatom ide fogalom-közelítésemmel együtt keletkezett, Fönn a vak magasban című versemet, ami feltehetőleg azért öltött szonettformát, hogy legyen valami elemi, a költészetben sokszor próbált egyensúlya. Halljuk, mire ment vele.

Tesze-fosza ne légy, szonettem, kértem,
futkosson belső tekervényeidben
jóféle-forma tűz, ne kétkedj, mit nem,
mit igen, lüktessen szabadon éned,

rendezz el minden végest, végtelent.
Hallgatott, én meg: kipróbállak, jól van.
S mert hírek szóltak épp a rádióban,
"lemészárolták", "űrsétára ment",

tessék, mondtam, ezt állítsd arányba.
Nyögött csak a vén verstani pára.
December volt, szorongtam ott a való

világ kínjai közt, tehetetlen
próbáló miféle értelemben,
s fönn, a vak magasban, szállt az űrhajó.