Belső ruhatár
Térfigyelő

A magas, kovácsoltvas kerítéssel övezett parkot uniós pénzből, tervezőtársaságokat versenyeztetve újították fel, s végül csakugyan szép lett, gyorsan növekvő fákkal-bokrokkal, tavasztól őszig működő szökőkúttal, a kutyasétáltatásra kijelölt, elkülönített sávval; gyermekpszichológus és sportoló ellenőrizte a játékszereket, volt tiszta illemhely, felállították az egykori tulajdonos főnemes és a híres költő mellszobrát, a főkapunál márvány emléktáblával emlékeztek a kert több száz éves történetéről - de gondoskodtak állítható támlájú padokról és akadálymentesített járdáról is, hogy a legkülönbözőbb szakterületű delegációk elismerhessék a városfejlesztési teljesítményt. Annak idején az önkormányzati közgyűlésben, akárcsak az illetékes tárcáknál, mindenki egyetértett abban, hogy a parkfelújításnál nem szabad fukarkodni, még mérlegelni sem: lehetne-e olcsóbban-egyszerűbben, s hogy bár nagy erővel mielőbb meg kell indítani a munkát, elegendő időt kell adni a kivitelezésre - a tavasz végi átadáson gyerekek és nyugdíjasok látványosan, közös műsor keretében vették birtokba a kertet, az avatási ünnepség - ahogy egy tudósító jellemezte - nyájas hangulatú volt, noha a hír, hogy éjjel-nappal térfigyelő kamerák pásztázzák az egész területet, nem keltett egyértelmű örömöt. Mintha nem a célul tűzött biztonságérzést, hanem épp ellenkezőleg, a rendőri intézkedéseket mindig is kísérő feszélyezettséget és életidegenséget erősítette volna. Még a totyogó kisgyerekek mamái is illedelmesebb totyogást vártak csemetéjüktől. A napközis tanárok itt eltökéltebben, alattvalói buzgalmukban megerősítve tiltották a hangoskodást-lökdösődést - "vedd észre, fiam, hogy látnak!... mindent látnak!... fogd már föl: nem zavarjuk mások pihenését!... értve vagyok?!" -; a folyamatos megfigyelés-ellenőrzés persze mégiscsak elriasztotta a szotyola-köpködőket és az üres sörösüveg-halmozókat, el a kurjongatókat és a hajléktalanokat, a sliccnyitogatókat és a piti drogárusokat, legalábbis annyira, mint egy templom, de csodák-csodája, nemigen vonzotta a józan polgárokat - még késő délelőttönként is maradt üres pad, használatlan hinta, mászóka.
    A szemüveges, vékonyka, nagyon sápadt öregasszony is nap nap után szabadon találta törzshelyét - törzshelynek érezhette azt a padot, amelyet déltájban félig árnyékolt a messziről hozott, ide ültetett öreg hársfa, így derült időben néhány perces napozással próbálkozhatott, aztán arrébb csúszott - árnyékban még fehérebb, szinte folyékonyan fehér volt az arca. Ritkás ősz haja, vértelen szája, keret nélküli szemüvege - semmi sem volt rajta, amin a tekintet megakad, semmi erősebb rajzolatú vagy keményebb vonás; mindig fehér blúzt, kézzel kötött fehér vagy krémszínű kardigánt viselt, szelesebb időben fehér gyapjúkendővel kötötte be a fejét, és a hangja is vékonyan permetezett. Nem volt tolakodó, fecsegő sem, de akit lehetett, megszólított: kismamákat és öregembereket, szívesen mesélt messze országba települt lányáról, unokájáról, csak fényképen látott dédunokájáról, a férje évekig tartó, gyógyíthatatlan betegségéről és haláláról, özvegy sógornőjéről, akivel osztozhat minden gondjában - és figyelmesen hallgatta mások történeteit. Bólogatott és tanácsot adott, könnyen és kellemesen megfogadhatót. A gyerekek csinos pofiját, szép szemét, aranyos gügyögését dicsérte, meg a ruhácskájukat, az ötletes babakocsikat, a parkban készülő kézimunkákat, a világ megannyi hasznos, jól kitalált, ügyesen kivitelezett eszközét - dicsérte a kertészeket és együttérzéssel szólt a tolószékesekről meg a magányos, nyűtt farmerben terpeszkedő, a fülükbe dörömbölő zenére rángatózó kamaszokról. Sok látogató köszöntötte jó ismerősként, és ő is gyakran felderült, ha az előző napi vagy egy héttel korábbi beszélgetőtárs közeledett a vörös sóderos úton. De senkinek se mutatkozott be, utóbb még azt sem tudta senki, hogy Klári vagy Márti vagy Ida néni - talán ez, talán az, "nem, igazán nem tudom? felötlött bennem, hogy egyszer Klárit mondott? de nem? nem vagyok biztos?", arról meg végképp sejtelme sem volt a rendszeresen ide járóknak, hogy hol lakik. "Hát nem itt a közelben? messziről? jó messziről jött? és szinte mindennap láthattuk? az ember, ugye, nem kérdezősködik, hol a lakása? a mai világban ilyesmit nem lehet kérdezni? nem volt nála soha táska? mondjuk, lehetett nagy zseb a szoknyáján, abba elfért a kulcsa? mit hurcolt volna magával?... bérlet már nem kell ebben a korban? igazolványt nem is szoktak maguknál tartani? talán kis aprópénz?..."
    Mert egy este a térfigyelő kamera mutatta, hogy hunyt szemmel, nyitott szájjal ül a megdöntött támlájú padon. Halott volt. Napokig civilruhás nyomozók mutogatták fényképét a környék házmestereinek, a közös képviselőknek, s a parkbelieknek is - eleve nyugodtabbnak ítélt anyukákat és korosabb embereket szólítottak meg, kérve, hogy ne keltsenek senkiben rossz érzést, ne szörnyülködjenek, ne fejezzék ki megdöbbenésüket hangosan - ne, ne zavarja meg senki a park nyugalmát.                                    
KÁMÁN BALÁZS