Tenigl-Takács László
TALÁLKOZÁS A BUDDHISTA FILOZÓFUSSAL

Hogy mi történt, el nem hallgathatom,
mert nékem a tény roppant és ominózus,
nem hittem volna, hogy a Tantól az ember
még itten, a világnak végin sem menekül ...
szóval, hogy ülök a minap a reggeli kisvonaton
egyes-egyedül - Siklósról Sellyére utazom,
több faluban tanítok ugyanis históriát -
és szeretem a hajnalt, mert ilyenkor néha
az egész kocsi csak az enyém, no hát, amint
a mozdony tutul, hogy indulunk, egyszer
csak pattan az ajtó s felszáll a leendő filozófus ...

Mit mondjak...?

Dalia.

Amúgy szőkés-barna, nyurga és
fiatalka, úgy kábé abban a korban,
mikor a lét még csupa mítosz és varázs,
guruk lapulnak minden bokorban,
szóval úgy húsz-huszonegy körül lehet
- na jó, maximum huszonhárom -,
s homlokán, mint a Buddha-jegyek,
parázslik néhány megkésett pattanás.
Ránézek, bűvölgetem, hogy idejöjjön,
ám ő nem tudja még, hogy miért,
és hogy nagyon várom.

A trükk beválik, s ahogy elindul felém,
friss, erős illatok törnek felőle elő
- ?kínai tornacipő? -, véli az orrom.
"Szabad?" "Persze!" - intek az üres helyre,
tarisznya reppen a magasba, letelepszik,
szemüvege csillan, haját lebbenti szél ...
- a létszomj s a füsthiány kínja is elcsendesül
egy pillanatra - érző lényem csak néz és remél.

"Zavar, ha rágyújtok?" - kérdi végre,
"Én is cigizem - vágom rá segítőkészen én -,
de az én dohányom már tegnap elfogyott,
és jobbfajta sodrósat nem kapni errefelé."
S bár mindketten tudjuk, hogy kihágunk,
hisz tilos ez az egész vagon területén,
a ténnyel, hogy ketten vagyunk csak,
kicsit visszaélve piros Tilburyt, Mascotte
papírost és műanyag öngyújtót rak ki elém.

"Hát ily kincseket
rejt e kopott
tarisznya méhe!" -
suhan át agyamon,
sodorjuk,
gyújtjuk,
szívjuk,
szívjuk,
elébb
még
innen a szavakon,
majd meg közöttük,
mert ahogy feloldódik
a belénk nevelt utálat,
belefog a szóba, és mondja, mondja ...

... Pesten fog tanulni, valami tanító szakon,
mely olyan, mint a teológus, "de ezt a
buddhistáknál máshogy kell érteni, egy
kicsit filozófus inkább" - magyarázza -,
"mert Isten nincs, illetve nem úgy van...
és meditálna is ... van tibeti tanító meg
harcművészetek ..." - mert hogy két évig
kungfuzott a szentem, bár ő nem annyira
buddhistának, inkább "sámán-hitűnek"
tartja magát, és hogy magyarnak lenni jó,
most éppen Sellyére megy, ottan várja
reiki-csoportja, no meg a művház-igazgató,
aki a régi Illést szereti, s mellesleg az apjának
gyerekkori barátja ... csak mondja, mondja ...

... s én, a galád, hogy múlik a nikotinéhség,
beleterpeszkedem a tőle elorzott révületbe,
farigcsálni kezdem magamban ezt az elégiát,
a szavak, mint mézbe hullott darazsak,
belefúlnak a fülkét betöltő, puha szeretetbe,
s már alig hatolnak át az illatos, kékes füstön...

Nohát, csupa talány és metafora
ez az utazás! - térek magamhoz,
s eszméltet újra rá a srác,
hogy még mindig itt van:

"... ha összejön, kapok helyet a koleszban ..."
- egyébként idevalósi a családja,
a nyáron "sámándobolós" táborban
ismerte meg a mostani csaját, aki
német és kommunikáció szakos,
tőle tudom, hogy a Pázmányon
is vannak jó arcok, először ő is oda
jelentkezett, de túl magas volt a ponthatár,
a falujában, sajnos, egyre több cigány
lakik, de köztük is akadnak normálisak,
neki például az egyik haverja roma,
s hogy a Buddhista Főiskolán
az új főigazgató - azt mondják - zsidó.

Hát így döcög velünk tova
a kis piros vonat e tüneményes
Mucsa-Sambalán, ő pedig ...

Mindent
Elmond
Nem
Tart
Vissza
Semmit
A Tanból

Nem tudja bár,
de fölfakad,
mint a seb,
kirakja
elém
belét.

"Bocs, de most jön az elágazás
- kapok észbe -, s én itten leszállok,
kocsi visz majd tovább Besencére."
"Vigyél pár cigit" - s a markomba nyomja
a maradék papírt meg egy kis dohányt.
"Hát akkor, szia, még biztos találkozunk!"
- felállok, kapom a cuccom serényen,
ő pedig bólint és kibámul a tájra,
dolga van, fontos, várják a kultúrház hűvös
termei, no meg az érte lángoló csoport.

Na, buddhisták, most jól figyeljetek!

Nem vitás, hogy csupa-csoda lét ez!
Tervet kovácsolsz, készülődsz a napra,
majd nagy szél támad, és minden felborul,
ahogy besüt az ablakon a megvilágosodás.
Számomra bizonnyal nagy dicsőség
marad ez az utazás, néki pedig tán,
egyszer majd, lehet az első indulatja, ha rájön,
hogy akarva, nem akarva a legtöbbet adta
nékem, mit adhatott, a siklósi vicinálison.