Centauri
A MODERÁTOR
(részlet)

Örvénylett a bodza és a nád, örvénylett vele minden csuk, poszáta, sáska, és a kaszanyűgbükkönybe gabalyodott réti zizegő - úgy rohant a menetrendszerinti expressz, át a patakvölgyön, a hídon, a forró talpfák fölött, huszonöt mérföldre Nullfoktól. Fullasztó nyári napon történt ez. Az egyik utas az utolsó kocsi hátsó ablakán, a kerek, felettébb mocskos, mustársárga plexin nézett ki ahelyett, hogy a folyosó jóval tisztább, nagyobb és lehúzható ablakában kornyadozott volna. Vitathatatlan: hátul nézni ki érdekesebb, szokatlanabb és talán izgalmasabb is, mint a folyosóról révedni a tájra. Talán így gondolta az a fiatalember is, akit az említett utas a plexin keresztül pillantott meg - amint az utolsó szerelvény ütközőin lovagol, és egy cigaretta meggyújtásával bajlódik a viharos erejű menetszélben. Az utasban meghűlt a vér. A fiatalember nem kapaszkodott, lábát lezserül lógatta a pályatest fölé, és amikor csodával határos mód sikerült a cigarettát meggyújtania, néhány slukk után veszélyesen előrehajolt, rábambult a suhanó talpfákra, és ebben a lepottyanás előtti állapotban maradt - a vonat pedig továbbra is borzolta, lengette, lóbálta a pályamenti bozótot. A megilletődött polgártárs első döbbenetében odahívott egy utast, s miután emez megerősítette amannak, hogy valóban egy amolyan típusos, a késő romantikából visszamaradt (visszamaradott?) "reménytelen fiatalember" utazik a hátsó ütközőn, úgy döntöttek, haladéktalanul értesítik a kalauzt. Ezt követően - míg a vonat újabb poszátákat kutyult össze gébicsekkel - megérkezett a kalauz is, aki egyetértett a két utassal abban, hogy egy reményvesztett fiatalember lóg a hátsó ütközőn. Továbbá abban is közös platformra jutottak, hogy ez nem veszélytelen. Rövid konzultáció után a kalauz (bizonyos Devla Porosz) előresietett a mozdonyvezetőhöz, és figyelmeztetette a "jelenségre". A mozdonyvezető úgy döntött: nem vár az állomásig, hanem megáll a nyílt pályán, mégpedig oly lassan, fokozatosan, amiféle kíméletességgel még sosem. A szerelvény tehát alig érezhetően lassult, a pálya menti örvénylés elcsitult, a kaszanyűgbükkönybe gabalyodott réti zizegők megkönnyebbülten másztak vissza a rétre, kabócák a fákra, szirmok a virágokra, virágok a szárakra; mikor is a Székletfővárosból Nullfokba tartó gyors már oly lassan ment, és oly hosszú ideje, hogy az utasok (leszámítva azt a kettőt) azt hihették: pályahibákon hajt át. Ám végül, némi csikorgás kíséretében megállt. A rekettyésből fülemüle füttye szólt, kazlak jobbról, balról csodálatos traktornyom, fönt fehér cirruszok, az ég lazúrján köröző pörölyfejű ölyü. Csobbanások a patakon, fészkelődés a vonaton - körös-körül nyugtalan kultúrtáj, erre-arra diribdarab vadon. A kalauz eltökélt volt a tekintetben, hogy a fiatalembert lebarmolja. "Örülhet, ha nem kell törött kézzel összeszedni a fogait!" Ha a két utas közül a vehemensebb, golyószerű fontoskodó nem tépi le a "drogos barom" fejét, és nem hányja tele az "idióta" tüdejét! És amint néhány pillanatig még vártak az ajtónyitás előtt, erőt gyűjtve a generációs lehordáshoz, megrökönyödve látták, hogy a "szartúró suttyó" meg se moccan; épp abban az agyloccsantó pózban üldögél, mint korábban. Ám most, mikor a vonat állt, és nem örvénylett körötte a biomassza, megszűnt körülötte rovar- és levélbirodalmak pánikszerű özönlése, mikor semmi nem mozdult, csak egy pacsirta emelkedett megindultan, mintha zsinóron húznák fel az ég zsinórpadlására, szóval ebben a csöndben, bukolikus, oroszos megállásban már feltűnő volt, hogy a fiatalember háta erőteljesen vonaglik. Továbbá azt is megállapították, hogy a pacsirta dala, a távoli fülemülefütty mellett, mintha zokszó is szivárogna. Ettől a kalauz megenyhült, s olyfajta pünkösdi kenetteljességgel nyitott ajtót, majd mászott ki, amint Krisztus urunk akaszthatta pásztorbotját a sziklafalról lógó, eltévedt bárány alá. Ekkorra már az utasok is úgy látták, hogy a "szeretetreméltó" fiatalember talán a "nagyreményű és jobb napokat is látott ifjak" frakciójába tartozik, s mint ilyen, kiérdemelt magának a fenti mutatvánnyal annyi, de annyi együttérzést, amely Nullfokig biztos kitart, de amiből tán még elvitelre is jut. Így hát a részvét vattájába rakták. Támogatták jobbról, balról, elől-hátul, s megindultan, lopva, nem bántó nyíltsággal, de tagadhatatlan kíváncsisággal nézték, amint "szegény gyerek" szemében nem patakzik, nem ömlik vagy csobog a könny, hanem termonukleáris erővel kavarog! Hogy mi volt oka az ütközőn való utazásnak? Vagy mi volt oka a turbózokogásnak? Bármennyit is beszélt a "kis fazon", nem értette senki. Mégis tudjuk jól, mi volt az ok. Nem szerelmi bánat, mint azt hitték tán sokan; nem haláleset, nem letális kór és nem elmebaj - bár ez utóbbi állt az igazsághoz legközelebb. A "zaklatott fiatalember" idegeit az borzolta fel, hogy míg az ütközőn utazott, és a pályát bámulta, örvényleni látta a síneket! Nem is a talpfákat, hanem a síneket. És ez fölkavarta. Úgy érezte, hogy a menetrend szerinti gyors a Pokolba tart, míg alatta a pálya úgy süpped el a rétben, mezőben, rozsban, repcében, idilli cipcirippben, mintha forrásig hevített aszfaltba süllyedne. Mintha a Menny golyója süllyedne el a kárhozat kondérjában. De már honnan tudni ezt, mikor a két utasról, a mozdonyvezetőről, a büfésről, más utasokról, a szerelvény egyéb napjairól, más vonalak iszákos utasairól nem tudni semmit? A válasz egyszerű. A tökrészeg, tökhülye, romantikától sem mentes, pattintatlan őskőkorszakból visszamaradt reménytelenül nagy rakás szar a hátsó ütközőn, a pokollátomásra agyatlan mód felcsavarodó utas én voltam - s útitársam?: tisztes adag alkohol.

Másnap kádári önki. Önétkeztetés. A harmincas évek kaszinó-épülete 1996-ban. Az örvénylő sínek vasárnapját követő hétfőn, kora délután. Akár egy lovarda, oly magas! Álbarokk mennyezet, freskónyomok a lepattogzó meszelés helyén. Üres oldalfülkék. Az északi falon tagbaszakadt munkahősről selejt csempék zúzalékából grandiózus szocimozaik. Óriási ablakok. Kirepedezett, potyogó gitt, szálkás keretek. Nedves falak. Vagy tíz méterről lóg be a lámpa. Tízméteres csőről lóg a hatalmas, lomha ventilátor is, ahogy fölöttünk lustán a zsíros levegő latyakját kutyulgatja. Ragacsos álmárvány-asztalok, májfoltos padlóbakelitok. Mínium-tompa hőpult. Mögötte mindig rosszkedvű Bagaméri-nénik a szocialista-realista maszlagot mérik. Úgy két óra felé járhat az idő, így hát csak ketten vagyunk a hangárban. A város utolsó, békeidőből maradt önkielégítőjében. Míg a frissek, fitneszesek és wellneszesek már a gyorskajáldák drága big-blöffjeit eszik, viharosan terjed a pizza, a gofri, a gyros és a hétvégi grill-parti szokása (a paprikás krumpli lassan feledésbe merül, de tán fasírtba megy a tarhonya is), ez még áll! Ez itt egy kis gasztro-Csernobil, tiltott zóna, melynek aurája még jó darabig velünk marad; ez itt a megszokás maga; a közeli s rég bezárt pártház csinovnyikjainak zabahelye; többségük már korlátolt felelősségű vállalkozó, kültag egy beltagban, esetleg HMK (helyi menő képviselő), kishal még mindig, vagy már nagykutya, de egykori, hajdani aurájuk, összelihegésük átitatja a falakat most is - hát talán ezért nem kellett senkinek a hajdani kaszinó épülete. Maradt egy darabig még, ami volt évtizedekig: kádári önki.
    Tehát állok ott a pirospaprikás, farzsírban lebegő disznóságok, kihányt nokedlik, szarhurkák, levesek, spenótok, bélnedvekben ázó tészták, nudlik, galuskák, a különféle köretek és ökrendések előtt, s azon lamentálok, mit egyek? Felborult vízháztartásomnak jót tenne egy kis betű- vagy bőrleves.
    A másodikkal bajban vagyok, nehéz választani a keddi maradékból. Van ott kapros korpa, csótány tokány, bántott halak, a konyhafőnök körömpiszka, orosz kocka, forradalmi bélszínroló, munkásparaszt puliszka, lángszívű lángos, osztályöntudatos püré, rendületlen gyalult répa. Desszertnek jöhet a mákos gagyi, kisdobos torta, rakétapiskóta, gennyrakás, November-hétlapos vagy a hagyományőrző bukta, amelyre fogadásokat is köthetek: vajon melyik végében lesz a lekvár? Kettes szorzóval arra is: van-e benne egyáltalán?
    S mit igyak? Gurítsak le egy tömény köménylevet? Úgy döntök, inkább az izotóniás oldatok közül választok, már csak az a kérdés, pirosat, sárgát vagy kéket igyak. Végül elveszek egy tál jól bevált kohósalakot, s hozzá három deci galvánvizet, majd beállok a pénztárhoz, a később Moderátorként elhíresült férfi mögé, akit akkor látok életemben először.
    A férfi kissé gyűrött, a tarkóján jókora kötözés. Nem bántó, de kissé fülledt szaga van. Erősen kopaszodik, a keze vékony, ruhája kopott, és mégis elegánsnak hat. A pénztárosnő gyorsan számol, a férfi fizet, majd kézhez kapva a visszajárót, áthajol a géproncs fölött: "Asszonyom! Mondanék én magának valamit!" - mire a fáradt nő mérsékelt kíváncsisággal felnéz a blokkból. A férfi némi hatásszünet után, imigyen szól: "Tudja, asszonyom, a pina nagyszerű dolog! A legjobb, legnagyszerűbb dolog, amit valaha láttam! Csak ne volna körötte a nő!" - mire a hölgy elhessenti, és új számlázásba kezd. A férfi nem erősködik, fogja a repedezett alutálcát, és elbattyog. Fizetés után én is hasonlóképp teszek. A férfi a terem egyik végében foglal helyet, hát én átmegyek a másik végébe, és az ablakhoz telepszem. Szalvétával alaposan letörlöm a szemlátomást épp csak elöblített, még mindig ultrahabos kanalat, és belemerítem a galvániszapba, mikor látom, hogy a különös úr felcihelődik, és felém indul. Mikor hozzám ér, se szó, se beszéd, leül velem szemközt. Kissé furcsállom, hisz vagy huszonöt üres asztal kínálja magát, de rá se rántok. Szívesebben ennék egyedül, ám mit tehetnék? Üljek át? Hogy néz az ki? És ha utánam jön? Jobbnak látom hagyni a dolgot. Beviszem az adagot, és már megyek is - addig meg az ül velem szemben, aki akar. "Jó étvágyat!" - mondja az úr. "Viszont." Az úr szürcsöl, majd a következő falat előtt hosszan, bántóan mustrál engem, végül így szól: "Tisztelt uram, mondanék én magának valamit." Mondjam, hogy nem vagyok rá kíváncsi? "Parancsoljon" - válaszolom udvariasan. "Tudja Ön, hogy maholnap itt a Világvége?" "Nem tudtam" - mondom higgadtan. Az úr szemlátomást elégedetlen a hatással, sértettség suhan át arcán, kanala az orrom előtt lebeg, elnéz az ablak felé, egy pillanatra azt hiszem, feláll, és visszamegy a helyére, de nem. Amint látom, úgy dönt, nem csinál a dologból "önérzeti kérdést". Ha nem tudom, hogy közeleg a Nagy Fuccs, ugyan, mi van abban? Ha kicsit hányaveti vagyok? Ugyan, mi mást várhat az ember a mai fiataloktól? - gondolhatja, kettétöri a kenyeret, levest hörpöl, és félig telt szájjal, mintegy mellesleg megemlíti: "Velem már felvették a kapcsolatot, és magával?" "Velem nem" - válaszolom határozottan, és úgy döntök, némi kősóval javítom fel az ételt. "Biztos ebben?" "Miben?" - kérdem én. "Hogy nem vették fel Önnel a kapcsolatot!" "Kik?" "Ha azt sem tudja, kik, honnan tudhatná, hogy felvették-e?" - kérdi a fárasztó úr. Minek molesztál? Nem válaszolok, inkább elmélyülök annak tanulmányozásában, hogy a sózás javított-e az ételen. Tüntető hallgatásom nem zavarja meg az idegent. Ezúttal ő is eszik, mintha még örülne is, hogy játszom itt az előkelő okostojást. Alkalma nyílik néhány harapásra, de mikor három-négy falatkát leküld, diszkrét böffentés kíséretében újabb lamentációba fog, és azt mondja: "Bár igaza van. Nem kell tudni, hogy kikről van szó. Így is tudhatja, hogy Önnel is felvették a kapcsolatot" - és amint ezt hajtogatja, olybá tűnik, hogy ez a bizonyos "kapcsolatfelvétel" legalább olyan konkrét dolog, mint például a mandulák eltávolítása. És persze folytatja: "Nem kell tudnia kik, de azt tudhatja, hogy felvették Önnel is. Hisz velem felvették, én pedig most Önnel. Tehát közvetve Önnel is felvették azok, akik velem. Stimmt?" Megvallom: elgondolkodtam ezen. "Na jó, hagyjuk! Visszatérünk rá később!" - így az úr, és az undorító étel dicséretébe kezdett. Az jó volt, nem kellett reagálni; nyugodtan ehettem, míg ő áttért az átszakadó gátakra, cunamikra és földrengésekre, voltaképp szépen lajstromozva minden égi, földi, légi katasztrófát. Az étkezés végén újfent az étel dicséretében merült el, hogy a végén már csak azt hajtogassa: "De milyen jólesne erre egy korsó sör! Ezen a forró nyári napon. Nem szabad ám teli hassal kimenni a kánikulába! A legjobb ilyenkor átülni a sörözőbe (nyilván az önkivel szomszédos vendéglátó-ipari egységre célzott), jó hideg csapolt sört kérni, leinni róla a habot, legurítani egy pikolót a kiadós étkezés után, szusszanni egy kicsit..." Értettem a célzást, s ki tudja miért, így szóltam: "Ebéd után meghívom egy körre." És akkor, lássunk csodát, az úr elnémult. Nem mondott többé semmit. Illedelmesen, csendesen evett, akkurátusan tördelte a kenyeret, halkan kanalazott, fel se nézett a tányérjából, csak mikor az utolsó mócsingot is kivadászta, csak akkor nézett fel rám: "Akkor mehetünk is! Sörözni."